Hogy Szili Katalin miért nem lenne jó államfője Magyarországnak, számos alkalommal leírtuk ebben az újságban. De mit várhatunk az ellenzék múlt kedd óta hivatalos jelöltjétől, Sólyom Lászlótól?
Amikor erre válaszolni próbálunk, szükségképpen nem az elnökjelölt vitathatatlan érdemeiről fogunk szólni. A parlamenti demokrácia jogi kereteinek megteremtésében játszott szerepe a nyilvánosság előtt ugyanúgy köztudott, mint alkotmánybírói munkássága vagy nemzetközi szakmai elismertsége. Műve nyomot hagyott a köztársaság történetén: az Alkotmánybíróság (Ab) azon periódusát, melyben a testület elnöke volt, máig Sólyom-korszaknak nevezik. Akik elfogadni javasolják, nyilván emiatt ajánlják személyét.
Ám a semleges közjogi méltóság működésének van egy másik oldala is. E részre annak idején sokszor, és mindent egybevetve nem alaptalanul vetült a direkt politizálás árnyéka. S nem az olyan nyilvánvalóan politikai (és merőben személyes indíttatású) lépésekre utalunk, mint amikor Horn Gyula kormányfőnél járt közben annak érdekében, hogy lejáró alkotmánybírói mandátumát - az erre vonatkozó törvény hatályát felfüggesztve - meghosszabbíttassa. (Deklarált szándéka szerint azért lobbizott, hogy az Alkotmánybíróság működőképessége, folytonossága fenntartható legyen. Eredménytelenül.) Hanem azon alkotmánybírói minőségében hozott határozataira, amelyek alapos okkal vetik fel a politikai ihletésű alkotmánybíráskodás gyanúját. S amelyek - mint az első, sok tekintetben (és jó értelemben) mintát adó testület gyakorlatát jellemző döntések - sajnos ebben is precedenst teremtettek; gondoljunk például a tavalyi, az állampolgársági népszavazásnak elképesztő és felettébb nyugtalanító érveléssel zöld jelzést adó, ugyancsak politikai indíttatású Ab-határozatra.
Sólyom László most politikai posztra aspirál; mert a köztársasági elnökség az, még ha ő maga nemegyszer értelmezte is úgy, mint az egyetlen lehetséges közéleti szerepet, amely - az alkotmány megkövetelte semleges tartalma miatt - alkotmánybírói elnökösködése után egyáltalán szóba jöhet. Így hát kérdés, hogy Sólyom László eddigi munkássága alapján megrajzolható-e egy olyan portré, aminek az ismeretében például a magát liberálisnak valló párt, közszereplő, tollforgató, szavazó jó szívvel támogathatná elnöki ambícióit.
Egyik szerkesztőségi cikkünkben (Az MSZP imája, 2006. április 28.) azzal érveltünk Szili Katalin alkalmassága ellen, hogy a házelnök az új pápa köszöntésekor levelében olyan fordulatokat használt, amelyeket az állam és az egyház szétválasztását axiómának tekintő modern republikánusok nem fogadhatnak el, pláne a köztársaság egyik közjogi méltóságától nem. Még akkor sem, ha ama mondatok esetleg a valóságos, személyes hitből fakadtak, s nem politikai számításból.
De mit gondoljunk egy olyan, a társadalom életét alapvetően meghatározó alkotmánybírósági döntésről, amely éppúgy ellentmond eme alapelvnek, mint a házelnök túlbuzgó "gyermeki alázata"? A 4/1993-as Ab-határozat végső soron az államosított egyházi ingatlanok visszaadásáról döntött. De több gond is van vele: egyrészt konfliktusban áll azzal a korábbi Ab-döntéssel (21/1990), amely kimondta: "reprivatizációra senkinek sincs alanyi joga". A későbbi döntés azonban különleges társadalmi pozícióval jutalmazta az egyházakat, mondván, "a kedvezményezett egyházak nem vethetők össze bármely, nem gazdasági célú jogi személlyel". Az Ab szerint nem diszkrimináció, hogy az egyházak természetben kapják vissza a vagyonukat, míg sokan mások legfeljebb korlátozott kárpótlásra jogosultak. Továbbá: miközben általánosságban leszögezi, hogy a visszaállamosítás miatt a világnézetileg semleges oktatást óhajtókat semmiféle aránytalanság nem érheti, in concreto elutasítja azt a beadványt, amely szerint alkotmánysértő, ha "az alapfokú oktatási intézmény épületének egyházi tulajdonba adásának esetén nem biztosít lehetőséget a lelkiismereti és vallásszabadság jogán alapuló iskolaválasztásra". Nem állítjuk, hogy a jobboldali kurzusok idején fellángoló szerelem állam és egyház között visszavezethető a volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991/XXXII. törvény ügyében eszközölt határozatra (hogy el ne felejtsük: előadóbíró Sólyom László). De hogy egyes egyházak (és nyilvánvaló, melyekről lehet csak szó) érinthetetlenül lebegnek a társadalom és annak ellenőrzésre hivatott intézményei fölött, az nem független ettől. Az Alkotmánybíróság nemhogy megálljt parancsolt volna az állam és egyház közötti smúzolás bármikori és bármiféle kísérletének, de lényegében normaszövegileg alapozta meg.
Nehéz nem elfogultságot tételezni azokban az Ab-határozatokban, melyek olyan ügyekben születtek, amik az akkori politikai szembenállás központi témái voltak. A médiaháború folyományaként meghozott 37/1992 Ab-határozat (előadóbíró: Sólyom László) deklarált alkotmányellenessége dacára is életben tartott egy 1974-es minisztertanácsi rendeletet, amely lehetővé tette a közmédiumok kormányzati (politikai) befolyásolását; miközben persze általánosságban a határozat egyúttal kimondta azt is, hogy ez (a befolyásolás) megengedhetetlen. E döntés rossz szelleme nemcsak a jobboldali kormánynak a közmédiumok - és Göncz Árpád - elleni vad támadásait alapozta meg, de tovább kísértett a későbbi médiatörvény életképtelen (mert a pillanatnyi politikai állapot konzerválására koncentráló) passzusaiban is.
A kormányváltás után aztán az Ab nagyon gyorsan (1994 októberében) helyt adott az 1992-ben (!) elfogadott költségvetési törvény vizsgálata iránti - két évvel korábbi - kérelemnek, és megállapította: az 1994-es költségvetés (amit még a Boross-kormány fogadott el) alkotmányellenes. Az indok: a közmédia költségvetésére a kormányt előirányzati joggal ruházta föl a büdzsé, ami befolyásolásra teremt lehetőséget - ez pedig megengedhetetlen. Valóban. Csak a döntés kissé későn ért be. Speciel azután, hogy az MDF (amely pártból maga Sólyom is indult) kormánya megbukott. Továbbá. A büntető törvénykönyvnek a hatóság becsületének védelmére irányuló szakasza 1993 májusában lépett életbe. Talán néhányan még emlékeznek: egyes kormánytagok korrumpálhatóságára ekkoriban tett megjegyzést Lengyel László, aki ellen a kormányfő pert kezdeményezett. A képtelen passzus megsemmisítésére bő egy évet - meg egy kormányváltást - kellett várni: a 36/1994-es határozat értelmében "az alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre (...) a közhatalmat gyakorló személyekkel kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél". A döntés tartalma a véleményszabadság záloga s a demokratikus közélet egyik alapnormája lett: ám meghozatalának ütemezése annál kifogásolhatóbb.
