Amikor a ’80-as években Budapestről igyekeztek eltávolítani a bőrfejűeket, intenzívebbé vált a vidéki szerveződés, és a „legsikeresebb” vidéki csoportok Kelet-Magyarországon jöttek létre. Egerben több aktív szervezet is működött. Az első, igazán nagy port fölvert eset 1990 áprilisában történt, amikor 150-200 bőrfejű indult el a Dobó téri borfesztiválról a Csebokszári lakótelep felé cigányellenes, náci jelszavakat skandálva, felfegyverkezve, láncokkal, botokkal, alakzatban. Járókelőkbe kötöttek bele, törtek-zúztak, Báder Gyula vajdát megverték. A helyzet eszkalálódott, mert másnap a romák bosszút álltak, csakhogy az eseményekben nem érintetteket vertek meg. A szervezkedések egyik kulcsfigurája egy „Roy” becenevű figura volt, polgári nevén Sneider Tamás, akit egy roma személlyel szembeni bántalmazás miatt ítéltek el. Sneider ezt követően a MIÉP-be lépett be, ma pedig a Jobbik képviselőjeként az Országgyűlés alelnöke. (Portréját lásd: Az erős ember, Magyar Narancs, 2014. május 22.)
Cigányok, melegek ellen
Egerben ezután sem szűntek meg a rasszista incidensek, 1992 augusztusában két lány és egy nagykorú barátjuk (a Nemzeti Ifjak Egyesületének tagjai) vert baseballütővel és rugdosott acélbetétes bakanccsal egy cigány férfit, Oláh Dezsőt, aki koponyatörést szenvedett, kómába esett, és maradandó agykárosodással élt tovább. Az esetben a rendőrség nem találta bizonyítottnak a rasszista indítékot, végül a nagykorú férfi 4 évet kapott aljas indokból elkövetett emberölés kísérletéért. A másik súlyos eset ugyanazon év novemberében Salgótarjánban történt, ahol a 15 éves elkövetők agyonverték a 35 éves cigány Danyi Zoltánt.
Akkoriban számos hasonló eset történt, és ezek közül egy látszólag súlytalan 1995-ös ügy néhány éve újra jelentőséget kapott. Debrecenben a hungarista szellemiségű Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség két tagja felgyújtotta a debreceni zsinagóga frigyszekrényét, a tóratekercsek elégtek.
A szövetség egyik alapítója Kiss István volt, a 2008–09-es, romák elleni sorozatgyilkosság tényleges életfogytiglanra ítélt másodrendű vádlottja.
A kilencvenes évek második felétől nagy nyilvánosságot kapott esetről 2008-ig nincs tudomásunk; akkor Szigetváron egy ötfős csoport támadt egy cigány asszonyra és a lányára. A rendőrség garázdaság miatt kezdett vizsgálódni, és csak azután gyanúsították a fiatalokat rasszista erőszakkal, miután ők maguk mesélték büszkén, hogy cigányokat akartak verni. Igaz, miután beszéltek ügyvédeikkel, visszavonták a vallomást. Bár egyiküknek egy cigányellenes vers is volt a hátára tetoválva, első fokon a bíróság nem látta bizonyíthatónak a rasszista indítékot, így testi sértésről és garázdaságról szólt az ítélet. Az ügyész fellebbezett, és másodfokon már közösség tagja elleni erőszakért ítélték el őket, súlyosbítva a büntetéseket.
2008-ban kezdődtek a romagyilkosságok: az azonos elkövetői kör több helyszínen (Galgagyörk, Piricse, Nyíradony, Tarnabod, Nagycsécs, Alsózsolca, Tatárszentgyörgy, Tiszalök, Kisléta) intézett támadást romák ellen, és ezeknek hat halálos áldozata és öt súlyos sérültje volt. Az elkövetők közül hármat tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, egyet pedig tizenhárom év szabadságvesztésre. (Erről összefoglaló jelleggel lásd: Ítélet előtt, Magyar Narancs, 2013. augusztus 6.)
2009-et nevezhetjük a „romák által elkövetett rasszista bűncselekmények évének” – már ha a magyar igazságszolgáltatásra hagyatkozunk. Márciusban, nem sokkal a tatárszentgyörgyi gyilkosságok után, Miskolcon cigányok egy csoportja megtámadott egy autót, amely a házaik közelében cirkált éjszaka. Az autóban százezer forintos kár keletkezett, a benne ülők könnyebb hámsérüléseket szenvedtek. Az ügyben a helyszínen talált boton lévő felirat alapján „sikerült” az elsőfokú bíróságnak megállapítania a rasszista motivációt, de a másodfok korrigált, és garázdaságért marasztalta el a vádlottakat. Szeptemberben a józsefvárosi Tavaszmező utcában egy társaság megtámadott egy diákot, a terheltek első fokon összesen 29 év börtönt kaptak, másodfokon a rasszista motiváció csak egy vádlott esetében állt meg, a többieket felfegyverkezve, csoportosan elkövetett garázdaság miatt ítélték el. Végül novemberben Sajóbábonyban romák egy csoportja támadt a városba érkező gárdisták autójára, miután előző nap összetűztek egy Jobbik-gyűlés résztvevőivel. Az autóban komoly károk keletkeztek, súlyos személyi sérülés itt sem történt. A kilenc vádlott mindegyikét közösség tagja elleni erőszakért ítélték el, a szankciót másodfokon a Debreceni Ítélőtábla súlyosbította is.
A Pride-felvonulások során az utóbbi években mindig követtek el homofób támadásokat. A Háttér Társaság közreműködésével számos alkalommal feljelentés is született az elkövetőkkel szemben. Az esetek egy részében az eljárásokat felfüggesztették, mert a tetteseket nem sikerült beazonosítani. Más esetekben vádemelés történt, de jogerős ítéletet egyetlen ilyen ügyben sem hoztak.
A 2011. évi gyöngyöspatai események (lásd: Két hét mennyország, Magyar Narancs, 2011. június 30.) során történt az alábbi: a sértett fiatalasszony egy ház udvarán tartózkodott kétéves kislányával és 5-6 másik asszonnyal. Az utcán elhaladó három férfi és egy nő közül – a Betyársereg öltözékében voltak – az egyik minden előzmény nélkül rájuk ordított, hogy mit hangoskodnak, rohadt patkányok, takarodjanak be. A sértett megkérdezte, hogy mi a baj azzal, hogy a kertben ülnek. A férfi odarohant a kapuhoz, elővett egy fokost és egy ostort, és kiabálni kezdett: „Te büdös, retkes cigány, a kurva anyádat! Megöllek!” A vele lévő nő elrángatta, de többször visszarohant azt üvöltve, „Rohadt cigányok, a véretekből fogom felépíteni az új házamat ide, a cigánysorra!”/ „Véretekkel fogom kifesteni az új házamat!”. Ezt a magatartást utóbb még csak garázdaságnak sem minősítették.
A jogi szabályozásról
A szabályozási környezetben a cezúrát az 1996-ban a Btk. 174/B. §-ba iktatott „Nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport tagja elleni erőszak” tényállása jelentette, miszerint aki „mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Ezt megelőzően is volt olyan szabály, amely látszólag a rasszista bűncselekmények büntetésére szolgált. Ez volt a 156. §-ban a „Nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport elleni bűncselekmény”, amely alapján az volt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki „valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának, a csoporthoz tartozása miatt, súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz”. Miért volt szükség az 1996-os módosításra úgy, hogy megmaradt a 156. §-ban foglalt szabály is? Az alapvető ok az, hogy egy egyértelműen rasszista indítékú testi sértés esetén sem volt a szabály alkalmazható a Legfelsőbb Bíróság szerint, mert a tényállás „Az emberiség elleni bűncselekmények” cím alatt szerepelt; az adott részben szabályozottak olyan cselekmények, amelyek súlyosságuk miatt magát az emberiséget veszélyeztetik. Egy „sima” rasszista bántalmazásnak viszont nem ez a védett jogi tárgya, ezért ilyen esetben a szabály nem volt alkalmazható. Ezért kapta az új tényállás a csoport tagja elleni erőszak nevet, és ezért került a szabály „A szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekmények” közé, egyértelművé téve, hogy az ilyen bűncselekmény egyetlen személy ellen is irányulhat. A módosítás más tekintetben is lényegesen tágította a korábbi szabály alkalmazási lehetőségét. Egyrészt a rendelkezés a csoporthoz való „vélt” tartozás esetén is alkalmazható lett, másrészt a 174/B. § nem követelte meg a súlyos testi sérelem okozását, hanem pusztán a „bántalmazást”, ami büntetőjogi értelemben minden, a testre irányuló fizikai ráhatás, így akár egy pofon, egy becsületsértő leköpés is kimeríti ezt. Vagyis egy rasszista motivációjú könnyű testi sértés például nem három, hanem öt évvel lett büntethető.
