Láttuk, amint gyorsan összeállította a csapatát; aztán katonák és rendőrök kezdtek masírozni az országban, szakértők bukkantak fel, néha megosztottak velünk adatokat, és közben Orbán kierőszakolta az unióban egyedülálló extrém felhatalmazást – nyilván azért, hogy ne kelljen mással osztozni a dicsőségben. Ez lenne a következő választás (egyik) narratívája: „a legsikeresebb válságmenedzser”. Jobban hangzik, mint a migránsozás, de nem lesz egyszerű végigcsinálni. Már csak azért sem, mert nemzetközi szinten mérhető lesz a teljesítmény.
A válságmenedzseri teendőket a szakirodalom három fogalom köré csoportosítja: sense making, decision making, meaning making – vagyis értelmezés, döntés és jelentésadás.
A stáb először összegyűjti az adatokat, jelzéseket, és ezek alapján értelmezi a még nem világos helyzetet. Hány embert fenyeget a járvány? Hogyan érinti a gazdaságot a válság, és mely szektorait? Mik a kockázatok és az időkeretek?
A járvány ügyében gyors döntések születtek, és az első napok káosza és a katonai nyelvezet („háború a vírus ellen”) képzavarai után hamar sikerült világossá tenni a koncepciót: el kell laposítani a fertőzési görbét, mert különben az egészségügy nem bírja kezelni a helyzetet, és túl sokan fognak meghalni. Ebben a kínai és a tragikus olasz példa sokat segített. Az sem ártott, hogy a kezdeti hadoválás után a kormányfő elmondta, nincs elég maszk és védőfelszerelés az egészségügyi dolgozóknak. És bár a tesztelés alacsony mértéke is nagy hiányosságnak tűnik, összességében elmondhatjuk: lett az egészségügyi válságról és annak kezeléséről egy érthető koncepció, ami összhangban van a nemzetközi narratívával, és működik is.
Lassú reakció
A gazdasági válság ügyében ugyanezt mind ez idáig (vagyis lapzártánkig, április 14-ig – a szerk.) nem sikerült összehozni. A gazdaság újraindításáról ugyan már a kezdet kezdetén beszélt Orbán, és a katonák kivonultak a stratégiailag fontosnak minősített vállalatokhoz, de a homály csak nő. Milyen lesz ez a gazdasági válság: olyan, mint a legutóbbi? Lesz-e elég élelmiszer a következő hónapokban? Miért beszélünk gazdasági válságról, ha két hónap múlva visszamegyünk dolgozni? Mi legyen a gyorsan halmozódó körbetartozásokkal? Ezekre a nyilvánvalóan felmerülő kérdésekre nemigen jönnek válaszok, csak hangzatos ígéretek. Érdemi döntés alig született, miközben Németország, az Egyesült Államok, de több kelet-európai ország is sorra hozott meg egyszerű és sokak számára könnyítést jelentő gazdasági intézkedéseket. „Ugyanannyi állást teremtünk, mint amennyi megszűnt a válságban.” „A valaha volt legnagyobb válságkezelő csomagot indítjuk el.” Ezek a lózungok nem adnak választ a hirtelen jött bajokra, viszont erősen emlékeztetnek George W. Bush elnök és pár amerikai kormánytisztviselő első fellengzős nyilatkozataira a Katrina hurrikán idején 2005-ben. A következő hetekben New Orleansban mégis úgy érezték, cserben hagyták őket; amikor pedig az elnök terepszemlét tartott, és megdicsérte a válságstáb vezetőjét, mindenkinek világos lett, hogy fogalma sincs a helyzetről. Ekkor szakadt el a cérna – azt, amit Bush a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után tett és mondott, jól fogadta a közvélemény, de a Katrina-válságot követően megzuhant Bush elfogadottsága.
