A klasszikus keynesi megközelítés szerint válság idején az állam többletkereslet generálásával tudja csökkenteni ennek hosszát és mélységét. Erről az elméletről évtizedeken keresztül zajlott a vita, és mind az elméleti, mind a gyakorlati tapasztalatok rendkívül különbözőek. Az állami beavatkozás hatása az elmélet alapján várttól gyökeresen eltérő eredményekre vezethet. Elvégre, ha a társadalom és a gazdaság szereplői, a magasabb költségvetési kiadások és hiány miatt a későbbiekben adóemelésre számítanak, akkor azonnali magasabb megtakarításaikkal kiegyenlíthetik a költségvetési többletkiadások növekedésgeneráló hatásait. Korántsem mindegy, hogy nagy zárt vagy kis nyitott gazdaságokról beszélünk-e, és az eladósodottság aktuális szintje is meghatározza az állam mozgásterét. Az elmúlt másfél év, de különösen az elmúlt hónapok pénzügyi válságjelenségei után, amikor már nyilvánvaló, hogy országok sokasága süllyed recesszióba, úgy tűnik, hogy a politikusok egyelőre félreteszik a Keynes körüli elméleti vitákat és kérdőjeleket.
*
A nagy gazdasági világválság (1929-1933) előtt magától értetődő volt a kormányok számára, hogy a gazdaság megváltoztathatatlan jellemzője a ciklikusság, azaz hogy válság után fellendülés, fellendülés után válság következik. Nem gondolták, hogy a kormányoknak tennivalójuk van, az állami szerepvállalás nagyjából kimerült az "éjjeliőr állam" felfogásban, miszerint ennek feladata az alapvető közjavak (a köz- és rendbiztonság, a külső védelem, a "közvilágítás") biztosítása. E megközelítést írta felül az 1929-es válság után Keynes az elmélet oldaláról és Roosevelt a kormányzás oldaláról a New Deal programmal. A gazdaság teljesítménye a ma már elképzelhetetlen 30 százalékkal esett vissza, és milliók váltak világszerte földönfutókká, számtalan olyan társadalmi, politikai feszültséget gerjesztve, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a II. világháború kitöréséhez. A későbbiekben azonban kiderült, hogy a korlátlan állami beavatkozás - hasonlóan minden más gyógyszerhez - az adagok növelésével már nemhogy nem segít a betegen, hanem ártalmas melléktünetek tömegét eredményezheti. Említhetnénk az inflációt, de valójában a szocialista államfelfogás mutatja a maga teljességében, hogy milyen extrém következményekkel járhat az állam mindenhatósága. A szocializmus mint gazdasági modell a Föld nagy részén eltűnt, még azon országok többségében is, ahol névlegesen megvan ugyan a szocialista jelző, de a gazdaság már más törvényszerűségek alapján működik.
Az elmúlt évtizedek alatt viszont a társadalom számára természetessé vált, hogy bármilyen gazdasági, társadalmi probléma esetén az államnak, a politikusoknak kell a helyzetet megoldaniuk, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e ehhez a szükséges eszközökkel, illetve felelősek-e a kialakult helyzetért. Egy kibontakozó recesszió a választások előtt minden politikai tanácsadó rémálma, mert az aktuális ellenzék mindennap és minden órában napirenden tartja a kormány elfuserált politikáját és tehetetlenségét, és legfőképpen a felelősségét a munkahelyek elvesztéséért, a családok biztonságának veszélybe kerüléséért, a megtakarítások, fizetések és nyugdíjak elértéktelenedéséért. A választók pedig - érthető módon - büntetnek. Felelősségtől, felkészültségtől, képességtől függetlenül a recesszióba beleszaladó kormányt legtöbbször leváltja a népharag - hiszen a felelősséget nem viselő ellenzéket csak nem válthatják le.
Mindezek miatt bármennyire kétes megítélésűek is szakmai szempontból a "gazdaságmegmentő" csomagok, jobb eszköz híján a kormányok ilyenekkel próbálják megoldani a kialakult helyzetet és saját túlélésüket biztosítani - több-kevesebb sikerrel.
*
A 90-es években, az első válság után nem volt olyan év, hogy legalább két növekedésösztönző programot ne hirdettek volna meg Japánban. Azon túl, hogy a GDP-arányos eladósodottság példátlanul magas szintre nőtt (171 százalék), a várt növekedés nem indult el, a korábbi magas gazdasági növekedési ütem nem tért vissza. A gazdaság valós szerkezeti bajainak orvoslása helyett az újabb és újabb alacsony hatékonyságú infrastrukturális programok nem vezettek eredményre.
