Európa nem halt meg. Sok tekintetben fel kell zárkóznia, de nem halott. Minél előbb politikai nagyhatalommá kell válnia, és Donald Trump újdonsült imperializmusa inkább segíti, mint hátráltatja ebben. Az ukrajnai invázió arról máris meggyőzte a huszonheteket, hogy szükség van egy közös európai katonai védelemre.
Az uniónak most már lett „védelmi biztosa” is, akinek az a feladata, hogy lerakja a páneurópai fegyveripar alapjait. Az is megtörténhet, hogy az unió közösen vesz föl hitelt erre a célra, mivel februárban Berlinben újból a kereszténydemokraták kerülnek hatalomra, ők pedig növelnék az Ukrajnának nyújtott német támogatást, és arra is szükségük lesz, hogy bővítsék a saját pénzügyi mozgásterüket. Az unió soros elnökségét betöltő Lengyelország, amely sokáig elutasította a közös európai katonai védelem gondolatát, mert csak az Atlanti Szövetségben hitt, most arra szólítja fel az Egyesült Államokat, hogy ismerje el: Európa nem növelheti úgy a katonai kiadásait, hogy közben továbbra is amerikai és nem európai hadfelszerelést vásárol.
Németországhoz és a balti államokhoz hasonlóan immár Lengyelország is francia módon áll hozzá a védelmi kérdésekhez, és egyre inkább a francia-német-lengyel – a weimari – háromszög szava érvényesül az unió politikai és katonai vezetésében.
„Talán igaza van, de már túl késő” – legyintenek azok, akik szerint Európa nagyon messze jár attól, hogy valódi egységet alkosson, attól, hogy képes legyen megfelelni az Egyesült Államok, Kína és Oroszország felől egyszerre érkező kihívásoknak. „Európa lekéste ezt a vonatot” – hirdeti folyton a lemondók serege, és való igaz, hogy túlságosan is kézzelfogható a technológiai lemaradásunk az Egyesült Államoktól, való igaz, hogy Kína már komolyan versenyez az autóiparunkkal, és hogy Oroszország belevágott az elveszett birodalmának a helyreállításába, miközben mi, európaiak…
Ami azt illeti, tényleg mi vagyunk a szabályozás, a szabadkereskedelem és a monopóliumok elleni küzdelem világbajnokai, miközben éppen hogy ösztönöznünk kellene az innovációt, védenünk kellene a termékeinket, és világszínvonalú, európai gazdasági óriásokat kellene létrehoznunk minden iparágban. Gazdasági reflexeink és kultúránk jobb esetben a nyolcvanas, rosszabb esetben az ötvenes éveket idézi. Csak most kezdjük felismerni, hogy az amerikai, az orosz és a kínai vezetők ma már „konszolidálandó”, „újjáépítendő” vagy „kiterjesztendő” befolyási övezetekben gondolkodnak, és hogy a multilateralizmus és a nemzetközi jog jelentősége a háborút átélt generációkkal együtt elhalványult.
Ami még rosszabb: most, amikor a határainknál dúlnak a harcok, Donald Trump pedig nem tartja kötelességének, hogy megvédjen minket, az Európai Uniónak csak egyetlen igazi hadserege van: Franciaországé. A beletörődők szemében minden ok megvan arra, hogy eltemessék Európát, és hűséget fogadjanak a Kremlnek, a Fehér Háznak vagy mindkettőnek.
Sokan közülük még azt is mondják, hogy „Európa mellett elment a történelem”, de miért lenne ez így? Megállt volna az európai innováció, miközben tele vagyunk tehetségekkel? Túl szegények lennénk ahhoz, hogy felfegyverkezzünk, miközben bővében vagyunk az erőforrásoknak? Vagy azért futottunk volna ki az időből, mert Donald Trump hivatalba lépett, Vlagyimir Putyin előretör Ukrajnában, mi pedig harapófogóba kerültünk két olyan férfi között, akik számára természetes, hogy területi igényekkel lépnek föl: az egyik Ukrajnában, a másik Grönlandon?
Ugyan már! Igaz, hogy nincs vesztegetni való időnk, de a világ nem fog abban a másodpercben a feje tetejére állni, amikor Donald Trump visszaül az Ovális Irodába. Vlagyimir Putyin nem fogja három hónap alatt megszerezni az irányítást Ukrajna felett, és ők ketten nem fognak huszonnégy óra alatt olyan megállapodásra jutni, amelyet azonnal ráerőltethetnek az ukránokra és az unióra.
Azok, akik a történelem során beletörődtek a dolgokba, 1954-ben megtorpedózták az Európai Védelmi Közösséget, utána is mindig igyekeztek fékezni Európa politikai egyesítését, és 2005-ben elutasították az alkotmányszerződés tervezetét. Mégsincs minden veszve, ugyanis csak két irányba mehetnek a dolgok.
Az egyik, hogy Vlagyimir Putyin olyan magasra teszi a lécet, hogy az Egyesült Államok és Oroszország képtelen lesz kompromisszumra jutni Ukrajna ügyében. Hacsak nem akarja minden nemzetközi hitelességét elveszíteni, Donald Trump kénytelen lesz katonai és pénzügyi forrásokat biztosítani az ukránoknak, hogy erős pozícióból tárgyalhassanak az oroszokkal. Az Atlanti Szövetség ettől inkább megszilárdul, mintsem elhalványul. Az Európai Unió fokozatosan európai pillért ad neki, és az amerikai választások – két év múlva parlamenti, négy év múlva elnökválasztás – hamarosan újraosztják a lapokat, hiszen ez a most kezdődő elnökség nem lesz egy átütő siker.
A második lehetőség, hogy Vlagyimir Putyin kezd eléggé realistává válni ahhoz, hogy belássa: Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy folytassa ezt a háborút, ki kell hirdetnie a győzelmét, és el kell fogadnia, hogy az európaiak csapatokat telepítenek az ezután meghúzandó demarkációs vonalra. Az unió megbízásából több nagy és kis tagállam, talán Nagy-Britanniával együtt, megalakítaná az első valódi európai hadsereget, amely az unió keleti határának őrzéséért és védelméért felelne.
Akármelyik forgatókönyv valósul meg, az unió mindenképpen politikai hatalommá alakul át, saját katonai védelemmel, és lassanként helyet foglal az Egyesült Államok és Kína mellett a huszonegyedik század nagyhatalmai között.
Természetesen semmi sincs kőbe vésve. A szélsőjobboldal franciaországi hatalomra kerülésétől kezdve a protekcionizmushoz való brutális visszatérés által kiváltott globális gazdasági válságig sok minden komolyan hátráltathatja ezt az európai ébredést, de megállítani csak egyetlen dolog tudja: ha mi lemondunk róla.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
