Bernard Guetta: Az anticionizmus nem segít Palesztinán

Publicisztika

A francia publicista, európai képviselő szerint nem palesztin- vagy Izrael-barátnak kell lenni, hanem a béke pártján kell állni. Aki az izraeli politika miatti elégedetlenségből tévesen anticionistának mondja magát, a szavak erejével is csak tovább súlyosbítja a zsidó-palesztin konfliktust.

Ahhoz, hogy tudjuk, mi az, hogy valaki antiszemita, azt is tudni kellene, mi az antiszemitizmus. Ahhoz, hogy tudjuk, mi az, hogy valaki anticionista, azt is tudni kellene, mi jelent: cionista. Ezeken a definíciós kérdéseken siklik ki az október 7-i mészárlás és a gázai bombázások által kirobbantott viták nagy része. És nemcsak a vitáké, hiszen vegyük például a francia diákokat, akik a gázaiakkal való szolidaritásból megszállták a párizsi Sciences Po politikatudományi egyetem karait (arról nem beszélve, hogy az Egyesült Államokban hetek óta Izrael-ellenes és palesztinpárti tüntetéseket tartanak a campusokon).

„Antiszemiták” – mondják sokan, nem feltétlenül csak zsidók, távolról sem, akik szolidaritást éreznek az izraeliekkel, és ezért megdöbbenek a tüntetéseket látva. „Színtiszta rágalom” – válaszolják a diákok, azzal érvelve, hogy zsidó diákok is velük együtt tüntetnek, és hogy az antiszemitákkal ellentétben nekik semmi bajuk a zsidókkal általában; és nem is vádolják őket mindazokkal a bűnökkel, amelyeket az elmúlt évszázadok antiszemitizmusa nekik tulajdonított.

Ez így igaz. Még ha nagyon keresnénk is, a Sciences Po palesztinbarátai között nem találnánk egyetlen olyan embert sem, aki szerint numerus clausust kellene bevezetni a zsidókkal szemben, és újra kellene nyitni a gettókat vagy a megsemmisítő táborokat. Viszont számosan vannak közöttük és támogatóik között olyanok, akik „anticionistáknak” nevezik magukat.

Ez alatt vélhetően azt értik, hogy elítélik az Izrael által folytatott politikát. Eltekintve attól, hogy sok antiszemita már az 1970-es évek óta az „anticionista” címke mögé bújik, mit jelent ma ez a kifejezés?

A múlt század elején anticionisták voltak mindazok az európai zsidók, a túlnyomó többségük, akik azt akarták, hogy teljes jogú állampolgárként ismerjék el őket saját országukban, és akik a cionizmusban, a palesztinai zsidó nemzeti otthon létrehozásának gondolatában nem láttak mást, csak abszurd utópiát. Ez igaz volt mind a zsidó városi középosztályra, mind a közép-európai befolyásos zsidó munkásmozgalomra, a Bundra. Abban az időben cionistaellenesnek lenni biztosan nem volt antiszemitizmus. Ám most, hogy az utópia valóra vált, és több mint hét évtizede létezik zsidó állam,

a cionizmusellenesség már nem jelenthet mást, mint a zsidó állam megsemmisítésének a vágyát,

akár az izraeliek Palesztinából való kiűzésével, akár egy olyan kétnemzetiségű állam létrehozásával, amelyben a zsidók kisebbségben lennének.

Tudjuk, hogy ha rosszul nevezzük meg a dolgokat, azzal csak növeljük a világ szerencsétlenségét, ahogy Albert Camus mondta, és ennek újabb bizonyítékát látjuk itt. Ha az anticionizmus köntösébe bújva ítéljük el Gáza bombázását és Ciszjordánia gyarmatosítását, gyorsan oda jutunk, hogy bár akaratlanul, de megtagadjuk Izrael létjogosultságát. Már nem egy parlamenti többséget, egy kormányt, háborús bűnöket és a nemzetközi jog megsértését ítéljük el, hanem egy olyan államot, amely a térképeken és szavakban már nem „a folyótól a tengerig”, a Jordántól a Földközi-tengerig húzódik, hanem eltűnőben van.

Azzal, hogy egy állam elpusztítására törekszünk, nem egy igazságos béke alapjait rakjuk le, hanem új háborús évszázadot robbantunk ki. Ahelyett, hogy „palesztinbarátnak” vagy „Izrael-barátnak” neveznénk magunkat, inkább a béke pártján kell állnunk, a két állam együttélése mellett. Meg kell értenünk, hogy nem segítünk Izraelnek azzal, ha igazolhatónak tartjuk a gázaiak kollektív megbüntetését, és nem védjük a palesztinokat sem azzal, ha lekicsinyeljük az október 7-i borzalmat

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

(Címlapképünkön: Palesztin zászlóval tüntetnek palesztinokat támogató diákok a párizsi Sorbonne előtt. Fotó: MTI/AP/Christophe Ena)

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk