Az első világháború és az 1929-33-as gazdasági válság közötti időszakban Argentína az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében megelőzte Kanadát, Japánt, Hollandiát és az összes latin-európai országot. Franciák, olaszok, spanyolok és portugálok nézték irigykedve Latin-Amerika gyöngyszemét, ahol az átlagos életszínvonal csaknem elérte Nagy-Britanniáét és az Egyesült Államokét. Buenos Aires csillogása vetekedett Párizséval, az élet minősége pedig jobb volt, mint az öreg kontinensen.
Hetven évvel ezelőtt azonban valami végzetesen megroppant Argentína gazdasági és társadalmi szerkezetében. Kegyetlen katonai diktatúrák és jobbára tehetségtelen, korrupt polgári kormányok kezdték el váltogatni egymást. A gazdasági növekedés drámaian lelassult, és rendszeressé vált a termelés és a kivitel csökkenése. A mindenkori rezsimek rövidlátó gazdaságpolitikája és felelőtlen költekezése nyomán rendszerint elszabadult az infláció, és drámai méreteket öltött az állam eladósodása, amit aztán gyakran csak az életszínvonal súlyos visszaesése árán lehetett megállítani.
Az elmúlt hetven év egyik válsága sem hasonlítható azonban ahhoz, amit az ország napjainkban kénytelen elszenvedni. Argentína ma minden tekintetben csődben van. Nemcsak az állam jutott a teljes fizetésképtelenség állapotába, hanem nagyon sok vállalat és az állampolgárok tömegei is. A banki kifizetések felfüggesztése nyomán azok sem tudnak hozzájutni a pénzükhöz, akiknek egyébként elvileg lenne, így a fizetésképtelenség drámaian továbbgyűrűzik, és csődbe rántja a gazdaság elvileg egészséges szereplőit is. A nemzeti valuta értéke egyik napról a másikra felére-harmadára esett vissza. Félő, hogy ismét elszabadul a hiperinfláció, aminek megállítása a legutóbbi, tíz évvel ezelőtti stabilizáció legfontosabb eredménye volt.
Hogyan süllyedhet egy valaha gazdag és virágzó ország ilyen mélyre? Mik voltak az okai ennek a drámai romlásnak? Van-e tanulsága Argentína csődjének a mi számunkra?
H
A bajok gyökere az a már száz évvel ezelőtt is hamisnak bizonyult, de az argentínai politikai osztályon belül talán a mai napig uralkodó felfogás, miszerint Argentína hatalmas és gazdag ország, amely egyedül is képes gyorsan fejlődni - tekintet nélkül arra, hogy a hazai gazdasági tevékenység nemzetközileg versenyképes-e. A múlt század közepén a komoly állami eszközökkel támogatott importhelyettesítő iparosítás is ebből indult ki. Habár ez a gazdaságpolitika a hetvenes évekre jórészt kifulladt, az alapelv a politikai skála mindkét oldalán népszerű maradt. A gazdaságban uralkodó pozíciót szerzett hatalmas és hatékonytalan állami vállalatok dolgozói számára természetes volt, hogy rendszeresen magasabb béremelést harcoljanak ki annál, mint amit a hazai munka termelékenységének nemzetközi összehasonlításban mért növekedése megengedett volna. Mivel az export jövedelmezősége így rendszeresen leromlott, az állam a nemzeti valuta leértékelésével igyekezett a gazdaság versenyképességét helyreállítani. A gyakori és kiszámíthatatlan mértékű leértékelés viszont fűtötte az inflációt, és rendre meggyengítette a nemzeti valuta iránti bizalmat. A leértékelés és az infláció mértékét csak tovább növelte a rendszeres, drámai költségvetési túlköltekezés, amit a munkásarisztokrácia és a politikai osztály éppolyan természetesnek tartott, mint a félkilós marhahússzeleteket az éttermi tányérokon. A hiperinfláció Argentína gazdaságában gyakran visszatérő jelenséggé vált.
1991-ben fordulat látszott bekövetkezni a közgondolkodásban. Az akkori válságot megelőző, éves szinten ötezer százalékos pénzromlás annyira szétrombolta a nemzeti valuta iránti bizalmat, hogy az emberek tömegei menekültek a hazai pénztől: már a legegyszerűbb hétköznapi vásárlások során is mindenki a dollárt kezdte használni. Csak a dollár iránt volt bizalom. Innen származott az ötlet, hogy ezt a bizalmat "vegyék kölcsön" a nemzeti pénz hitelének újjáteremtésére.
