Bernard Guetta: Az anticionizmus nem segít Palesztinán

Publicisztika

A francia publicista, európai képviselő szerint nem palesztin- vagy Izrael-barátnak kell lenni, hanem a béke pártján kell állni. Aki az izraeli politika miatti elégedetlenségből tévesen anticionistának mondja magát, a szavak erejével is csak tovább súlyosbítja a zsidó-palesztin konfliktust.

Ahhoz, hogy tudjuk, mi az, hogy valaki antiszemita, azt is tudni kellene, mi az antiszemitizmus. Ahhoz, hogy tudjuk, mi az, hogy valaki anticionista, azt is tudni kellene, mi jelent: cionista. Ezeken a definíciós kérdéseken siklik ki az október 7-i mészárlás és a gázai bombázások által kirobbantott viták nagy része. És nemcsak a vitáké, hiszen vegyük például a francia diákokat, akik a gázaiakkal való szolidaritásból megszállták a párizsi Sciences Po politikatudományi egyetem karait (arról nem beszélve, hogy az Egyesült Államokban hetek óta Izrael-ellenes és palesztinpárti tüntetéseket tartanak a campusokon).

„Antiszemiták” – mondják sokan, nem feltétlenül csak zsidók, távolról sem, akik szolidaritást éreznek az izraeliekkel, és ezért megdöbbenek a tüntetéseket látva. „Színtiszta rágalom” – válaszolják a diákok, azzal érvelve, hogy zsidó diákok is velük együtt tüntetnek, és hogy az antiszemitákkal ellentétben nekik semmi bajuk a zsidókkal általában; és nem is vádolják őket mindazokkal a bűnökkel, amelyeket az elmúlt évszázadok antiszemitizmusa nekik tulajdonított.

Ez így igaz. Még ha nagyon keresnénk is, a Sciences Po palesztinbarátai között nem találnánk egyetlen olyan embert sem, aki szerint numerus clausust kellene bevezetni a zsidókkal szemben, és újra kellene nyitni a gettókat vagy a megsemmisítő táborokat. Viszont számosan vannak közöttük és támogatóik között olyanok, akik „anticionistáknak” nevezik magukat.

Ez alatt vélhetően azt értik, hogy elítélik az Izrael által folytatott politikát. Eltekintve attól, hogy sok antiszemita már az 1970-es évek óta az „anticionista” címke mögé bújik, mit jelent ma ez a kifejezés?

A múlt század elején anticionisták voltak mindazok az európai zsidók, a túlnyomó többségük, akik azt akarták, hogy teljes jogú állampolgárként ismerjék el őket saját országukban, és akik a cionizmusban, a palesztinai zsidó nemzeti otthon létrehozásának gondolatában nem láttak mást, csak abszurd utópiát. Ez igaz volt mind a zsidó városi középosztályra, mind a közép-európai befolyásos zsidó munkásmozgalomra, a Bundra. Abban az időben cionistaellenesnek lenni biztosan nem volt antiszemitizmus. Ám most, hogy az utópia valóra vált, és több mint hét évtizede létezik zsidó állam,

a cionizmusellenesség már nem jelenthet mást, mint a zsidó állam megsemmisítésének a vágyát,

akár az izraeliek Palesztinából való kiűzésével, akár egy olyan kétnemzetiségű állam létrehozásával, amelyben a zsidók kisebbségben lennének.

Tudjuk, hogy ha rosszul nevezzük meg a dolgokat, azzal csak növeljük a világ szerencsétlenségét, ahogy Albert Camus mondta, és ennek újabb bizonyítékát látjuk itt. Ha az anticionizmus köntösébe bújva ítéljük el Gáza bombázását és Ciszjordánia gyarmatosítását, gyorsan oda jutunk, hogy bár akaratlanul, de megtagadjuk Izrael létjogosultságát. Már nem egy parlamenti többséget, egy kormányt, háborús bűnöket és a nemzetközi jog megsértését ítéljük el, hanem egy olyan államot, amely a térképeken és szavakban már nem „a folyótól a tengerig”, a Jordántól a Földközi-tengerig húzódik, hanem eltűnőben van.

Azzal, hogy egy állam elpusztítására törekszünk, nem egy igazságos béke alapjait rakjuk le, hanem új háborús évszázadot robbantunk ki. Ahelyett, hogy „palesztinbarátnak” vagy „Izrael-barátnak” neveznénk magunkat, inkább a béke pártján kell állnunk, a két állam együttélése mellett. Meg kell értenünk, hogy nem segítünk Izraelnek azzal, ha igazolhatónak tartjuk a gázaiak kollektív megbüntetését, és nem védjük a palesztinokat sem azzal, ha lekicsinyeljük az október 7-i borzalmat

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

(Címlapképünkön: Palesztin zászlóval tüntetnek palesztinokat támogató diákok a párizsi Sorbonne előtt. Fotó: MTI/AP/Christophe Ena)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.