A magyar miniszterelnök lassú reagálása mögött a válság természetének félreértelmezése állhat. Sokak számára a „gazdasági válság” a 2008 és 2011 közötti időszak rémálmait jelenti: a több körben bekövetkező és egyre mélyebb teljesítmény-visszaesést, a devizahitel-krízist, a növekvő bizonytalanságot, az alacsony beruházási és fogyasztási kedvet. Úgy tűnik, a miniszterelnök is leragadt ennél az értelmezésnél. Csakhogy ez a krízis nagyon más: most nem a pénzügyi válság lassú kiterjedése zajlik. Üzemek, szolgáltató vállalatok, boltok csökkentettek azonnal kapacitást vagy álltak le teljesen. Már márciusban megvágták a béreket, és elbocsátásokba kezdtek. Sokak egzisztenciája már most összeomlott, és nem majd ősszel fog, ahogy ezt az érdekképviseleti vezetők el is mondták már.
Márpedig minél több időt veszítünk most, az első szakaszban, minél több jövedelem és munka esik ki, annál nagyobb lesz a válság később – a kínálati oldal, tehát a termelés és a szolgáltatások mostani lefékeződése mellett a következő hónapokban a kereslet beszűkülése okozhat majd nagy bajt. Ráadásul a most elbocsátottak egy része nem Magyarországon keres majd munkát hosszú távon, miközben a munkaerőhiány és az elvándorlás már eddig is súlyos gondokat okozott az országnak. A gyors beavatkozás hiánya nemcsak az egészségügyben, de a gazdaságban is hatványozottan növeli a károkat.
A deficitszabály szigora
Az elmúlt tíz évben sokszor láttuk, hogy a politika egyes szektorok, cégek kivéreztetésével újabb gazdasági pozíciókat akar megszerezni, de az elmúlt hónapban inkább az új koncepció hiányát érzem döntőnek. Orbán és csapata a régi szemüvegen át nézi az eseményeket. A különadók bejelentése, a „3 százaléknál nem lehet több a hiány” szabály megvédése, a „munkaalapú társadalom” jelszavának hangoztatása mind erre utal. Pedig most a nagyarányú leállás rövid távú hatásait kellene enyhíteni azért, hogy ne legyen sokkal nagyobb a baj később, és ne kelljen tízszer annyi ágazatot gazdasági lélegeztetőgépre rakni a télen.
Sokszor láttuk már: nem egyszerű paradigmát váltani. Ben Bernanke, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke és az amerikai pénzügyminisztérium 2007 nyarától egy álló éven át a szokásos módszereket alkalmazta – csak a Lehman-csődnél értették meg, hogy új koncepcióra van szükség, mert a korábbi elképzeléseikhez képest egészen más válsággal állnak szemben. Sokat köszönhet nekik a világ. A Horn-kormány 1995-ben úgy lépte meg a paradigmaváltást jelentő, elkerülhetetlen kiigazítást, hogy az emberek még nem szembesültek a pénzügyi válsággal és következményeivel. Az MNB és a Pénzügyminisztérium ekkoriban már hetek óta válságüzemmódban működött, még ha erről kevesen tudtak is. Bokros Lajos pedig hiába magyarázta, mi történne, ha nem szorítanánk meg, néhány közgazdászon kívül senki sem értette, miről beszél.
Most mindenki tudja, hogy baj van, csak éppen az nem világos az ország vezetői számára, hogy mit jelent ez pontosan, meddig tart, és hogyan lehet enyhíteni. Pedig jól látszik: nem valamiféle egyensúlyi problémát kell korrigálni. Első lépésben egy átmeneti, de széles körű leállás okoz nagy gondot, amire a jelentős, bejelentett időhatárok közé szorított fiskális lazítás elfogadott, sőt ajánlott gyógymód. Orbán Viktor az elmúlt években nagyon komolyan vette a deficitszabályt, vagyis azt, hogy a költségvetési hiány nem lehet több 3 százaléknál, és ez értékelendő, miként az is, hogy jövőre majd megint betartja – de senki sem fogja a szemére hányni, ha a válság enyhítése érdekében az idén túllépi ezt.
