Hammer Ferenc: Másképp írjuk, másképp mondjuk

publikálva
1997/30. (07. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A képen látható nő bőre nem a grafikus hibájából sötét."

"A képen látható nő bőre nem a grafikus hibájából sötét."

Kudlik Júlia, Szolgálunk és védünk, TV 2, 1997. február 21.

(A ceruzarajzzal ábrázolt női arc a képen amúgy papírlap-fehér volt.)

"Miért teve a teve? Mert ez a neve. Ha más neve volna, már nem teve volna" - szólt gyerekkorom egyik első nyelvfilozófiai leckéje, aztán később a gimnáziumban volt egy osztálytársam, akit nem úgy szólítottak, mint a többieket, úgymint Gyula vagy Mészáros vagy Disznó (ez lettem volna én), hanem úgy, hogy Major nevű, mely elnevezés (a levés és a megnevezettség közötti esetlegességet találóan megragadva) adott valami titkosügynöki (nem ávó, Cooper) aurát viselőjének. Aztán (mint azt Jenő barátom észrevette) múlt karácsony után a felmosón, a cucán, a vécékefén és a partvison kívül új felszerelési tárgy jelent meg a vécékben: Mérő László Mindenki másképp egyforma című könyve (mely címben barátságosan köszön vissza ef zé István képzőművész csatakiáltása: "Minden ugyanaz másképpen"). Mérő beszámol Poincaré matematikus észrevételéről, miszerint bizonyos matematikai problémák más-másképpen jelentek meg tudatában-képzeletében attól függően, hogy angolul vagy franciául gondolkodott róluk. Nyelvtanárok számolnak be arról, hogy diákjaik a frissen elsajátított idegen nyelv segítségével sokkal többet mondanak magukról, mint amennyit anyanyelvükön szoktak egyébként. E megfigyelések körébe illeszthető az is, hogy eufemizmusokat használunk, azaz a nyelvhasználat útján igyekszünk valamit megváltoztatni olyformán, hogy más nevet adunk neki. E példákban az a közös, hogy mindegyik esetben létrejött az úgynevezett "dolog" és a dolog nyelvi megjelenése között egy afféle mozgás, mely a megnevezés aktusa révén megváltoztatta magát a "dolgot". Hasonlókat gondolhatunk, ha megnézzük, hogy hívják a romákat. A jelenlegi helyzet a következőképp foglalható össze:

1. A romák hívják magukat romának és cigánynak is. Vannak közülük, akik csak romát, vannak, akik csak cigányt mondanak. Akik mindkét elnevezést használják, hajlanak egymás között inkább romát mondani, nem roma környezetben pedig inkább cigányt.

2. A romák legtöbb szervezete (különösen önkormányzataik) romaként nevezik meg magukat.

3. A nem romák többsége cigányt mond. A nem romák egy jelentékeny része azért húzódozik a roma szó használatától, mert a roma kifejezés nemrég még a nem romák által használt, a romákra utaló gúnyos kifejezésnek számított.

4. Az értelmiség, illetve a politika résztvevőinek egy része és a közszolgálati és kereskedelmi média egyre inkább romát mond.

E néhány pontban összefoglalt helyzettel kapcsolatban a következő problémák merülnek fel:

1. A cigány szóhoz számtalan, előítélettel terhes képzettársítás kötődik. Jean-Pierre Liégeois kiváló könyvében (Roma, Gypsies, Travellers) két oldalon sorolja a romákhoz kötődő nyelvi sztereotípiákat, amiből kiderül, hogy anyanyelvünk kifejezései (cigánykodik, cigányútra megy, cigányszagú, nem úgy verik a cigányt, nem szokta a cigány a szántást) híven tükrözik a páneurópai egyetértést a romák vélt mibenlétét illetően. A nem romák által használt roma gúnynevek híven fejezik ki a két kultúra viszonyának ellentmondásosságát és bizonytalanságát. Ahhoz, hogy biztonságban megnevezhessük a romákat, vagy őket kell álorca mögé vonni, azaz "dakotának" nevezni (ők nem ők, hanem indiánok), vagy pedig magunkat, ami akkor történik, amikor "dzsipszinek" hívják a romákat (mi nem szokásos magyarok vagyunk, hanem angolul beszélők). A köznyelv másik módszere a mi és az ők közötti ellentmondásos viszony kezelésére a nyelvi tabu megalkotása, amit "az etnikum" gúnynév fejez ki, amely a körülírást választja a rizikós néven nevezés helyett (vö.: farkas, azaz a "farkas állat").