A következő nagy változást a 2009. februári módosítás hozta, amely a 174/B. § védett csoportjainak zárt körét (nemzeti etnikai, faji vagy vallási csoport) nyitottá tette azzal, hogy beiktatta a „lakosság egyes csoportjaihoz tartozás” fordulatot. Ennek közvetlen okául a 2008-as melegfelvonulás elleni támadások szolgáltak. Mivel 2008 nyarán a LMBTQ emberek csoportja nem volt nevesített védett csoport a Btk. vonatkozó szabályában, az ellenük intézett támadásra az nem volt alkalmazható.
2011 májusában lépett hatályba a „lex Gyöngyöspata” néven ismertté vált módosítás, amely szerint „aki mással szemben valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása miatt olyan, kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy riadalmat keltsen, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Ezzel a jogalkotó a gyöngyöspatai garázda magatartásokhoz hasonló cselekedetek súlyosabb büntethetőségét teremtette meg; a módosító törvény indokolása szerint a cselekmény irányulhat akár dolog ellen is (például ablak betörése).
A 2012-ben elfogadott és 2013. július 1-jén hatályba lépett Btk. a felsorolt jogfejlesztéseket megtartotta, és civil szervezetek javaslatára a „lakosság egyes csoportjaihoz tartozás” fordulatot felsorolásképpen kiegészítette a fogyatékosság, a nemi identitás és a szexuális irányultság eseteivel, egyértelművé téve, hogy e csoportok mindenképpen fokozott büntetőjogi védelmet élveznek.
E történeti áttekintés kizárólag az előítélet-motivációból elkövetett bántalmazások elleni speciális tényállás változásairól szól.
A Btk. emellett egy sor előítélet-motivációból elkövetett vagy előítéletet terjesztő/igazoló magatartást rendel büntetni. Ilyen az önkényuralmi jelképek használata, a közösség elleni uszítás, a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása; és természetesen a népirtás és az apartheid mint emberiesség elleni bűncselekmény is ide tartozik.
Szabályozás és gyakorlat
Ami az írott jog minősítését illeti, minden esetleges ellentétes vélelem dacára a magyar büntetőjogi szabályozás a rasszista bűncselekményekkel szembeni védelem terén nemzetközi összehasonlításban is jó.
Természetesen mindenen lehet javítani.
Szólnak érvek amellett, hogy a zaklatásnak és a rongálásnak is legyen minősített esete a rasszista motiváció, vagy akár általános minősítő körülményként szabályozzuk a bűnös motivációt. Sok bizonytalanságot és szakmai vitát is eredményez a „lakosság egyéb csoportja” fordulat értelmezése. Az már eldőlt, hogy egy neonáci csoport nem élvezhet fokozott büntetőjogi védelmet, de az viták tárgya, hogy maga a tényállás kisebbségvédelmi vagy identitásvédő: az első esetben ugyanis a többségi társadalom sérelmére azt nem lehetne elkövetni. A bírói gyakorlat utóbbinak tekinti a szabályt, ezért a többségi társadalommal szembeni bűnös motiváció esetén is alkalmazhatónak véli. De nem lenne könnyű helyzetben egy bíró akkor, ha két focicsapat szurkolóinak egymás elleni bántalmazását kellene értékelnie: a szurkolók vajon a lakosság egyes csoportjainak minősülnek? És az is felmerül, hogy az emberölés tényállása kapcsán az előítéletes motivációt külön nevesített minősítő körülményként szabályozzuk, mert bár az aljas indokból elkövetett cselekménynek minősül a töretlen bírói gyakorlat alapján (így a kiszabható szankció súlyosságán a módosítás nem változtatna), de a statisztikákban ezek az esetek nem tudnak külön megjelenni.