Az egyszemélyi irányítás árnyoldalai
A mostani gazdasági válságot az egészségügyi rendszer fenntarthatósága érdekében elrendelt korlátozások idézték elő. Orbán, és nem más nyomta meg a piros gombot a gazdaságban, és tartja rajta az ujját azóta is. Márpedig ha a kormány miatt álltunk le, kárpótolni is neki kell bennünket – mondhatja teljes joggal minden károsult. „Vis maior” – felelhetné erre a miniszterelnök, de a svédek például (nem biztos, hogy bölcsen) nem ezt az utat választották. Orbán nyilván azért is kivár, mert mint minden autokrata, a költségvetés utolsó fillérét is ő címkézi meg, és ezeket a pénzeket valamiképpen a sajátjának tekinti. Ráadásul az elmúlt tíz évben – olyan technikákon keresztül, mint a különadóztatás, a rezsicsökkentés, a taorendszer vagy a stratégiai megállapodások – a vállalatok rég nem látott kézi vezérlését hozta létre Magyarországon. Most mindenki fölfelé néz, tőle várva a segítséget: ha már paternalizmus van, akkor tessék valamit csinálni!
A miniszterelnök szeret elmerülni a részletekben, de túl sok fájdalmas probléma adódik majd, amit kézi vezérléssel nem lehet megoldani. Például a kis- és középvállalkozások körében; márpedig ott pusztít csak igazán a mostani leállás. Nekik mindenképpen indokolt lenne a nem nagy összegű, de gyors és széles körű segítség. Sok jó ötlet hangzott el az elmúlt hetekben a rövidített munkaidő bevezetésétől a hitelkamatok vagy a kataterhek átütemezéséig; én adó-visszatérítéseket is el tudnék képzelni. Fölösleges bürokratikus szabályozás nélkül, széles körben pénzt kell ereszteni a gazdaság rendszerébe, nem csak nagy ígéreteket. A segélyezés nem minimáljövedelem, és elkerülhetetlen a bevezetése ebben a helyzetben. És ahogy az egészségügyi válságkezelésben, a gazdaságiban is érdemes lenne körbenézni a világban.
A miniszterelnök egyik vazallusától azt hallhattuk a minap, hogy megint az építőipart kell meglökni, és az majd húzza a többi ágazatot. Csakhogy most nem az építőipari cégek kerültek bajba. Az áraik az egekben, és bár csökkent a lendületük, nem kellett leállniuk; ha az alapanyagok jönnek, akkor jól elvannak. Sokkal szélesebb körben kellene nagyon hamar javítani a likviditást, és nem azt erőltetni, hogy az emberek a közmunkaprogram keretében, tömött sorokban a vendéglátóiparból a vasútépítésekre vonuljanak dolgozni. Mielőtt újabb grandiózus építőipari megaprojektekbe futnánk bele, érdemes felidézni, hogy a 2007–2008-as válság idején az amerikai közgazdászok megmérték a költségvetési lépések hatását a gazdasági növekedésre. A legnagyobb multiplikátorhatást a címkézés és a bürokratikus tornamutatványok előírása nélkül bevezetett vállalati adó- és járulékcsökkentések hozták, és nem a nagy infrastruktúra-beruházások.
Az, amit eddig hallottunk a kormánytól, a részletekben elvesző válságkezelést jelez előre, amelyben a munkaalapú társadalom jelszava és filozófiája szerint, központosított struktúrában, az elmúlt években kialakított csatornákon keresztül, irányítottan osztják ki a pluszforrásokat, arccal a 2022-es választás felé. Egyszerre akarják majd kezelni a régebb óta érlelődő strukturális problémákat és azokat, amelyeket a leállás okoz. Azzal egyetértek, hogy nem kell helikopterről pénzt szórni a gazdaságba – de a vízió hiánya és a lassú korrekció nem gyógyír a már most hatványozódó problémákra. A valódi válságkezelés elmaradása növeli majd a vállalatvezetők és a lakosság óvatosságát, ami viszont a fogyasztási és a beruházási kedv hosszú távú visszaesésével járhat. Miközben ma még nem szükségszerű, hogy ez így alakuljon.
A válságkoncepció kialakításának legnagyobb veszélye a kognitív lezárás: a válságmenedzser elmagyarázza magának és a világnak a helyzetet, és attól kezdve mereven ragaszkodik a saját történetéhez. A miniszterelnök korábbi gazdasági sikereit – tévesen – leginkább a saját módszerei melletti makacs kitartásával magyarázza, és ezen most sem akar változtatni. Csakhogy most más a helyzet, mint korábban. Érdemes lenne paradigmát váltani.
