Bernard Guetta: Ahol egy hatalom meghátrál, egy másik felemelkedik

  • Bernard Guetta
  • 2020.05.21 07:04

Publicisztika

Két beszédes mondat hangzott el a napokban: egyik Angela Merkeltől, a másik Benjamin Netanjahutól. Ezek önmagukban kifejezik azt a két lassú, de mélyreható változást, amely jó eséllyel átalakíthatja az egész világot.

Két beszédes mondat Angela Merkeltől és Benjamin Netanjahutól. Két mondat, amelyek egyike a német, másikuk az izraeli parlamentben hangzott el. Önmagukban kifejezik azt a két lassú, de mélyreható változást, amely jó eséllyel átalakíthatja az egész világot.

Mit jelent valójában, amikor „Bibi”, ahogyan az izraeliek a miniszterelnöküket hívják, kijelenti a Knesszetben, hogy „eljött az idő”, hogy alkalmazzák az izraeli törvényeket Ciszjordánia területein, vagyis, hogy az országhoz csatolják az ottani izraeli telepeket? Az izraeli jobboldal megszokott hitvallásán túl – akiknek nem Izrael és Palesztina egymás melletti létezése a kérdés, hanem az izraeli határok kiterjesztése addig, ahol a bibliai időkben húzódtak – ez a kijelentés azt jelzi, hogy véget ért az amerikai korszak.

false

 

Fotó: Lara Szpiro, ©Renew Europe Group

 

Volt egy olyan időszak, amikor a második világháborút és a hidegháborút is megnyerve, az Egyesült Államok, jól vagy rosszul, de magára öltötte a világ csendőrének szerepét, és ezzel együtt a közvetítő szerepét is a Közel-Keleten. Izrael szövetségesei, és egyben a palesztinok jogainak védelmezői – ők voltak az elfogulatlan mediátorok két háborúban álló nép között, makacsul törekedve arra, hogy előmozdítsanak egy igazságos és tartós békét, amivel szemben hivatalosan egyetlen izraeli miniszterelnök sem mondhatta volna, hogy békeszerződés helyett inkább egy elcsatolási rendeletet szeretne.

Aztán jött az afganisztáni megrekedés,

és a káoszba torkolló iraki kalandjuk, amelyek meggyőzték az Egyesült Államokat, hogy ezentúl csak magukkal kellene foglalkozniuk, nem pedig az egész világgal.

Barack Obama alatt a vezető világhatalom visszahúzódott a határai mögé, hogy minden erejét a Kínával zajló erőpárbajnak szentelje. Donald Trump alatt az izraeli-palesztin konfliktus egy másik ország belpolitikai ügyévé vált. A nacionalista és jobboldali amerikai elnök fenntartás nélkül támogatja a jobboldali és nacionalista izraeli miniszterelnököt, akit nem is az amerikai zsidók, hanem a republikánus királycsinálók, az evangelisták pártfogolnak, akiknek a szemében Izrael feltámadása a messiás eljövetelét harangozza be.

Donald Trump szemében az Egyesült Államoknak az izraeli jobboldal „békéjét” kell elősegítenie. Így is tett. Benjamin Netanjahunak emiatt nem kellett az amerikaiak rosszallásától tartania, amikor bejelentette az annexió időpontját. Magára vállalhatja a történelmi felelősséget, hogy Izraelt kiteszi annak a halálos veszélynek, hogy apartheid állammá válik, amelyben a palesztinok sem izraeliek, sem palesztinok nem lesznek, csak hontalanok, jogok és haza nélkül.

Ezzel a vasárnapi beszéddel beköszöntött

az Egyesült Államok felelőtlenségének a kora, az amerikai éra vége. De lássuk most Angela Merkel kijelentéseit. Szerdán a kancellár kimondott a Bundestag előtt két szót, amit soha egyetlen elődje sem mondott ki: azt, hogy „politikai unió”. „Nem felejthetjük el – mondta „Mutti”, ahogy a németek hívják –, amit Jacques Delors mondott az euró bevezetése előtt: politikai unió kell, a valutaunió nem lesz elég.” Hozzátette: „Többet kell tenni a politikai gazdaság területén, hogy előre lendítsük” az eurotérség integrációját.

Másfél hónappal azelőtt, hogy átveszi az unió soros elnökségét, a kancellár hitet tesz amellett, hogy a politikai Európa felé kell haladni, a világhatalmi Európa felé, amelynek a létrehozásért Franciaország De Gaulle tábornok óta kardoskodik. Angela Merkel kezet nyújt Emmanuel Macronnak. Ez a gesztus a gyakorlatban azt kellene, hogy jelentse, hogy a huszonhetek hamarosan kompromisszumra jutnak az európai gazdaságélénkítő terv finanszírozásáról, amelyet a Bizottság éppen készít.

A német elővigyázatosság és a francia költői hév megtalálja a közös hangot, és mivel a szükség törvényt bont, mivel a Covid-19 nagy úr, újra összeáll a francia-német páros, hogy az uniót fokozatosan elvezessék történelmének a lehetséges harmadik szakaszába: a közös piacot és a valutauniót követő politikai egységbe.

Nagyon göröngyös út vezet odáig.

Lehet, hogy az európai szekér többször is felborul, de végül is, amikor Helmut Kohl és François Mitterand beindították a közös valutát anélkül, hogy előtte a tagállamok gazdaságpolitikáit egymáshoz illesztették volna, tisztában voltak vele, hogy a lovak elé fogják a kocsit.

Pontosan azt akarták elérni, hogy a folyamat visszafordíthatatlan legyen, hogy az európai pénz arra kényszerítse az európaiakat, hogy összehangolják a társadalombiztosítási rendszereiket, a beruházásaikat és a pénzügyeiket. A mostani válság nekik ad igazat.
Mint már annyiszor, az európai egységet egy válság mélyíti tovább, mert ami nem öl meg, az megerősít, és amikor az egyik hatalom elhomályosul, egy másik feltűnik.

Egy kis fény az alagút végén, pislákoló és halvány, de ellenáll az összes viharnak.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

Neked ajánljuk