Oroszországban úgy tervezték, hogy a náci Németország legyőzésének 75. évfordulója alkalmat ad majd Vlagyimir Putyinnak, hogy felvonultassa a hadseregét a Vörös téren egy csokornyi külföldi állami vezető előtt. Az ünnepség az orosz hatalom feltámadását volt hivatott bizonyítani. Csakhogy a járvány miatt egy egészen másfajta felvonulásra került sor Moszkvában: a betegfogadásra képtelen kórházak előtt veszteglő mentőautóké.
Trump is, Putyin is
Ahogy Donald Trump, Vlagyimir Putyin is annak az árát fizeti most meg, hogy nem volt hajlandó tudomást venni a koronavírus valódi veszélyéről. De ezen kívül is vannak gondjai: először is, a Covid-19 miatt kénytelen volt elhalasztani a népszavazást, amelyik biztosította volna, hogy megtarthassa a hatalmát 2024 után is, amikor (másodjára) lejár az alkotmányosan engedélyezett két elnöki ciklusa. Aztán bezuhant az ország legfontosabb bevételi forrásának, a nyersolajnak az ára. Harmadszor: erősen kérdéses, hogy maradtak-e még eszközei a hatalmon maradásra. Negyedszer: iráni szövetségesének gyengülése és a szíriai elnök családját megosztó vetélkedések okozta bonyodalmak a Közel-Keleten. Ötödször és mindenekelőtt: az orosz emberek életszínvonalának folyamatos csökkenése, akik érzik a Krím-félsziget elcsatolása és Kelet-Ukrajna destabilizálása miatti egymást követő nyugati gazdasági szankciók hatását.
Elfogyott a szufla
Húsz évvel az első választási győzelme után Vlagyimir Putyinból annyira kifogyott a szufla, hogy a helyzet kezd emlékeztetni 1999-re. Akkor a posztkommunista Oroszország két vezető ereje, a vagyonosok és a titkosszolgálatok, az oligarchák és a „sziloviki” arra a következtetésre jutottak, hogy az alkoholizmus, a korrupció és Borisz Jelcin növekvő népszerűtlensége már a politikai stabilitást és az ő hatalmukat veszélyezteti.
| ||
Abban az időben Vlagyimir Putyint éppen kinevezték az FSZB, azaz a KGB utódszervezete élére, amelyiknek korábban a hírszerzője volt Németországban. Sok embert ismert, mert magas funkciókat töltött be a Kremlben, az oroszok viszont még nem ismerték ezt az árnyékból előlépő embert, akit a pénz és a titkos állami hálózatok pár hónap alatt a miniszterelnöki, megbízott elnöki, majd az elnöki székbe repítettek.
Nem egy zöldfülű
Borisz Jelcinnel ellentétben Vlagyimir Putyin képes elég jól az ellenőrzése alatt tartani a hatalom gépezetét ahhoz, hogy ne hagyja magát megpuccsolni, mint egy zöldfülű. A történelem valószínűleg nem ismétli önmagát, de az oligarcháknak, a szilovikoknak és a Kremlnek kiutat kell keresni a helyzetből.
Tenniük kell róla, hogy ne omoljon össze a gazdaság, ne szökjön túl magasra a társadalmi elégedetlenség, és ne ragadjanak bele a közel-keleti és ukrajnai ingoványba. Az Európai Uniónak pedig egyértelműen szüksége lenne egy olyan Orosz Föderációra, amelyik nyugati beruházásokért cserébe garantálja az európai energiaellátást. És amelyik ahelyett, hogy zűrzavart és véres háborút szít, hozzájárulna a Közel-Kelet és az európai kontinens stabilizálásához.
Lenne benne potenciál
Egymással karöltve az Unió és az Orosz Föderáció előmozdíthatna egy föderális megoldást Szíriában, hidat kovácsolhatna Ukrajnából és Grúziából a huszonhetek és Oroszország között, egy kölcsönösen kedvező együttműködésen keresztül pedig föllendíthetné a kontinens két tartó oszlopának a gazdaságát.
Oroszország keresi önmagát.
A következő hónapokban Oroszország egyre kétségbeesettebben fogja keresni önmagát, az uniónak pedig az lenne az érdeke, hogy európai perspektívát kínáljon neki, és tárgyalásokat ajánljon egy új Helsinki-megegyezés felé, amelynek értelmében Oroszország valódi garanciát nyújtana a külföldi beruházásoknak, valamint az ukrán és grúz szuverenitásnak.
Lehet, hogy nem sikerül, de semmibe nem kerülne megpróbálni és járható utat mutatni afelé, amire az orosz tőke és az orosz középosztály vágyik: hogy lehorgonyozzák az országukat végre Európában.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
