Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.
Az unionistáknak annyiban kétségkívül igazuk van, hogy egyrészt Észak-Írországban ugyan ők vannak számszerű többségben, de ezt az előnyüket az IRA a protestáns félkatonai szervezetekét sokszorosan meghaladó tűzerővel volt képes kompenzálni még akkor is, amikor a londoni kormány fenntartások nélkül kiállt mellettük, eltűrte, sőt maga intézte úgy, hogy rendőr azon a környéken csak protestánsból lehessen, kormányzónak és rendőrfőnöknek lehetőleg olyan alakokat verbuvált, akiket egyébként csak a brit gyarmati örökséggel viaskodó szépírók mernek kitalálni, aztán csodálkoznak, hogy legfeljebb rajzfilmproducerek méltatják őket felszínes és gyorsan lankadó figyelemre. És most ennek is vége.
Másfelől viszont lehet, hogy még sincs igazuk az unionistáknak: az IRA ugyan kétségkívül terrorszervezet, annyit azonban eddigi működésük alapján meg lehet állapítani róluk, hogy fegyelmet tartani, azt tudnak. Addig, amíg valaki a szervezet legfelsőbb vezetéséből ki nem adja a tűzparancsot, a mezei IRA-tagoknál lehet, mint ahogy nyilvánvalóan akad is a közönséges, hétköznapi stukkertől kezdve a vállról indítható légvédelmi rakétáig bármi, használni nem fogják, ott pihen majd a többi szerszám és göngyöleg közt a garázsban.
Harmadrészt azonban az unionistáknak annyiban azért csak igazuk van, hogy az ő félkatonai szervezeteik annyira félkatonaiak, hogy csak na, a kutya nem parancsol nekik, akcióikat általában nem hosszas és gondos mérlegelés után szokták indítani, hanem egy-egy jól sikerült alkalmi sörfesztivál után, amelyet a belfasti Rangers klubban celebrálnak, és az ötödik korsó után könnyen kerekedik kedve az embernek egy kis hepajra. Ilyenkor viszont az IRA legfelsőbb vezetőinek is elfogy az egyébként sem legendás türelmük, és béketárgyalások ide vagy oda, kiadják a tűzparancsot. Ha addig nem is, nagy valószínűséggel jövő nyáron lehetünk tanúi efféle tűzijátéknak, amikor is megismétlődik az idén jobbára bohóctréfává szelídült -vagy züllött, ez nézőpont kérdése -Marching Season, az az eseménysorozat, melynek során keménykalapba, narancssárga otthonkába és egzotikus rézfúvós hangszerekbe öltözött protestánsok sétálnak át Észak-Írország katolikus gettóin, mind jelentéktelenebb fölényüket mind zajosabban demonstrálandó.
Annyiban viszont, és minden fenntartás nélkül, az új brit kormánynak van igaza, hogy ez így nem mehet tovább, valaminek történnie kell Észak-Írországban, és az álláspontok tökéletes és több évtizedes múltra visszatekintő megmerevedésének láttán úgy döntött, hogy megteszi ezt a gesztust az íreknek, az IRA-nak, illetve a Sinn Feinnek, akikről szintén sok minden rosszat el lehet mondani, de azt, hogy a fair playről ne hallottak volna még, nemigen. Most már csak az unionista félkatonaiakat kéne valakinek meggyőzni arról, hogy öt sör adekvát folytatása nem egy politikai gyilkosság, hanem például egy hatodik sör.