Az EU-ban a maastrichti feltételrendszer kialakítása, majd később a növekedési és stabilitási paktum elfogadása egy anticiklikus gazdaságpolitikai megközelítésen alapult. Az elmúlt évtized kiemelkedően magas világgazdasági növekedése közepette - még ha az EU ettől lényegesen elmaradt is - kevesen értették, hogy miért kellene egyensúlyi költségvetésre törekedni. Az elmúlt hónapok viszont megmutatták, hogy tértől és időtől függően van értelme e megközelítésnek. Túlzott növekedésnél a hiány erőteljes csökkentése, sőt akár költségvetési többlet elérése lehet az ésszerű, hogy amikor beköszönt a recesszió, akkor, ha mértékkel is, de legyen lehetőség a költségvetési lazításra. Az élet ehhez képest ismét fura dolgokat produkál.
Gazdaságösztönző csomagokat fogadnak el olyan helyeken is, ahol egyáltalán nem tekinthető alacsonynak a hiány mértéke. Nagy-Britanniában a parlamenti pártok teljes egyetértésben gondolkodnak az adócsökkentésen, holott a munkáspárti kormány alatt ez eddig szóba sem került, a liberális demokraták pedig kifejezetten az adóemeléssel kampányoltak. Az Egyesült Államok, Japán, Kína, Oroszország és egy sor uniós tagország próbálja költségvetési hiánynöveléssel kivédeni a közeledő válságot. Sokan vitatkoznak rajta, hogy az adócsökkentésnek van-e valós többletkereslet-generáló hatása ezekben az országokban, vagy a jövedelemtöbblet a megtakarításokban csapódik le, mert az érintettek egyszerűen nem merik elkölteni a zsebükben maradt "ajándék" pénzt.
Egy kivétel van a legfejlettebb országok között, Németország. Az idén várhatóan kiegyensúlyozott lesz a költségvetése, talán némi többletet is produkál, és az állami eladósodottság is kezelhető szinten mozog. Ennek ellenére a német gazdaságpolitika irányítói vonakodnak lazítani a költségvetési gyeplőn, miközben a világ harmadik legnagyobb gazdaságának a növekedése most kulcsfontosságú lenne az EU, de az egész világgazdaság szempontjából is.
*
Mi következik mindezekből Magyarországra nézve? Egységes modell hiányában senki nem állíthatja, hogy máshol már összeállították a csodareceptet, és nekünk elegendő megfőznünk, majd bevennünk a keserű, de rendkívül hatásos gyógyító főzetet. Először is adjunk hálát a világgazdaságnak, hogy a jelenlegi bajok nem két éve kezdődtek, mert 10 százalék körüli államháztartási hiánnyal a hátunk mögött a mainál is jóval nagyobb pénzügyi krízisre számíthattunk volna. Így csak a külső eladósodottság magas szintje, az állami eladósodottság, a hitelességi problémák miatt büntetnek minket a piacok - bár ez sem kevés.
Kicsi és nyitott gazdaság lévén eleve más a mozgásterünk, de mivel az egyik fő probléma a gazdaságpolitika hitelességének a megingása, olyan lépésekre is rákényszerül a kormány, amelyek kifejezetten mélyíthetik a recessziót. Ilyen például az IMF követelésére a költségvetési hiány szerény mértékű, de a tervezettnél mégis nagyobb arányú csökkentése. Keverednek most a stabilizációs lépések a versenyképességi követelményekkel, elvégre egy hosszú távú fenntartható növekedésnek mégiscsak a versenyképesség erősítése lehetne a fő eszköze. A stabilizáció követelménye 2006 után érthető módon most megint mindent megelőz, miközben ha nem tudjuk a versenyképességünket érdemben javítani, akkor a stabil növekedés is csak vágyálom marad.
Ennek lenne egyik legfontosabb lépése a PR-szempontból is katasztrofális megítélésű adórendszer megreformálása, anélkül, hogy ez a költségvetési hiány elszállását eredményezné. Ehhez viszont a kiadási oldalon kellenének tartós, szerkezeti jellegű reformok, amelyek komoly megtakarításokat hoznának. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a politikai feltételek nem adottak ehhez. A népszavazás után, bármennyire új helyzetet eredményezett is a pénzügyi válság, nem látható, hogy a magyar politikai elit összefogna egy valódi versenyképességi program érdekében, vállalva a kemény lépéseket akár, és vállalva, hogy nem a költségvetés lazítását sugalló politikai demagógiával nyeri meg a következő választásokat.
Mindezek alapján lehet, hogy érdemes volna gyakrabban forgatnunk Keynes műveit, de Magyarországon a gazdaság mai állapotában a költségvetési hiány növelését eredményező kiadásnövelő vagy adócsökkentő programok a hitelességet komolyan veszélyeztetnék. Először valószínűleg az IMF/EU megállapodás borulna fel, az ennek nyomán bekövetkező devizaválság, infláció pedig olyan gazdasági-társadalmi következményekkel járna, amelyhez viszonyítva még a rendszerváltás utáni gazdasági visszaesés is csak vasárnapi babazsúr volt.
A szerző a KPMG adópartnere, volt pénzügyminiszter.