Mindez igaz, és a szerzők e kritikák egy részét osztják is, ugyanakkor az látszik, hogy a tipikus előítéletes cselekmények jelentős részénél a törvény alapján értékelhető a motiváció, ha pedig nem, akkor a bírói gyakorlat az aljas indokot súlyosbító körülményként veszi figyelembe.
Ennek ellenére a regisztrált bűncselekmények száma a közösség tagjai elleni erőszak esetében 2010–2015 között összesen volt 197 úgy, hogy az ilyenek száma folyamatosan nő (2005–2009 között nem érte el a százat sem). Összehasonlításképpen: a 17 milliós Hollandiában csak 2008-ban 2238 esetben indult eljárás gyűlölet-bűncselekmény miatt. A Magyarországénál több mint egymillióval kisebb lakosú Ausztriában 110 gyűlölet-bűncselekményt regisztráltak 2013-ban, míg itthon ugyanakkor 48-at. A hozzánk hasonló lélekszámú Svédországban ugyanebben az évben 3943 volt ez a szám (ezek tartalmazzák az uszítást is; forrás: EBESZ). Az előítéletet mérő kutatások alapján nehéz elhinni, hogy Magyarországon ennyivel kevesebb lenne az előítéletes motivációból elkövetett bűncselekmény, mint Svédországban, Ausztriában vagy Hollandiában.
Mi lehet az eltérés oka? Egyfelől az adatgyűjtés eltérő módszertana: egyes országokban gyűlölet-bűncselekményként regisztrálnak minden olyan esetet, amiben a feljelentés erről szól, míg nálunk csak akkor, ha a hatóság is ekként minősíti az ügyet. Az is lehet, hogy itthon a védett csoportok nem látják értelmét a feljelentésnek, mondván, a „rendőrség úgysem csinál semmit”; és az is megtörténhet, hogy a nyomozó hatóságok nem bajlódnak az előítélet-motiváció bizonyításával (ezt nehezebb bizonyítani, mint magát a testi sértést), és ezért nem is megfelelő minősítés alapján indítanak eljárást.
Az ún. Gyűlölet-bűncselekmények Elleni Munkacsoportot alkotó civil szervezetek 2009–2013 közötti nem reprezentatív elemzése, amelyet huszonnégy ügy alapján készítettek, az alábbi területeket emelte ki e kérdésben. Tizenöt esetben került sor „alulminősítésre”, vagyis arra, hogy az eljárás valamelyik szakaszában nem értékelték megfelelően az előítéletes motivációt, és csak garázdaság vagy testi sértés miatt folytatták az eljárást. Az eljárások során hat esetben végül megtörtént a cselekmények helyes jogi minősítése, ugyanakkor az ügyek többségében az eredetileg téves volt. Pedig a kezdetektől helyes minősítés hiánya sokszor nem pótolható mulasztásokat eredményez: az eljárás sikere szempontjából kritikus a jelentősége annak, hogy az előítélet-motivációra az eljárás elejétől tekintettel vannak-e a nyomozó hatóságok. Ha a minősítő körülményre nem fordítanak megfelelő figyelmet, elmulaszthatják megtenni azokat a – később esetleg nem pótolható – nyomozati lépéseket, amelyek a motiváció feltárásához szükségesek.
Másrészt az esetek közel felében a nyomozó hatóság nem szerzett be egyébként elérhető bizonyítékokat; például elmulasztották meghallgatni a tanúkat, a térfigyelő kamerák felvételeit az azokon tárolt adatok törléséig nem kérték be, a motívum feltárása érdekében házkutatást nem rendeltek el, környezettanulmányt nem végeztek (otthon tele van-e a fala szélsőséges szimbólumokkal, nyilvános fórumokon milyenek a megszólalásai stb.), és a kihallgatás során is elmulasztották feltenni a motivációval kapcsolatos kérdéseket.
Végül az is gyakori volt (a vizsgált ügyek harmada volt ilyen), hogy a rendőrség valamilyen intézkedést mulasztott el gyűlölet-bűncselekmény észlelése esetén. Erre példa a gyülekezés feloszlatásának, a tetten ért elkövetőkkel szembeni intézkedések elmulasztása vagy a nyomozás megindításának elmaradása. Talán a legismertebb ilyen eset a 2012. augusztus 5-ei devecseri Jobbik-demonstráció, amelynek során Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője a közönség előtt elmondta, hogy „a cigány fajta úgy van kódolva, hogy benne van a bűnözés […] a genetikailag kódolt hulladékokat ki kell irtani a közéletből”, majd kijelentette, hogy „eltapossuk azt a jelenséget, amit ki kell irtani az életterünkből”. A beszédeket követően a demonstrálók a település romák lakta részére vonultak, ahol rasszista jelszavakat skandáltak, majd vizespalackokkal, betondarabokkal, kövekkel kezdték dobálni a romák házait. Az egyik ház udvarára bedobott betondaraboktól és kövektől többen megsérültek. A helyszínen senkivel szemben nem intézkedtek, nem is igazoltattak senkit, ami miatt egyetlen személyen kívül senkit nem is lehetett meggyanúsítani.
Ennek fényében talán nem meglepő, de beszédes tény, hogy a vizsgált 24 eset közül egyetlen esetben sem született jogerős bírósági ítélet közösség tagja elleni erőszak miatt, és például 2009–2012-ig az egész országban összesen alig két tucat ügyben lett ítélet.
Pozitív példaként említhető, hogy a múlt hónapban Szegeden, Debrecenben és Budapesten spontán szerveződő, illetve jól szervezett szélsőségeseknek betudható zaklatás, gyűlöletkeltő demonstrációknál az incidensek eszkalálódásának azonnali és hatékony rendőri intézkedések vetettek gátat. Az elkövetőket szükség esetén igazoltatták, előállították. A menedékkérőknek kíséretet biztosítottak a biztonságuk védelme és a további inzultusok megelőzése érdekében.
Mi a tanulság mindebből? Talán az, hogy a jogfetisizmus – amelynek hibájába a jogászok hajlamosak beleesni – nem megoldás. Folyamatosan fejlődő jogszabályi környezet mellett nem csökken a gyűlölet-bűncselekmények száma, hanem éppenséggel növekszik, ugyanakkor a megindult eljárások esetében rengetegszer meg kell küzdeni olyan áldozatoknak is a tisztességes és hatékony büntetőeljárás lefolytatásáért, akiket erre a területre szakosodott jogvédő szervezetek vagy ügyvédek segítenek. Mit lehet tenni? Kiváló kezdeményezés volt néhány évvel ezelőtt a rendőrségen az ún. gyűlölet-bűncselekmények elleni szakvonal felállítása, amely egyes ügyekben eredményt is ért el, a tagjai részt vettek a civilek által szervezett szakmai képzéseken is. Szomorú, hogy a rendőrségen belüli fluktuáció miatt a szakvonal tagjai közül többen már nem dolgoznak e munkakörben. Másfelől a gyűlöletkeltés elleni fellépésben valódi politikai-kormányzati szándék nélkül érdemi változást nehéz remélni, és e téren nem állunk jól. Például Gyöngyöspatán két hétig nézte tétlenül a kormányzat azt, ami a saját utólagos törvénymódosítása alapján bűncselekménynek minősül; a devecseri tüntetés pedig a Belügyminisztérium szerint nem veszítette el békés jellegét. És hogy keretbe záruljon a történetünk, idézzük ismét azt a kormányzati gyűlölethullámot, amit most éppen a menekültek ellen keltetnek…
A szerzők a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programjának jogászai.