A nagy újítás az úgynevezett "valutatábla" (currency board) bevezetése volt. (Ezt a magyar szakirodalomban szokás - helytelenül - valutatanácsnak is fordítani.) Némileg leegyszerűsítve a dolgot, a valutatábla azt jelenti, hogy az ország jegybankja kizárólag annyi hazai pénzt bocsáthat forgalomba, amennyi külföldi keményvalutával rendelkezik, így a hazai pénz mögött száz százalék fedezet van. Maga a pénzkibocsátás mechanizmusa biztosítja ezt azáltal, hogy egységnyi hazai pénz teremtésére csakis az egyébként szigorúan rögzített árfolyam által megszabott mértékű külföldi keményvaluta megvásárlása révén kerül sor. Egyéb hazai pénzteremtési csatorna használata szigorúan tilos, így a központi bank semmiképpen sem nyújthat hitelt a költségvetésnek, de rendszerint még a kereskedelmi bankoknak sem. A megoldás sikere azon a feltételezésen alapul, hogy az állampolgárok és a vállalatok újra elfogadják majd a hazai pénzt, hiszen tudják, hogy annak minden egysége mögött teljes mértékű keményvaluta-fedezet áll, és ezért értéke elvileg nem csökkenhet. (Kelet-Európában is több helyen használják a valutatáblát a nemzeti valuta iránti közbizalom helyreállítására. Boszniában, Bulgáriában, Észtországban és Litvániában sikerrel működik a valutatábla - legalábbis egyelőre.)
A valutatábla bevezetése kezdetben rendkívül sikeres volt Argentínában is. Az új peso árfolyama igen egyszerű és világos volt: egy peso éppen egy dollárt ért. A jegybank garantálta a teljes és korlátlan átválthatóságot a százszázalékos tartalékfedezet alapján. Megugrottak a beruházások, és gyorsan bővült a foglalkoztatás. 1991-92-ben Argentína több mint tízszázalékos reálgazdasági növekedést mutatott fel, és 1997-ig, egy évet kivéve, mindig pozitív és magas, négy-hat százalék volt a bruttó hazai termék bővülése. Úgy látszott, hogy az országnak sikerül végre kikecmeregnie a huszadik század pusztító vergődéséből, és képes lesz tartósan magas növekedésre - visszatérő hiperinfláció nélkül.
A politikai osztály azonban nem értette meg a valutatábla legfontosabb üzenetét. Ez az igen egyszerűnek látszó pénzpolitikai eszköz a bizalomvesztett gazdaságban csak akkor tudja kifejteni előnyös hatását, ha bevezetésével párhuzamosan a gazdaságpolitika egyéb elemeiben is drámai fordulat következik be. Ha ugyanis egy ország lemond az önálló, saját pénzpolitikáról, márpedig a valutatábla éppen ezt jelenti, akkor az eddiginél sokkal szigorúbb költségvetési és jövedelempolitikára van szükség.
H
Érdemes ezt a nem könnyen felismerhető összefüggést Argentína negatív példáján keresztül szemügyre venni. A valutatábla bevezetését követő gyors kezdeti sikerek láttán megélénkült a hitelkereslet, először csak a beruházó vállalatoké, de hamarosan a központi és a tartományi költségvetéseké is. Gyors gazdasági növekedésre számítva ez nem látszott veszélyesnek, mert úgy tűnt, a termelés és az adóbevételek várhatóan gyors növekedése bőven megteremti majd a hitelek visszafizetésének fedezetét. A fellendülést tovább fűtötte az állampolgárok hitelkeresletének megugrása a fogyasztási cikkek és a nagy értékű ingatlanok iránt. A hitelek nagy része persze külföldről származott, ami a valutatábla alkalmazása mellett teljesen természetes, hiszen - mint láttuk - a valutatábla nem engedi meg a jegybanknak, hogy hitelezze a költségvetést és a bankrendszert, így azok mindenekelőtt külföldi kölcsön felvételével képesek növelni a belföldi hitelkínálatot. Szigorúan rögzített árfolyam mellett ráadásul a pesóban történő hitelezés sem látszott különösebben kockázatosnak, hiszen a leértékelés a valutatábla miatt kizártnak tűnt.
Ez a logika azonban nem számol három igen fontos körülménnyel. Az egyik az, hogy tartós gazdasági növekedés kizárólag tartósan hatékony termelés mellett lehetséges. Márpedig Argentínában a kilencvenes évek során a termelékenység növekedése végig negatív volt. Annak ellenére, hogy a nagy energetikai és közüzemi vállalatokat sorban privatizálták, és így a gazdaság néhány szektorában nőtt a hatékonyság, a mezőgazdasági és az ipari termelékenység vészesen csökkent, s mindez olyan körülmények között, amikor a fejlődő területeken elért nagyvonalú béremelések természetesen követendő példát mutattak a gazdaság összes többi ágazata számára. A felelőtlen jövedelempolitika súlyos következményekkel járt: a hazai termelés egyre drágább, az import pedig egyre olcsóbb lett. A növekedés lassan kifulladt, majd a legutóbbi három évben már visszaesés következett be. Mindazok a vállalatok, amelyek piacbővülésre számítva hiteleket vettek fel, most csak a termelés komolyabb visszafogása és saját eszközeik eladása révén tudták fizetni az esedékes törlesztéseket. Miközben a foglalkoztatás a fellendülés éveiben sem bővült, az utóbbi időben hirtelen megugrott a munkanélküliség. Ennek mértéke Argentínában ma már 22 százalék!