2. Természetesen a mindennapok során az érintetteknek nem okoz problémát a megfelelő névválasztás: a zugfajvédő (closet-racist) állami alkalmazott probléma nélkül romázik a sajtónak, miközben otthon az egyszerű vadember dukál. Ritkán esik meg az olyan, mint amikor a két héttel ezelőtti A Hétben (az jó volt, amikor felhívtam a szerkesztőségüket, hogy mondják meg az Internet-címüket, mondták, hogy telefonáljak fél óra múlva, mert aki tudja, az ebédelni ment) a sátoraljaújhelyi polgármester a romák kiköltöztetéséről szóló riportot a hibás génekkel kapcsolatos eszmefuttatással zárta. Az nyilván magánügy, hogy ki milyen nyelvet használ a magánéletében. Azonban az már közügy, hogy milyen nyelvet használ a köztisztviselő, a média (akár közszolgálati, akár kereskedelmi), közügy, ha hibás génekről emlékezik meg a polgármester, vagy ha nem tavaly lebarnult polgártársakról beszél a viccelődő rendőr. Ha pedig közügy, akkor szabály kell, amit viszont be kell tarta(t)ni. Messze óvnék bármiféle nyelvrendőrség gondolatától, de úgy gondolom, nem kell értelmező szótárakkal felszerelt motoros rendőr ahhoz, hogy valaki megmondja a tévében a nemzet Kudlik Julijának, hogy ez nagyon gyenge dolog volt, amit csinált (és aztán ezt a tévében is el kéne mondani), vagy hogy az önképző genetikus polgármesternek odaszóljon a képviselő-testület, hogy fékomadta (és ezt aztán pláne be kéne mondani a tévében). A beszéd (a nyilvános is) mindössze szokás kérdése. Richard Rorty írja az Esetlegesség, irónia és szolidaritásban, hogy a kopernikuszi világkép, a szocialista politizálás (de sorolhatnánk az amerikai alkotmányosságot, a női egyenjogúságot vagy a magyar kapitalizmust) nem úgyszólván bejelentés útján kezdtek működni, hanem úgy, hogy az emberek egy-két évtized-évszázad során fokozatosan leszoktak bizonyos szavak használatáról és átszoktak más szavak használatára. (Rorty nyomán azt is mondhatjuk, hogy a szocializmus és a kapitalizmus mindenekelőtt abban különböznek, hogy másképp hívják őket.) A világmegváltoztató beszédre frappáns példa volt az a pár hónapja készített közvélemény-kutatás, amely szerint a megkérdezettek jó fele (szemben a pár évvel ezelőtti egytizeddel) gondolja azt, hogy a hasonneműek szerelmében nincs különösebb kivetnivaló. E drámai tolerancianövekedés (amit igazából alig akarok elhinni) nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A kiindulási pont, hogy a médiában a korábbihoz képest többet és normálisabban beszélnek a hasonneműek szerelméről. Ennek következtében sokan arról, hogy "buzi fúj", egyszerűen átszoktak arra, hogy azt mondják, hogy ő dolguk. Az érdekes az, hogy a korábban buzifújolók közül sokan gondolták azt, hogy az ő dolguk, azok közül viszont, akik ma azt mondják, hogy az ő dolguk, sokan gondolják, hogy fúj buzi, csak éppenséggel ma másként mondják. (Hasonló jelenség figyelhető meg a népi antiszemitizmus esetében is.) A lényeg az, hogy egy bizonyos dolog (előítéletesség) közéleti megtárgyalása önmagában megváltoztathatja magát a dolgot (előítéletesség).

