Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. december 1-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Nem baj, hogy nem akart részt venni az édes hármasban, de most nem kell kést ragadnia, átmennie a szomszéd szobába, és megölnie a nőt és a férfit, akik az áthallatszó hangok alapján már jól érzik magukat. Amikor Jézus visszamászik a keresztre, egyszerre nagy űr támad a nappaliban. Elidegenítő és megindító élmények egyaránt érik azt, aki fekete létére a fehérek világába vetődött. Sohasem lehet biztos benne, hol van igazán a helyén, itt vagy otthon. Ha íróról van szó, az egyenlet még bonyolultabb, de azért átlátható.
A Goncourt-díjas regény arról szól, hogy a Franciaországban tébláboló szomorú afrikai értelmiségi fiatalok társaságához 2018-ban eljut egy 1938-as regény, T. C. Elimane kultikus műve, Az embertelenség labirintusa, amelynek úgy isszák a szavait, „ahogy a lamantin a forrásvizet”. A könyv egy véres afrikai legendát az európai irodalomból kölcsönzött vendégszövegekkel eredeti módon elmesélő szöveg. Diégane-t azonban a szerző élete, sorsa is érdekli, mert a nevét a műről szóló egykori kritikákon kívül sehol nem lehet fellelni. A kritikusok a vendégszövegek jelenlétét akkor még nem intertextualitásnak, hanem plágiumnak tekintették. Azt is firtatták, tényleg képes lehet-e egy, a gyarmatokról érkezett ember ilyen magabiztosan birtokolni a francia nyelvet, létezik-e ennyire tökéletes hasonulás, ellenkező esetben nyilván csalásról van szó. A kritikusok későbbi sorsa szempontjából egyáltalán nem mindegy, jól értették-e, amit olvastak, és kevésbé számít, hogy jóindulattal közelítettek hozzá, vagy a feketékkel szembeni előítélettel. Mert mint utóbb kiderül, Elimane szerint rosszul olvasni is bűn.
Az emberek legtitkosabb emlékezete nem tisztázza, hanem magától értetődőnek tekinti:
egy afrikai igenis otthon érezheti magát az európai kultúrában, irodalomban.
Otthon érezhette benne magát akár a harmincas években is, el is rejtőzhetett benne. A regényben egy alapos nyomozás történetét és eredményét látjuk, a szereplők életét a 20. század elejétől egészen a közelmúltig követjük Afrikában, Európában, Dél-Amerikában. Diégane naplóbejegyzései, beszélgetései – élettörténetek egész kisregényekben –, vagy a többi szereplő életírásjegyei sok mindenre fényt derítenek, természetfölötti tulajdonságok természetére is. Az irónia ritka vendég a regényben, de nem is hiányzik, a szomorúság és az életöröm maradéktalanul betölti.
Diégane, aki maga is író, nem csak azért kutat, hogy megtudja, mi lett Elimane sorsa, miért bújt el, miért hallgatott el. Az is érdekli, miért írt, és hogy miért érdemes írni egyáltalán. Arra már a kezdetekkor ráébred, hogy nem a sikerért: „az irodalomban nincs olyan, hogy siker; aki sikert akar, az szálljon fel a sikervonatra, és húzzon a picsába.” Nem az írói lét romantikájáért, nem a megélhetésért vagy a dicsőségért, nem is a jövőnek, hiszen nem akarja megváltoztatni a világot, és nem is akar állást foglalni közéleti kérdésekben sem. Talán azért kell az írás, mert nem lehet mást kezdeni a világgal. Írni, reménytelenül, makacs örömmel, kifulladásig, a lehető legjobb halálban bízva.
Még szép, hogy van jelentősége annak, hol olvas és ír az ember, itt vagy odaát. Hogy milyen az a hely, ahová visszamegy, látogatóba, vagy örökre, visszamászik-e abba az ásott kútba, ahová a szülei elrejtették a milicisták elől. A leginkább meghatározó élmény mégis az lesz, hogy sok minden egyformán és egy irányba változik mindenütt.
Amikor Diégane meglátogatja a látványosan, aggasztóan öregedő szüleit, azok kérdeznek, de látszik rajtuk, hiszik is, nem is a választ. Szenegál pedig sok mindenben hasonlít némely európai országra. Épp tüntetnek, a kormányerő, az ellenzéke és az elitellenes civil tiltakozók méregetik egymást. Az emberek latolgatják, merre hajlik a másik, és nem lehet tanácsot adni, mi a jobb, elköteleződni vagy kívül maradni, mert az értelmiségit adott esetben így is, úgy is felelősségre vonja egy ismeretlen ismerős a Facebookon. Lehet válaszolni, hallgatni, vagy dobni egy szelíd lájkot.
Az emberek legtitkosabb emlékezete alapján fiatalon talán Európa, megöregedve mégis Afrika a jó hely annak, aki mindkettőhöz kötődik. Addigra talán már nem képzeli magát hídnak a két világ között. Megtalált mindenkit, aki fontos volt neki, a barátait és az ellenségeit is. Van olyan családtagja, akinek az el nem küldött levelét olvashatja már csak el, amiből kiderül, az illető miért ment Európába, és bár sokszor hazagondolt, miképp lett végleg fehér: „Lehet-e szebben fehérré válni, mint úgy, ha életünket adjuk a fehéreknek, a fehérek háborújában, a fehérek soraiban, fehér golyó vagy fehér bajonettszurony által?”
Fordította: Bognár Róbert. Park Kiadó, 2022, 461 oldal, 3999 Ft
