Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.
...
Aztán meg, nagy átok e szép ivadékon,
Hogy az egyetértés közte igen vékony.
Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha!
Itt a jó alkalom; hí a nemzet java.
(Arany)
Az utóbbi időben, az államfőjelöléssel kapcsolatos cirkuszi játékok során a szocialista párt - amelyről már szinte kezdtük elhinni, hogy nemcsak szavakban tart igényt a szociáldemokrata jelzőre, hanem ténylegesen is tesz érte valamit - elképesztő jeleit adta a populizmusra, a totalitarizmusra és a nacionalizmusra való atavisztikus hajlandóságának. A hisztéria, amely az ügy kapcsán a pártszervezetekben és persze főleg az apparátusokban kitört, világos jele annak, hogy a párt még mindig identitásválságban szenved, s egyszerűen nem tud mit kezdeni az áthagyományozott "szocialista" jelző és a célul kitűzött szociáldemokrata jelleg közt feszülő ellentmondással. Nem mintha ezt önmagában véve ne lehetne megszüntetni vagy kezelni, amint az magukat eredetileg szocialistának nevezett nyugat-európai szociáldemokrata pártok esetében látható, hanem annak a történelmi hagyatéknak a súlya miatt, ami a kelet-európai szocialista/szociáldemokrata pártokra a mai napig lidércnyomásként ránehezedik. E sokféle elemből összeálló történelmi ballaszt megértéséhez kénytelenek leszünk itt egy hosszabb kirándulást tenni a múltba.
A modern szocializmus és a modern kommunizmus - mindjárt látni fogjuk, hogy ezek kö-zött elvi jellegű különbség eredetileg nem volt - Nyugat-Európában keletkezett, az ott már a XVIII-XIX. századra (az angol ipari és a francia politikai forradalom nyomán) "klasszikus" formában kifejlődött kapitalizmus tagadásának, illetőleg meghaladásának programjával. Azt talán még a mai középiskolások is megtanulják, hogy a mozgalom eredetileg elvileg is "utópikus" szocializmus/kommunizmus volt, s csak később jelent meg a "tudományos" elmélete - hogy azután, még később, a gyakorlatban ez is alapvetően utópisztikus jellegűnek bizonyuljon. Mármost, ha vesszük magunknak a fáradságot és föllapozzuk ennek alapvető dokumentumát, A Kommunista Párt kiáltványa című, valóban történelmi jelentőségű röpiratot, érdekes fölfedezéseket tehetünk. A "Proletárok és kommunisták" című szakasz szóhasználatából világosan kitűnik például, hogy a kommunizmust csak a munkásmozgalom legradikálisabb, illetőleg a szocializmus következetes változatának tekintik; "A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz" című szakaszból pedig megtudjuk, hogy a kommunista párt az előrehaladottabb kapitalista országokban a konzervatív és a radikális burzsoázia ellen egyaránt harcol ugyan, ám a kevésbé előrehaladott országokban "mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen". Ha a szocialista párt ideológusai (már amennyiben vannak) olvasnának ilyesmiket, talán rájönnének, hogy a szocialisták/kommunisták eredetileg és eredendően a liberálisok elvi szövetsé-gesei voltak, legalábbis minden prekapitalista elmaradottsággal és maradvánnyal szemben.
A kiáltvány programja alapvetően a fejlett Nyugat-Európára, mindenekelőtt Nagy-Britanniára, legföljebb Franciaországra és Németalföldre volt szabva. És ezeken a területeken, majd pedig az egyre erőteljesebb ütemben polgárosodó Németországban is a továbbiakban valóban létrejöttek olyan pártok, amelyek - bárhogyan nevezték is magukat, adott esetben például csakugyan "szocialistának" - ténylegesen szociáldemokrata pártok voltak. Vagyis nem tagadták meg a radikális polgársággal együtt kiharcolt liberális demokrácia értékeit és elért eredményeit, de úgy vélték, hogy ezeket egy szociális szemponttal is ki kell egészíteni. Elvileg és távlatilag fönntartották ugyan egy - a brit Munkáspártnál, a francia Szocialista Pártnál és a német Szociáldemokrata Pártnál persze egészen különböző módokon értelmezett - "szocializmus" történelmi perspektíváját, de az ezt megvalósító forradalom egyre inkább a jövő ködében tűnt el, hogy végül fölismert utópiaként kerüljön le a napirendről.
