Az őssejtek támadása

Még egyszer a regenerációs orvostudományról

  • Csordás Attila
  • 2005.08.18 00:00

Publicisztika

Mi a célja, és miért bízhatunk benne? Miért indokolt etikai szempontból megkülönböztetni egyéb technológiáktól? Fel lehet-e használni embriókat, hogy őssejteket nyerjünk ki belőlük? Milyen alternatívák vannak?

*

A regenerációs orvostudományban dolgozó kutatók elsősorban azt szeretnék elérni, hogy szükség esetén regenerálni tudjuk létfontosságú szerveinket. Az őssejtkutatásról szóló cikkem első részében (Brutális erő, Magyar Narancs, 2005. július 21.) csupasz arcú tudós-technológusként a téma tudományos és technikai vonatkozásait vettem szemügyre. Most szakállas filozófusként a kérdés néhány etikai, filozófiai problémáját vizsgálom, hogy a népesség borostás és nem borostás része is tájékozódhasson.

Egy technológiával kapcsolatban az etikai alapkérdés nem feltétlenül az, hogy milyen eszközökkel éri el a célját, hanem hogy milyen típusú emberi célok érhetők el a segítségével. Ha az őssejtek orvosi alkalmazásáról folyó vitában csak az embrionális őssejtek kinyeréséhez használt eljárások morális státusáról vitatkozunk, és a média, valamint a közvélemény túlnyomórészt erre koncentrál, akkor eltereljük a figyelmet az alapcélkitűzésről, a beteg, károsodott vagy elöregedett szövetek és szervek regenerációjáról. A regenerációs orvostudomány a nevében hordja célját, a szövetek, szervek újraépítését.

A zebrahal visszanöveszti lecsípett uszonyát, a szalamandra pótolja elvesztett végtagját, a gyík levágott farka visszanő, a szarvas elveszíti agancsát, majd újranő neki.

Cseppet sem isteni ambíció,

ha egy olyan tulajdonságra, képességre akarunk szert tenni, ami a törzsfejlődés alacsonyabb fokán álló állatfajoknak születésüktől fogva a rendelkezésére áll, nekünk viszont csak igen fogyatékosan. A fejlődés jelenlegi fokán leginkább az a cél, hogy egy amúgy igen fogyatékos állatfaj (az ember) segítő eszközöket próbáljon a maga számára kifejleszteni. Ez és a mögötte meghúzódó szemlélet bizalomra ad okot e technológiával szemben, és megerősítést nyer, ha a rege-nerációs orvostudományt más technológiákkal vetjük össze.

Az őssejtkutatást legtöbbször a géntechnológiával kavarja össze a közvélemény, holott - bár az egyik alkalmazhatja a másik eszözeit - két különböző szemléletű technológiáról van szó. A regenerációs orvostudomány célpontja minden esetben a terápiára szoruló ember, a Parkinson-kóros, a gerincvelősérült, a cukorbeteg, a szívbeteg, a porcsérült, ezért e medicinával kapcsolatban nem vethetők fel olyan ellenérvek, mint a géntechnológia egyes elképze-léseinél. A csíravonal-manipuláció például azt jelentené, hogy az ivarsejtek DNS-állományát módosítják, és a kívánt, bevitt tulajdonságot, tulajdonságokat hordozó gén(csoport) kifejeződik az utódokban, s örökletessé válik. Ez vezet ahhoz a lehetőséghez, hogy az embriókat módosíthatják a szülők által választott tulajdonságok szerint. Ugyanakkor egy őssejtekkel kezelt ember ezekből a sejtekből semmit nem ad át utódainak, így még véletlenül sem változtathatja meg az emberiség közös génállományát, nem gyanúsítható aktív eugenikával a csecsemőtervezés miatt, vagyis nem sértheti a nemzedékek közötti igazságosságot.

A másik "hírhedt" technológia a nukleáris. A maghasadás során keletkezett energiákat használó technológia révén egyaránt lehet energiát fejleszteni és emberéletet - nagy mennyiségben - kioltani, ezért indokolt ezt szigorúan szabályozni. Ugyanakkor a regenerációs orvostudomány kapcsán egyszerűen nem lehetséges káros alkalmazást kitalálni, ez egy tömegéltető és nem tömegpusztító technológia. (Eddig mindössze egy, a hadseregnél felhasználható ötletről hallottam, az ún. "just add water" őssejtekről. A kutatás itt azt célozza, hogy kiszárított sejteket alkalmazni lehessen harctéri sebesülések gyógyítására víz és növekedési faktorok hozzáadásával.)

Ha világosan látható, hogy milyen célokra alkalmas egy adott technológia, akkor már fel lehet tenni azt az alacsonyabb szintű etikai kérdést, hogy milyen eszközök révén érheti el céljait, és amennyiben ezek az eszközök morálisan kifogásolhatók, akkor milyen más, ilyen szempontból közömbös vagy morálisan jobban preferálható eszközöket és technikákat lehet felhasználni.

A legsúlyosabb etikai aggály, ami a mai napig az őssejtkutatás ellen eszköz- vagy módszerszinten megfogalmazódott és gyakorlati szankciókhoz is vezetett (lásd Bush elnök 2001. augusztus 9-i határozatát az embrionális őssejtkutatás szövetségi támogatásának feltételeiről), az ún. potencialitás érve. A jelenlegi gyakorlat szerint pluripotens, tehát a felnőtt szervezet összes vagy legtöbb sejtjévé alakulni képes embrionális őssejteket a legbiztosabban a 30-150 sejtes embrió ún. belső sejtmasszájából lehet kinyerni, és ez az eljárás az embrió visszafordíthatatlan károsodásával jár. Ezeket a sejteket eddig legtöbbször a reprodukciós klinikákon szám felett létrehozott és fel nem használt embriókból nyerték ki.

A potencialitás érve

szerint ezek a sejtcsomók potenciális emberi személyeknek tekintendők, ezért az emberi élet szentsége miatt védelmet, tiszteletet érdemelnek, és vonatkoztatható rájuk az élethez való jog. Az érv szóról szóra megegyezik a művi terhességmegszakítást ellenzők legfontosabb kifogásával. Ennek az érvelésnek a megválaszolását és alapos, logikailag szabatos elem-zését végezte el Kis János az abortuszról szóló könyvében (Az abortuszról, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992). Ebből a műből most csak azt a gondolatot emeljük ki, hogy az első trimeszterben (a fogantatás után számított első 3 hónap) lévő embrió idegrendszere a kialakulatlanság folytán nem tekinthető érzőképességgel rendelkezőnek, nincsenek vágyai, nincs tapasztalata önmagáról és környezetéről, ezért nem tulajdoníthatunk neki érdekeket sem, ez pedig illuzórikussá teszi, hogy esetleges jogok alanyaként kezeljük.

Ez a jelenlegi fejlődésbiológiai ismereteinken alapuló érv esetünkben még erősebb, ugyanis az őssejtek kinyerésére használt hólyagcsíra állapotú preembrió a megtermékenyülés utáni 5-9. nap között van, és éppen megkezdi beépülést a méhfalba, amelyet a 12. nap környékén fejez be. Vagyis még kevesebb magasabb szintű működés tulajdonítható neki, mint az akár 60 napos, nagyságrendekkel több sejtből álló és még mindig nem érzőképes embriónak. Az abortusz ugyanakkor bevett, államilag támogatott gyakorlat a nyugati társadalmakban. A különbség az, hogy míg abortusz esetében a műtétet a terhes személy állapota és azonnali szükségletei indokolják, addig az embrionális őssejtek kinyerése kapcsán ez az indok nem azonnali, hanem a késői terápia reményében megalapozott.

Ha mégis elfogadjuk, hogy a magzat fogan-tatásától kezdve potenciális személy, az érvet azzal hatástalaníthatja a tudomány, hogy más technológiát használ az őssejtek kinyerésére. Ha kételyeink ellenére elfogadjuk a potencialitás érvét, és tekintetbe vesszük védelmezői érzékenységét, akkor az őssejtkutatás elsődleges célja olyan, kutatásra és későbbi terápiás kezelésre felhasználható, pluripotens, genetikailag stabil, szövetkultúrában korlátlan (de legalábbis igen hosszú) ideig fenntartható emberi őssejtek előállítása, amelyek az emberi embrionális őssejtek funkcionális helyettesítőinek tekinthetőek, és előállításuk nem jár emberi embriók létrehozásával, rombolásával vagy megsértésével. Az amerikai elnök bioetikai tanácsadó testülete Az emberi pluripotens őssejtek alternatív forrásai című, 2005 májusában közzétett tanulmánya szerint (http://www.bioethics.gov/reports/white_paper/) ezt a lehetőséget a mai technológiai feltételek mellett négyféleképpen lehet elképzelni. 1. Sejtkinyerés spontán elhalt, integrált, egészként osztódásra képtelen, négy vagy nyolc sejtből álló embriókból. Itt analógiaként a halottak (hozzájárulással) szervdonorként való és bevett felhasználása adódik, ami jelenleg morálisan és szociálisan elfogadható álláspont. A kérdés az, hogy mennyire biztosan állapítható meg egy embrióról, hogy elhalt. 2. Sejtkivonás élő, négy vagy nyolc sejtből álló embriókból roncsoló hatás nélküli biopsziával. Ilyet a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikákon is végeznek, mégpedig azért, hogy implantáció előtt kiszűrjék az embriók ismert genetikai rendellenességeit. Kérdés, hogy biztosan nem károsítja-e a preembriót ez a beavatkozás. 3. Biotechnológiai, genetikai manipulációval előállított, mesterséges, embriószerű képződményekből sejtek kivonása, melyek annyiban nem embriószerűek, hogy nem képesek normális embrionális fejlődésre, és nem alakulhat ki belőlük felnőtt ember. Leginkább szövetkultúrákhoz hasonlíthatók. Itt a problémát az okozza, hogy a szükséges genetikai beavatkozás túlságosan bonyolult. 4. Az érett, felnőtt testi sejtek újraprogramozásával jutnak el pluripotens és halhatatlan őssejtekig. Ennél az etikailag nehezen megkérdőjelezhető megoldásnál a fő probléma technikai, a kutatóknak sokszor nehezükre esik a sejteket valamilyen funkcionális, felnőtt szöveti sejtté alakítani, ráadásul itt visszafelé kellene bejárni ezt az utat.

Természetesen mindegyik eljárásnál gondosan meg kell vizsgálni, hogy etikailag mennyire helyeselhető, nem vet-e fel nagyobb problémát, mint aminek megoldására kitalálták, tudományosan mennyire helyes, mennyire stabil, jól karakterizálható, és kellő számú sejtvonalat eredményez-e, mennyire realizálható - tekintettel a kutatók támogatására és a finanszírozásra fordítható állami forrásokra.

A slusszpoén mégis az, hogy az embrionális sejtek körül folytatott hercehurca úgy is elkerülhető, ha a kutatók pluripotenciagyanús felnőtt szöveti őssejteknek számító csontvelői vérképző őssejtekkel vagy a köldökzsinórvérből származó sejtekkel dolgoznak, melyek fejlődési potenciálja az eddigi eredmények szerint a legtöbb terápiás célpontnál használható.

Mindenképpen figyelemre méltó tehát az az igyekezet, ahogy a kutatók olyan utakra próbálják terelni a technológiát, amellyel szemben már nem fogalmazható meg a potencialitás vallásos ihletettségű ellenérve, és ez olyan gesztus, ami szintén bizalommal tölthet el minket az őssejtkutatás iránt.

A biotechnológiával kapcsolatos, szenvedélyes hangvételű és sokszor nem átgondolt érveken alapuló vita mögött az az

egyre nagyobb "tudásszakadék"

tátong, amely a tudósokat és technológusokat elválasztja a politikusoktól, döntéshozóktól, a közvéleménytől és a laikus többségtől, és úgy tűnik, a szakadék fölött egyre kevesebb palló vezet át. A jó példa az információtechnológia lehet, mivel az internetnek és az e-mailnek köszönhetően szinte minden felhasználó valamifajta, ha nem is magas, de legalább készségszintű tudásra tett szert, és ezzel a bizalma is megnőtt. A biotechnológia, speciálisan a regenerációs orvostudomány esetében ma még hiányzik az a killer app., ami nemcsak kutatókból és orvosokból álló technológiai avantgárdot teremtene köré, hanem jó értelemben véve divatot diktálna, és ezzel elfogadtatná az eljárást a társadalommal. Erre alkalmasnak tűnik például a köldökzsinórsejtek születéskori elraktározása, vagy esetleg nemsokára meg lehet próbálkozni a szövetépítők által előállított pótbiofogak beültetésével.

Az etikai, filozófiai kérdéseknek szigorúan igazodniuk kell az adott technológia legfrissebb fejleményeihez, amelyekkel kapcsolatban megfogalmazzák őket, különben ködös, megválaszolhatatlan, nagyképű általánosságok maradnak. A filozófiai és különösen a technológiákra irányuló reflexió mindig csak olyan, a mindenkori tudásszintünkkel összhangban levő fogalmi elbeszélés lehet, amely megpróbál többé-kevésbé sikeresen közvetíteni tények és értékek között.

A regenerációs orvostudomány mögött legalább olyan alapvető emberi törekvés áll, mint az emberi élet szentségének vallásos alapú hite esetében: a szenvedések enyhítésének és a betegségek gyógyításának mélyen etikai imperatívusa. Kihagyhatatlan lehetőség, hogy magunk döntsünk az egészségünk felől.

A szerző biológus, doktorandusz hallgató a Semmelweis Egyetemen.

Neked ajánljuk