Sok minden felhozható magyarázatként: a feladatukkal kezdetben alig-alig tisztában lévő bíráknak alkotmányalapozó-értelmező munkát kellett végezni a napi penzumon túl. Intézményt kellett teremteniük, a kifejezés nemcsak materiális értelmében. De a teljesítmény elismerése mellett is úgy véljük, hogy a Sólyom-korszak legvitathatóbb mozzanata épp az, amit nem kevesen (és maga Sólyom László is) a legnagyobb erényének tartanak mindmáig. Az alkotmányértelmezésen jóval túlmutató, s legalábbis ambícióiban a jogalkotást célzó gyakorlat, amit röviden aktivizmusnak szokás nevezni. S amelynek alapterméke egy amúgy valóban nagy jelentőségű Ab-határozat, a halálbüntetés eltörlésének indoklásában kifejtett elv a "láthatatlan alkotmányról". Amely az Alkotmánybíróság ítéleteiből összeálló koherens rendszert feltételez, s amely a létező alkotmány fölött lebegve az alkotmányosság biztos és egyedüli mércéjéül szolgál. De hát alkotmány vagy van, vagy nincs; és nem lehet nem észrevenni, hogy e koherens és virtuális, norma fölötti - tehát számon nem kérhető - normaszöveg kínált minduntalan lehetőséget és felmentést arra, hogy az Alkotmánybíróság olyan területekre - például a törvényhozóira vagy végrehajtóira - kalandozzon, ahol semmi keresnivalója. Amikor 1995-ben a Bokros-csomag egyes kitételeit az Ab megsemmisítette, a költségvetésbe piszkált bele, s tette ezt ráadásul úgy, hogy korábbi felfogását a szociális jogokról kereken felülbírálta - hiszen érvelése csak így állt meg. S a döntés villámsebessége (három hét - miközben más alkotmánybírósági határozatokra esetleg éveket kell várni!) ugyancsak a politikai felelősség nélküli politikai szerepvállalás ambícióját sejtette.
Egy alkotmánybíróság jellegénél fogva arisztokratikus intézmény, ám ha ez párosul egy mégoly jó szándékú kiválasztottságtudattal, akkor az az intézmény elvéti a feladatát. "Nem az az alkotmány, amit a (valamire felhatalmazott) politikai döntéshozók összetákolnak, hanem az, amit az Alkotmánybíróság mond" - summázta egy óvatosan, de nagy alapossággal bíráló tanulmány 1999-ben a sólyomi mentalitás és alkotmánybíráskodás lényegét.
Mindez fölveti annak a lehetőségét, hogy az "alkotmányos forradalmárnak" is nevezett Sólyom László - adott esetben - államfőként is kiterjesztően értelmezi a működését meghatározó jogokat. Amik a látszat ellenére sem oly szűkek, még ha azt hiszi is mindenki. De ha valaki, Sólyom pontosan ismeri a határok tágíthatóságát. A 36/1992-es Ab-határozat (előadóbíró: Sólyom László) az államfő kinevezési jogköre kapcsán olyan megállapításokat tesz (a köztársasági elnöknek igen tág mozgásteret biztosítva), amelyek az alkotmányból nem vezethetők le. Vagyis - az alkotmánybírósági határozat természetéből fakadóan - az írott és elfogadott alkotmányból nem következő normákat fektetett le, nyilván a "láthatatlan alkotmány" megfoghatatlan moralitásának a jegyében. "Az Alkotmánybíróság (...) alkotmányos jogkörét - egy elvi szinten feltételezett parlamentáris köztársaság modelljét alapul véve - messzemenően túllépte" - fogalmazott akkor különvéleményben igen egyértelműen az egyik alkotmánybíró. Tizenhárom év távlatából e mondatba némi iróniát is belelátunk: a Magyar Köztársaság elvégre nem valamiféle Areioszpagosz-demokrácia, és nem is az elnöki köztársaság útján indult el. Hanem a népképviseleti elven alapuló parlamentarizmusén; nem az arisztokratikus, hanem a plebejus demokráciáén. Mert a köz ügyeiben való minél teljesebb érdemi részvételt - minden nyűge és visszássága ellenére - csak ez a demokráciaforma képes biztosítani. A liberálisok is ezt akarták.