Nem így a fejletlen Dél- és Kelet-Európában, illetve némely nyugat-európai országban is, amelynek voltak délies és keleties területei, mint Franciaország és Németország. Ezekben a régiókban, illetve országokban a szociáldemokrata pártok mellett, az Európa elmaradott magját képező Oroszország nagy forradalma nyomán, erős kommunista pártok jöttek létre, az orosz forradalom követésének programjával. E területek közös jellemzője volt, hogy a kapitalizmus itt nem autochton módon fejlődött ki, hanem kívülről, Nyugatról hatolt be, s bomlasztotta föl az itteni agrártársadalmak feudális-patriarchális rendjét. Közhelynek számít, hogy a kelet-európai ún. "szocialista forradalmak" legfőbb céljává - előbb vagy utóbb, de mindenképpen - az az össznemzetiként jelentkező célkitűzés lett, hogy behozza ezeknek az országoknak a Nyugattal szembeni, első látszatra néhány évtizedes, valójában több évszázados civilizációs lemaradását. És minthogy erős modern munkásosztály, különösen annak magas színvonalúan fejlett formájában alig létezett (ezért csúfolták aztán "munkásarisztokráciának", holott A tőke még pozitív értelemben használta "a munkásosztály arisztokráciája" kifejezést), a forradalom tömegbázisát - és ez megint csak közhely - a képzetlenebb munkásrétegek mellett a félbarbár viszonyok között élő parasztság adta.
Ezeknek a történelmi körülményeknek természetesen súlyos hatása lett az itteni szocialista/kommunista mozgalmakra nézve. S a gyökerek e vonatkozásban nagyon mélyre nyúlnak vissza. Hiszen maga a fiatal Marx is képes volt azt állítani egy 1844-es, programatikus cikkében a keletnémet (porosz) viszonyokkal kapcsolatban, hogy "mihelyt a gondolat villáma mélyen becsap ebbe a naiv népi talajba (!), végbemegy a németnek az emancipálódása emberré". Nem, ezt nem Arthur Moeller van den Bruck (a Das Dritte Reich nemzetiszocialista, bár nem hitlerista szerzője) írta, hanem az a Karl Marx, aki ugyanebben az időben mint az akkori munkásmozgalom csúcspontját ünnepelte a végsőkig elnyomorodott sziléziai takácsok céltalanul spontán, antiszemita vonásokkal is terhelt kétségbeesett lázadását, mondván: "Nemcsak a gépeket, a munkások e vetélytársait pusztítják el, hanem az üzleti könyveket, a tulajdon jogcímét is, és amíg minden más mozgalom először csak a gyáros, a látható ellenség ellen fordult, ez a mozgalom egyszersmind a bankár, a rejtett ellenség ellen is fordul." Lám, idáig nyúlik vissza a gonosz bankárok iránti kelet-európai (a desperádópropaganda uszítása által folyamatosan napirenden tartott) primitív ellenszenv...
A kelet-európai polgárosodás és modernizálódás tehát úgy ment végbe, hogy folyamatosan végigkísérte egy antikapitalista érzület, melyben a Nyugat követésének vágya a Nyugattal szembeni irigységgel vegyült. Az itteni nemzetállamok nagy részben az I. világháború után épültek ki, s e lehetőség megteremtésében nagy szerepe volt az orosz forradalom hatásainak is. E forradalom kezdetben erősen antinacionalista vonásai az idők során azonban egyre jobban háttérbe szorultak, s az orosz-birodalmi helyére minden vonalon belépett egy szovjet-orosz nacionalizmus; amikor pedig a II. világháború után az egész kelet-európai térség a szovjet befolyási övezetbe került, az orosz minták szolgai követésébe beletartozott a - formálisan sokat szidott, ám ténylegesen átöröklődött - narodnyik típusú nacionalizmus átvétele is. Ami annál könnyebben ment, mert például a magyar népiesek már eleve, e kényszer nélkül is hasonló nézeteket képviseltek, ami 1945 után igencsak könnyedén tette lehetővé a kommunista elvekhez és mozgalomhoz való simulásukat. Miközben tehát a legnagyobb elánnal folyt az erőszakos modernizáció, az itteni hagyományos társadalmak megmerevedett viszonyainak lerombolása, s ezt a "szocializmus építésének" utópisztikus programjával leplezték és igazolták, ugyanakkor az utópikus végcélt úgy tüntették föl, mintha az a nép és a nemzet történelmének logikus folytatása és betetőzése lenne. Az államkapitalizmus keretei között végrehajtott modernizációs fo-lyamatban minden területen elnyomták az in-dividualizációs törekvéseket, s a kollektivizmus primitív formáit erőltették. Az oroszellenes nacionalista hagyományt ugyancsak mindenütt elfojtották, viszont mindenütt utat engedtek a szintén tradicionális németellenes naciona-lizmusnak. A két vonal egy sajátos szintézisét jelentette azután a modern-polgári nyugatias életformák átvételének csírájában való elfoj-tása, az ún. "Nyugat-imádás" elleni küzdelem, a legelmaradottabb munkásrétegekre és a még elmaradottabb paraszti tömegekre szabott - s ezen a szinten akár még eredményeket is produkáló - "szocialista kulturális forradalom" keretei között.