3. A roma kifejezés terjedése együtt jár a multikulturalizmus eszméinek térhódításával. (Multikulturalizmuson itt a társadalom etnikai és kulturális [nyelvi, életmódbéli, identitásbéli, vallási stb.] kisebbségeinek jogi és erkölcsi elismertetéséért tett erőfeszítéseket értem.) E térhódítás azonban cseppet sem problémátlan. A NAT társadalomismeret része például cigányokról beszél. Tekintettel arra, hogy az e kérdésben a legautentikusabb véleménnyel bírók többnyire romának hívják magukat, szerintem a NAT-nak mint az állam által kiadott dokumentumnak is romát kellett volna mondania. Ugyanakkor az elmúlt félévben ellátogattam néhány társadalomismeret-tanártovábbképző kurzusra, ahol egyetlenegy tanárt sem láttam, aki romát mondott volna. Számukra a roma szó használata a tananyagban, minden kétséget kizárva, a mindennapi nyelvhasználatra vonatkozó orwelliánus állami beavatkozásnak tűnne. A multikulturalizmus eszméi és politikái számos országban úgyszólván kormányrendeletek útján terjednek. A kormány ír új tananyagot az iskolába, a rendőrnek megmondják, hogy válogassa meg a szavait, a törvényhozás diszkriminációt tilt, a bíróság pedig ítélkezik. (Nálunk minden tiszteletre méltó eredmény mellett azért megtörténik, hogy a képviselő úgy kíván alantas népszerűséget szerezni, hogy homoszexuális propagandának minősíti az iskolai szexuális felvilágosítást, amely teret szentelt a homoszexualitásnak is.) A multikulturalizmus politikáinak terjedése sok ember szemében a Nyugat-majmoló (politikai) elit valamiféle újdonász kulturális imperializmusának tűnik. Igen, ha a multikulturalizmus megfontolásait és érveit kizárólag politikusoktól vagy médiaemberektől hallja. Azonban ha ezek az érvek bekerülnek a mindennapi beszélgetésekbe, ha az idő múlásával egyes érvek ismerősen bukkannak fel a hétköznapok szóhasználatában, egyre kevésbé lehet mindezt a média-megjelenített hatalom orwelli furmánykodásának tartani. A romák elleni atrocitások és előítéletek elleni kormányzati, civil és privát akciók egyik jellemző azonosító pontja ma maga a roma szó használata. Sokak számára a hétköznapi nyelvben hallott szó: roma, úgy hat, mintha felkiáltójelet írtak volna mögé. És ez így van jól, mert a meghökkenés keltette morfondírozás akár kritikát, akár lojalitást eredményez, mindenképpen mállik tőle az előítélet legfontosabb alkatrésze: a magától értetődőség, a kimondatlanság, a megindokolatlanság, a csak. Ez az egész persze akkor válik nyakatekert módon keservessé, ha tekintetbe vesszük, hogy ma még sok roma van, akik éppenséggel azért gondolják és hívják magukat cigánynak, hogy jó magyarnak látsszanak (merthogy a többség így hívja őket).

4. Posztmodern, többszörös identitás, és médiateremtett valóságok ide vagy oda, az emberek egyelőre leginkább országok szerint kódolják a nemzetiségeket. A romákat más kisebbségektől leginkább megkülönböztető jellegzetességük az, hogy a romáknak nincs saját országuk, ennélfogva a roma közösséget a környezettől elválasztó határ kizárólag a fejekben lévő konstrukció (ami nem jelenti azt, hogy egy szellemi határ puhább lenne, mint egy kőfal). Azonban minden efféle gondolati konstrukció esetében rendkívüli jelentőséggel bír, hogy milyen szavakat használunk, és hogy milyen képzettársítások kapcsolódnak az illető fogalomhoz, ami esetünkben a cigányok fogalma. Magyarországon ma számos, a romákat illető előítélet uralkodik. Ezért, ha már alkalom nyílik egy új szó használatára, ami ebben az esetben a roma, akkor e gesztussal, ezen új kifejezés használatával jelezhetjük, hogy másképp kívánunk beszélni azokról, akiket romáknak hívnak; és ha a roma kifejezés mást fog jelenteni, mint ma a cigány, akkor romának lenni is mást jelent majd, mint ma.

publikálva
1997/30. (07. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk