Uitz Renáta

Barátok és üzletfelek

A magyar–kínai együttműködés margójára

Publicisztika

A magyar kormányfő megerősítette kapcsolatát kínai kollégájával – érdemes hát áttekinteni, hogy Kína új barátjaként milyen társaságba került Magyarország, s hogy a kínai reláció hogyan hat az alkotmányosságra és az emberi jogokra Kína más szövetségeseinél.

Hazánktól hétezer kilométerre éppen az évtized népirtása folyik: az állami fegyveres erőszak elől idén augusztus 25. óta a becslések szerint több mint 600 ezer ember menekült Mianmar (a korábbi Burma) Rakhine tagállamának északi részéből a szomszédos Bangladesbe. A menekültek a rohingya kisebbséghez tartoznak. Legfőbb bűnük, hogy muszlimok a buddhista többségű országban, ahol a kormány a nemzeti egységet buddhizmussal átitatott nacionalizmussal erősíti (A konfliktusról lásd korábbi cikkünket: Buddha eltakarja a szemét, Magyar Narancs, 2017. október 5.) A mianmari kormány szerint a rohingyákkal szembeni katonai fellépést az tette szükségessé, hogy soraikban külföldről finanszírozott szélsőséges iszlám terroristák bújtak meg. A hadsereg lezárta a területet, a módszeres öldökléssel, gyújtogatással és csoportos nemi erőszakkal teljes állami fellépés hetekig szabadon folyhatott. A nyugati világ a menekültválság kezelésére koncentrál, és Mianmar demokratikusan megválasztott, Nobel-békedíjas vezető politikusán, Aung Szan Szú Kjin kéri számon az erőszakot. Nemzetközi közfelháborodás tárgya, hogy a demokrácia és az emberi jogok védelmének ikonjává vált Szú Kji nemhogy nem vet véget a hadsereg fellépésének, de még csak el sem ítéli nyilvánosan az erőszakot.

A rohingyákkal szembeni állami erőszak nagy hagyományokra visszatekintő nemzeti sport az etnikailag, vallásilag, nyelvileg sokszínű országban. A népcsoport eredetét az Arakan Királyságig szokás visszavezetni, amit 1784-ben hódított meg az akkor regnáló burmai uralkodó, majd az angolok csatolták Burmával együtt Brit Indiához a 19. században. Az angolok a helyi mezőgazdaságot visszafogó munkaerőhiányt Bengálból betelepített muszlim munkásokkal enyhítették, ezzel kiváló alapot teremtve a különböző vallási és etnikai közösségek közötti feszültségekhez. Később a burmai katonai diktatúra az állampolgársági reform örve alatt begyűjtötte a rohingyák személyi okmányait, de új igazolványokat már nem osztott ki, s így gyakorlatilag hontalanná tette őket. Az elegáns megoldás egyik gyakorlati előnye az volt, hogy a 2014-es népszámlálás során – állampolgárságuk nem lévén – nem kellett őket figyelembe venni. A rohingyák létszámára csupán becsléseink vannak, részben a mostani konfliktus nyomán.

Az elmúlt évtizedben a mianmari katonai diktatúra óvatos demokratizálásba kezdett. Új alkotmányt fogadtak el 2008-ban, 2015-ben pedig olyan választásokat rendeztek, amelyen ellenzéki pártok is indulhattak. Bár az Aung Szan Szú Kji által vezetett National League for Democracy (NLD) megnyerte a versenyt, maga Szú Kji – külföldi rokonai miatt – nem indulhatott az elnöki székért, s végül – jobb híján – az alkotmányon kívül álló államtanácsosi pozíciót hozták létre a számára. Többpárti választások ide vagy oda, a hadsereg közjogi szerepét az alkotmány garantálja: a parlamenti képviselők 25 százalékát a hadsereg adja, és szavazatuk nélkül nem lehet módosítani az ország alaptörvényét. Bár felmerült, hogy a 2015-ös választások előtt a rohingyák szavazati jogot is biztosító tartózkodási engedélyt kapnak, ez végül nem történt meg. Szú Kji nem tekinthető sem kormány-, sem államfőnek, és a demokratikusan választott civil kormány politikai játékterét a hadsereg határozza meg.

 

Kína beelőz

A nyugati közvéleményt a folyamatos etnikai konfliktusok híre még csak-csak eléri – arról viszont kevés döntéshozónak van tudomása, hogy a nyitás óta lázasan folyik a javak, az ásványi és egyéb természeti kincsek, telekommunikációs frekvenciák és persze a mákföldek újrafelosztása. Ebben a versenyben a nyugati kormányok és multinacionális vállalatok olyan regionális politikai és gazdasági nagyhatalmakkal versenyeznek, mint India és Kína. Pár napja, november 24-én Banglades és Mianmar kormánya – kínai közvetítéssel – megállapodást kötött a rohingya menekültek repatriálásáról, azaz visszatelepítéséről. A dokumentumot a mianmari fővárosban, Nepjidában (Nay Pyi Daw) írták alá – egy EU–ázsiai külügyi fórum mellékszálaként –, és gondosan megválogatott külföldi és helyi tudósítók előtt jelentették be; a helyi független sajtó a megállapodás szövegét sem kapta meg. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a partvonalról követte az eseményeket, és csak annyit tudott hozzátenni a fejleményekhez, hogy Rakhine állam, azaz Burmának az a része, ahonnan a menekülteket elűzték, pillanatnyilag nem tekinthető biztonságosnak a visszatérésükhöz. Míg az ENSZ a nemzetközi szabályoknak megfelelően csak a menekültek önkéntes visszatérését támogatja, az önkéntességet a megállapodás végrehajtása során semmi sem garantálja. Mivel a rohingyák hagyományosan a mianmari többség össznépi gyűlöletét élvezik, a védelmükben fellépő nemzetközi szervezeteket a mianmari kormány könnyedén tudja démonizálni.

A kétoldalú egyezséget jó okunk van komoly fenntartásokkal kezelni. A II. világháború óta ez a harmadik alkalom (1978 és 1992 után), hogy a két állam hasonló megállapodást köt a mianmari állami erőszak elől menekülő rohingyák visszatelepítéséről, kétes sikerrel. Míg a menekültek visszatérése mindkét állam érdekeit szolgálja, az, hogy mindez önkéntesen és biztonságosan történik-e, csak a menekülteket érdekli. Az egyébként is szegény Banglades kormányának óriási anyagi terhet és társadalmi feszültségforrást jelent a rohingyák jelenléte, hazazsuppolásuk nagy politikai siker lenne a jövő évi választások előtt. A mianmari politikai elitnek pedig a nagy szomszéd, Kína gazdasági, politikai és katonai támogatása a fontos.

A mianmari kapcsolatot a kínai kormány évtizedek óta építgeti. Peking már a hadsereggel is jó viszonyt ápolt, de a 2015-ös választás előtt vendégül látta az ellenzék akkori vezetőjét, Szú Kjit is, s az esemény után a kínai külügy-miniszter volt az első magas rangú vendég Mianmarban.

Míg a kínai külügyminiszter a kétoldalú megállapodás ráncait simítgatta a mianmari fővárosban, a mianmari hadsereg felső vezetése Pekingben vizitelt. A megállapodás aláírását követően pedig szinte azonnal bejelentették, hogy Ang Szan Szú Kji államtanácsos a kínai fővárosba látogat. A kínai vezetés a mianmari nemzeti politikai erők mellett Rakhine állam helyi politikai elitjével is hagyományosan jó kapcsolatokat ápol.

És hogy mi ebben az üzlet Kínának?

A rohingyák visszatelepítéséről szóló megállapodás tető alá hozása jelentős kínai diplomáciai siker, és egyben valódi pofon a nyugati diplomáciának. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) állandó tagjaként Kína hónapok óta sikeresen akadályozza, hogy a BT határozatban, formálisan is elítélje a rohingyák elleni állami erőszakot. A november elején e tárgyban elfogadott elnöki nyilatkozat kedves szimbolikus gesztus, de senkit nem kötelez semmire; és a BT-ben ennél nem tellett többre Kína támogatása nélkül.

Kína a legutóbbi pártkongresszuson elhatározottaknak megfelelően nagy erőkkel növeli nemzetközi és diplomáciai befolyását. Ennek fontos eszköze az ázsiai nemzetközi kapcsolatokban egyébként is divatos be nem avatkozás elvének hangsúlyozása és a kétoldalú kapcsolatok erősítése – s ezzel együtt az ENSZ befolyásának csökkentése. Tetszik, nem tetszik, a Nyugat lépéseit a rohingya válság kezelésében Kína diktálja.
A terv szerint a sikeres kétoldalú megállapodás nyomán az ENSZ és a nyugati kormányok feladata a humanitárius krízis kezelése, és e kezelés finanszírozása lesz.

A kínai diplomáciai segítség gazdasági előnyei sem elhanyagolhatók. Az „Egy övezet, egy út” fantázianév alatt futó, globális kínai gazdasági expanziós program egyik beruházása épp Mianmarban valósul meg. A Rakhine államon (valamint a mákföldekben és fegyveres etnikai villongásokban gazdag Shan államon) keresztülvezető kőolaj- és gázvezeték Kína déli tartományait köti össze a Bengáli-öböllel. Véletlenül épp Rakhine állam tengerpartján, ebben az öbölben található az a jelentős kínai befektetéssel épülő mélytengeri kikötő, ahonnan a Közel-Keletről érkező tartályhajókból a kőolajat a kínai Kunming finomítójába továbbítják. És nyilván alacsonyabbak lesznek a működtetési költségek, ha nem lövöldöznek feleslegesen a cső környékén.

 

Mi közünk hozzá?

Az évtized népirtásához képest persze apróság, hogy a kínai kormánydelegáció budapesti látogatása alatt a magyar hatóságok gondoskodtak arról, hogy a vendégek ne lássanak tibeti zászlót. A kínai kormány még bírálatként értékelné Tibet státuszának felhánytorgatását – a magyar kormány pedig csupán jó házigazda próbált lenni. A bökkenő csak az, hogy hazánkban a magyar hatóságok buzgólkodásának mércéje még magas szintű államközi vendéglátás idején is a magyar Alaptörvény, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezménye lenne. E dokumentumok pedig egyértelműen megengedik a köztéri politikai véleménynyilvánításnak ezt a formáját. Beszédes apróság ez, ami sokat elárul arról, meddig hajlandó elmenni egy kis ország kormánya a saját állampolgárai emberi jogainak rovására.

De a fentebb elmondottak szerint akadnak itt további kérdések is. Vajon tudatában vannak-e ennek a kis országnak a lakói, hogy kikkel cimborálnak választott vezetői? Mianmarban az európai–ázsiai külügyi csúcson maga Szijjártó miniszter úr képviselte a hazai színeket. Az MTI jelentése szerint a magyar diplomácia főnöke a rohingyák kiirtására tett állami kísérletet előzékenyen súlyos kihívásnak nevezte, s amiatt aggódott, hogy a menekülthullám nagyrészt Európát sújtja majd. Ennek elkerülése végett hazánk támogatni készül Mianmar kormányát, hogy mielőbb úrrá legyen a helyzeten. A kis ország tehát átlát a nemzetközi kapcsolatok szövevényes hálóján, s épp nem zavarja, ha barátai és üzletfelei támogatják a népirtást, netán önmaguk is jeleskednek benne. Ugyanezen a külügyi csúcson a miniszter úr szorosabbra fűzte a thai–magyar külkapcsolatokat is, fellendítendő a magyar baromfiexportot és a felsőoktatási együttműködést. Az a tény, hogy Thaiföldet 2014 májusa óta rendeleti úton kormányozza egy katonai junta, nem állhatott a kétoldalú rokonszenvezés útjába. A tapasztalatcseréhez kiváló kiindulópont lehet a Királyi Filozófián Alapuló Fenntartható Fejlődés című tévéműsor áttekintése is, amelyben péntek esténként (a híradó után, az aktuális sorozat előtt) a junta vezetője kormányzási és életvezetési iránymutatást nyújt népének. Szijjártót az sem tántorította el, hogy a katonai hatalomátvétel óta az EU jegeli a thai kormánnyal korábban megkezdett szabadkereskedelmi tárgyalásokat.

Ugyanakkor tény az is, hogy a thai katonai rezsim kifejezetten civilizált a Fülöp-szigetek véreskezű elnökéhez, Rodrigo Dutertéhez képest. Vele idén márciusban parolázott Szijjártó miniszter úr, némi húsexport reményében. S hogy tőle mit lehet ellesni? Talán azt, hogy a szükségállapot bevezetése kényelmesebb módja a kormányzásnak, mint holmi választások? Hogy a halálbüntetés visszaállításának forszírozása nem is olyan durva annak fényében, hogy a kábítószeres bűncselekmények vélt elkövetőit szerinte bárki szabadon megölheti, akár a nyílt utcán is? Vagy azt, hogy mi történjen a nemzetközi szervezetekkel, például az EU-val, ha az ország első emberét bírálni merészelik? Duterte a kurafiakat nemes egyszerűséggel melegebb égtájakra küldte. Bár a kis ország kormányának van még hová süllyednie, ebben a fordulóban sikeresen kezdett.

A szerző alkotmányjogász.

Neked ajánljuk