*
És itt nyilvánvaló érintkezési pontok mutatkoznak meg a narodnyik és a völkisch törekvések, mint ahogyan általában a kommunista és a nemzetiszocialista ideológiák között. Mindkettőnek lényegi eleme a populizmus, vagyis egy olyan "népi-demokratikus" program, amely nem a modern demokráciafölfogás republikánus és liberális hagyományaira épül, hanem korábbi, primitívebb közösségek (orosz obscsina, német céhrendszer) tradícióira. Mindkettő elvileg antikapitalista jellegű az elméletében (itt nem szabad elfelejtenünk, hogy a német nemzetiszocializmusnak, különösen a Strasser-féle szárnynak, igenis voltak valódi szocialista törekvései), és ténylegesen antiliberális jellegű a gyakorlatában. A népet nemcsak a baloldali populizmus óhajtja boldogítani, hanem a jobboldali is. Ezért aztán a weimari köztársaságban valóságos ingamozgás folyt a szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali szervezetek tagsága között: a baloldali és jobboldali fanatikus népboldogítók aszerint választottak - és időnként váltottak - pártállást, hogy éppen hol látták inkább biztosítva utópikus eszméik megvalósítását. Ugyanis amellett, hogy e mozgalmakban halomszámra voltak cinikus demagógok és kalandor karrieristák, tömegesen voltak bennük becsületes, ám épp ezért annál veszélyesebb fanatikusok is. Hatalomra jutva mindkétfajta populizmus úgy valósítja meg a maga úgymond nem formális, hanem igazi "demokráciáját", hogy a liberális szabadságjogokat megszüntetve totalitarizmussá alakul, a republikánus nemzeti közösség helyébe pedig "népi-nemzeti" kollektivista nacionalizmust állít. Ahogyan a szovjet, illetve a kelet-európai "népi demokrácia" német megfelelője a náci "Volksstaat" volt, az elvileg internacionalista kommunista ideológián belül viszont meglepő szerepet kaptak olyan "haladó hagyományok", mint mondjuk a Szovjetunióban már nem is Nagy Péter, de egyenesen Rettenetes Iván kultusza, magyar vonatkozásban meg például a primitív kuruckodás különféle formái (melyek eszmei keretében még azt a tételt is megfogalmazhatta egy - népi-nemzeti körökben emiatt azóta is nagyra becsült - kommunista kultúrfunkcionárius, miszerint "kis nép voltunk, de nagy nemzet"). Merthogy a kommunista párt és a szocializmus az örököse mindannak, ami haladó csak volt az emberiség, a nép és a nemzet történetében.
*
A rendszerváltás idői óta minden kelet-európai szocialista pártnak ezzel az örökséggel kell küszködnie, amikor - meghirdetett programja szerint - szociáldemokrata jellegű párttá kíván alakulni. Csakhogy a modern szociáldemokrata pártok legfontosabb jellegzetessége a piacgazdaság rendszerének, a liberális politikai értékeknek és a republikánus nemzeti eszménynek az előzetes elfogadása. Mert - nyomatékosítsuk itt ismételten - a szociáldemokrácia célja természetesen a szociális piacgazdaság ugyan, ámde mielőtt egy piacgazdaság szociális lehetne, előbb mégiscsak egyáltalán piacgazdaságnak kell lennie. A kifejlett piacgazdaságnak pedig mai tudásunk szerint nem ismerjük más formáját, mint ami a kapitalizmus (a modern polgári társadalom) alapzatán létrejött. Tudjuk persze, hogy a kapitalizmus, a korlátlanul szabad piacgazdálkodás rendszere egy sor társadalmi igazságtalanságot képes produkálni - éppen ezért hirdetik a szociáldemokraták (és fogadják el a szociálliberálisok is), hogy szükség van a szociális szempontok szerinti szabályozására. Az azonban nem megy, hogy úgy akarjunk kapitalista alapzatú szociális piacgazdálkodást csinálni, hogy közben megőrizzük és fönntartsuk a "létező szocializmus" egész hamis biztonsági rendszerét: a formálisan teljes foglalkoztatást a ráfizetéses üzemeken belüli tényleges munkanélküliséggel, a minden hatékonyságot nélkülöző, pazarló infrastruktúrát, az állami pénzen működtetett alacsony színvonalú intézmények sorát stb. A régóta olyannyira irigyelt nyugati életszínvonal elérésének ugyanis ezek fölszámolása az ára. És ráadásul a dolog nem megy, még csak nem is egyik napról vagy akár évről a másikra - hiszen a polgári társadalom kifejlődése Nyugaton már a középkorban elkezdődött, s már akkor eleve sokkal előrehaladottabb (az antikvitásig visszanyúló) állapotok folytatásaként!
Hogy milyen primitív szinten áll egész Kelet-Európában és ezen belül Magyarországon a polgári társadalom fejlődése, azt az általános - egyéni és kollektív - nyomorúság azon kihatásai mutatják a legjobban, amelyek jóformán eleve lehetetlenné teszik a mindenki által szükségesnek tartott változásokat is. Ha valamely, általánosan szükségszerűként elismert, a modern szociális piacgazdaságban és liberális demokráciában szokásos követelményről kiderül, hogy akár csak a legcsekélyebb pénzügyi megszorítással vagy az állampolgárok hozzájárulásának legcsekélyebb emelésével, vagy az egalitárius elosztási elvek legcsekélyebb megsértésével járna, azt azon nyomban leveszik a napirendről. De hát aligha fogunk csodálkozni ezen, ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás tömeges hajtóereje valójában nem a nyugati szabadság és demokrácia, hanem a nyugati jólét iránti vágy volt - s mivel a sült galambok azóta sem röpködnek a nagy magyar rónaság fölött, nem is ér talán semmit az egész fordulat. Ahogyan nyilván az Európai Unióhoz való csatlakozás sem: hiszen az unió az istennek se akarja eljátszani a magyar közvélemény nagyobb része által neki szánt fejőstehénszerepet. S amennyire örülhetünk annak, hogy világos és egyértelmű elutasításba ütközött a határon túli magyarok automatikus állampolgárságának ultranacionalista terve, annyira elszomorító lehet, hogy erre föltehetőleg nem annyira a republikánus patriotizmus szellemében került sor, hanem inkább az itthoni anyagi érdekek veszélyezte-tése miatt - habár ez legalább józan helyzet-fölmérésre vall a tobzódó nemzeti handabanda mákonyával szemben.
Azt mondottuk: a szocialisták államfőjelölő ámokfutása populista, totalitariánus és nacionalista hajlamok atavizmusairól árulkodott. Ami a populizmust illeti, itt mindenekelőtt újra és újra fölmerül az államfő közvetlen választásának kérdése. Szögezzük le: ennek nyílt és becsületes követelése önmagában véve nem populizmus - szemben a közvélemény-kutatások eredményeire való hivatkozással, vagy pláne "az emberek" véleményének manipulált megkérdezésével. Elvégre Amerikában is közvetlenül (a törvényhozástól függetlenül) választják az állam- és kormányfőként egyaránt funkcio-náló elnököt, és valóban ez biztosítja ott a törvényhozó és a végrehajtó hatalom tényleges elválasztását, míg az általunk választott rendszerben ez a különbség gyakorlatilag megszűnik - amint arra legutóbb a nagy alkotmánybíró is rámutatott. Programadásnak szánt szlogenje: "az alkotmány őrei" (lásd Carl Schmitt: Hüter der Verfassung) viszont oly rossz emlékeket idéz, hogy ennek meghirdetése után senki olyan nem szavazhat rá, aki valóban védeni kívánja az alkotmányt egy önleleplező nyíltsággal autoriter személyiségtől és még inkább ennek autoritárius politikájától a köztársaság élén. Mert ő, meglehet, valóban a pártok fölött áll ugyan, úgy tűnik, egyben alkalmasint az egész parlamentáris rendszer fölött is.
Továbbá, hogy a szocialisták gyakorlatilag egyáltalán nem egyeztettek a koalíciós partnerrel, hanem tudatosan provokatív döntésük szolgai elfogadását várták tőle (mint a régi szép népfrontos időkben), az bizony mély liberalizmusellenes érzelmekről és totalitárius hajlandóságokról árulkodik. Még azzal sem törődtek, hogy ésszerűen fölmérjék e döntés veszélyeit önnönmagukra nézve, jóllehet erről világos figyelmeztetéseket kaptak: nemhiába mondták a régi rómaiak, hogy ha az istenek valakit el akarnak veszejteni, azzal legelébb az eszét veszejtik el. (Nem is beszélve azután a különféle elvtelen alkulehetőségek fölkínálásáról, amelynek jegyében egy pillanatra reflexszerűen lecsatlakoztak még a reformokhoz való konok ragaszkodása miatt régóta ellenszenvvel figyelt oktatási miniszter elleni gengsztertámadáshoz is.) Nem mintha a liberálisok hibátlanul politizálnának, akár az itt tárgyalt konkrét ügyben, akár általában: doktriner szólamokkal ugyanis nem lehet helyettesíteni vagy megkerülni a konkrét állásfoglalást; ahogyan pontosan ugyanilyen doktriner jellegű általánosságban az a politika, amely nem "a konkrét helyzet konkrét elemzésén" alapul. Nem állít föl például fontossági sorrendet a liberális értékek között, hanem ömlesztve zúdítja őket a választókra, s így a párt energiáit mostanában főleg a homoszexuális és a drogfüggő kisebbségek - egyébként természetesen jogos - védelme köti le, miközben ennél jóval centrálisabb ügyekért kellene az első frontvonalban harcolnia, s a liberalizmust a sajnos meglehetősen konzervatív közvélemény szemében lehetőleg nem ellenszenvessé, hanem népszerűvé tennie.
És végül nyilvánvalóan a nacionalizmus előtti behódolás a szocialisták részéről egy olyan jelölt futtatása, aki nyíltan szembehelyezkedik a pártja - pontosabban sajnos, tartunk tőle, inkább csak a pártja vezetői - által helyesen képviselt republikánus patriotizmussal, s így ő viszont, ahelyett, hogy a pártok fölött próbálna állni, jobboldali orgánumok és korifeusok sorához törleszkedve kísérli meg igazolni személyiségének "össznemzeti" mivoltát. Ezért sajnos nem lehetünk teljesen bizonyosak abban (pedig talán az erre vonatkozó szocialista garancia lehetne a végső föltétel a liberálisok részéről, ha - mondjuk így: "okos enged, szamár szenved" alapon - végül mégsem akarnának egy nem egyszerűen jobboldali beállítottságú, de nyíltan autoritárius elveket valló jelölt megválasztásához asszisztálni), hogy a baranyai üdvöskét nem fogjuk egyszer csak ott találni majd a desperádószövetség - egyelőre virtuális - nemzeti szocialista tagozatában, ahol ugyanis már megtalálta méltó helyét a széplelkű népfölkelő és a moszkovita nemzetvezető. Legújabban pedig előmászott a politikai hullakamrából az "56-os ellenforradalom" nagy történetírója, hogy - hiszen itt a jó alkalom; hí a nemzet java - a dicső népünk irigyei (hordja el őket a manó!) elleni összefogásért és a vékony egyetértés megerősítéséért, mindennek érdekében pedig a nagykoalícióért könyörögjön. Mert hát mi mást kerestek volna ezek a derék elvtársak (ó, pardon: derék polgárok) egész politikai pályafutásuk során - amely nyilván ezért sikeredett oly kacskaringósra -, mint a nemzet javát! Mily fölemelő pillanat is lesz majd a nagyidai hősök és a sárazsadányi géniusz történelmi egymásratalálása!... Ha föntebb a Kiáltvány szavainak elemzésével kezdtük, fejezzük be most hírhedt mondatának parafrazeálásával: Kísértet járja be Magyarországot, a nemzetiszocializmus kísértete.