A másik tényező, amit a politika formálói figyelmen kívül hagytak, a történelmileg hagyományos argentin költségvetési fegyelmezetlenség és felelőtlenség volt. A központi kormányzat, de még inkább a politikailag igen befolyásos tartományok nyakló nélkül vették fel a hiteleket, arra számítva, hogy a gyors gazdasági növekedés nyomán ugrásszerűen felszaporodó adóbevételekből gond nélkül vissza lehet majd fizetni őket. Meg kell jegyezni, hogy a tartományok számára még ez sem volt fontos, mert történelmi tapasztalatuk alapján joggal számítottak arra, hogy adósságaikat a központi költségvetés mindenképpen fedezi. Ha azonban a gazdaság növekedése megáll, netán egyenesen visszaesés következik be, akkor a költségvetés egyensúlya szükségképpen felborul, hiszen a kiadások jelentős része nem csökken, vagy kifejezetten emelkedik (például a munkanélküliségi és egyéb segélyek), miközben az adóbevételek drámaian visszaesnek. Könnyen beindul az adósságlavina, amikor már nemcsak az egyre nagyobb hiány, hanem a gyorsan növekvő adósság szolgálata miatt is újabb és újabb óriáshiteleket kell felvenni.
A harmadik tényező sem kevésbé fontos. A modern gazdaságban a hírek és ismeretek sebesen terjednek, és maguk is gyorsan "anyagi erővé" válnak. A modern közgazdaságtan fele lélektan: a várakozások és a tömegek viselkedésének szerepe felértékelődött. Argentínában ezek az erők drámaian és pusztítóan fejtették ki hatásukat: a nemzetközi és hazai hitel- és tőkepiacok gyorsan felismerték, hogy a valutatáblát mint egyetlen újítást leszámítva változatlan gazdaságpolitika nem fenntartható.
Argentína politikai osztálya azonban hitt a csodában. Nem értette, hogy a valutatábla éppen hogy leszűkítette a gazdaságpolitika mozgásterét: ha a gazdaság hatékonytalanságát már nem lehet többé rendszeres leértékeléssel ellensúlyozni, akkor egyedül a hatékony gazdálkodás kikényszerítése kínálhat kiutat. A valutatanács a hazai monetáris politikát kényszerzubbonyba bújtatta, nem volt többé szuverén pénzpolitika, azaz játéklehetőség a kamatokkal és az árfolyammal. A hazai pénzpiac teljes mértékben nyitottá, változatlanul felelőtlen gazdálkodás esetén kétszeresen is sebezhetővé vált.
Argentína legutóbbi tíz évének történetében a közgazdász szakember számára talán az a legszomorúbb, hogy a mostani csődöt előre lehetett látni. Minden bizonynyal ezt sokan Buenos Airesben is tudták; mégsem akartak vagy tudtak cselekedni a válság elkerülése végett.
H
Ha már egyszer a valutatáblát bevezették, és ráadásul az emberek elkezdtek újra hinni a nemzeti valuta értékállóságában, akkor végül mégis feladni az újjáteremtett bizalom alapjának számító rögzített árfolyamot, felér egy politikai és gazdasági földrengéssel. Hiszen itt már nem pusztán arról van szó, hogy néhány vállalat esetleg tönkremegy, mert képtelen lesz fizetni dollárban felvett vagy dollárhoz kötött adósságát a leértékelt hazai valutában képződő és a válság miatt egyébként is zsugorodó bevételéből. Amíg ugyanis az emberek hittek nemcsak a fix árfolyamban, hanem a hazai gazdaság fellendülésében is, addig igen sokan vettek fel fogyasztási és még inkább jelzáloghiteleket. Argentínában igen széles a középosztály, sokan kaptak komoly béremelést az utóbbi évtizedben, amire alapozva ugyanúgy viselkedtek, mint észak-amerikai kollégáik: nyakig eladósodtak. Csakhogy amíg az Egyesült Államok gazdaságának nemzetközi versenyképessége magas dollárárfolyam mellett is változatlanul fennáll, addig ez Argentínáról nem mondható el. Számítások szerint legalább 30 százalékos reálbércsökkenés szükséges ahhoz, hogy Argentína gazdasága visszanyerje nemzetközi versenyképességét. Minthogy a névleges bérek lefelé merevek, vagyis a borítékban lévő pénz mennyisége nem csökkenhet, nem marad más hátra, mint a hazai valuta leértékelése. Ez lényegében azt jelenti, hogy Argentína nem engedhet meg magának egy ilyen széles középosztályt. Vállalatok tömege után most az emberek tömegei mennek tönkre.
További tragédiát vetít előre az, hogy a politikai osztály nem látszik tanulni a múlt hibáiból. Levitézlett politikusok újra a populista demagógiát tálalják fel. A válság okának az ország nyitottságát, magát a valutatáblát, a külföldi vállalatok és bankok uralmát kiáltják ki. Nem értik meg, hogy mindez önmagában eszköz, ami működhet kiválóan is, ha a gazdaságpolitika egyébként korszerű, felelős és fenntartható. De hogyan fog fejlődni Argentína befektetések, hatékony hazai munka és fizetőképes költségvetés nélkül?
A szerző közgazdász, volt pénzügyminiszter.
