Tekintetük egy háromlábú műanyag táblára szegeződik. Arra kerülnek fel ugyanis az állami költségvetés bevételi oldalát növelő javaslatok. A tábla mellett az egyik államtitkár vagy államtitkár-helyettes áll, és lemosható filccel szolgálatkészen felír minden javaslatot. A résztvevők jelentkeznek. A táblánál álló rájuk mutat, tessék, és már írja is: könyvadó. Színházjegyadó. Játszótér-használati adó. Utazási adó. Padon ülési adó. Futballmeccsbelépő-adó. Internetadó. Tévénézési adó. Rádióhallgatási adó. Autóhasználati adó. Néha szólnak neki, hogy egyet-egyet töröljön, mert olyan már van. Meg a futballjegyadót is. Mert az meg, ugye, lehetetlen. Ja, igen, mondja, hisz érti, mire gondolnak. Aztán amikor tele a tábla, megkezdődik a lehúzogatás. Egymondatos érvek, bólogatás, hümmögés, forgolódás, fejcsóválás, majd végül a hullámvonallal átfirkált sorok között a következő szavak maradnak tisztán láthatóak: internetadó, telefonadó, tranzakciós adó/illeték.
Azért képzelem ilyen heves ötletbörzeként az új adók születését, mert előkészületekről, esetleges hatástanulmányokról, társadalmi vitákról nincsen tudomásom, ebből következően az intézkedések célját és komolyságát is nehéz belátnom. Noha a gyors pénzszerzés kényszere, a költségvetési hiány életmentő lázcsillapítása indokolhatja a nevezett intézkedéseket, mégsem körvonalazódik mögöttük egy olyan "gazdaságfilozófia", mely a vállalatok, cégek és persze minden állampolgár számára kiszámíthatóbb és tervezhetőbb magyar jövőt biztosítana.
Némi indoklást persze képtelenség volt megspórolni, máskülönben tényleg az a látszat alakulhatott volna ki, hogy az ötletgazdák maguk sem tudják, mi volna az intézkedések célja és remélt gazdasági haszna.
Mindenekelőtt azzal magyarázta a kormány az új adónemeket, hogy ezek segítségével érik el azt, hogy miközben a költségvetés bevételi forrásait növelik, mégsem vezetnek be megszorításokat. Miért nem megszorításokról van szó? - tette fel a kérdést Matolcsy György, majd sebtében válaszolt is magának: a telefonálási percadó havonta alig pár száz forinttal terheli majd a családokat, s így elenyésző mértékénél fogva valójában nem szorít meg senkit. A bankok pedig, a gazdasági miniszter egészen biztos ebben, lenyelik a tranzakciós adót, s nem terhelik át az ügyfeleikre. Tegyük föl, hogy a pénzintézetek valóban nem hárítják tovább a rájuk rótt terheket. Mi történik akkor? Nyilván a veszteségeik nőnek, és így a tőkekihelyezéseiket, hitelezési tevékenységüket kénytelenek lesznek visszafogni. A hitellehetőségek csökkenése pedig közvetve a magyar vállalkozások életét nehezíti, melyek nem jutnak majd hitelhez. Az új adók így áttételesen a gazdasági növekedés visszafogását eredményezik, s ezzel egyidejűleg a más adónemekből származó bevételekre is negatívan hathatnak.
A bankokhoz hasonlóan - prognosztizálja a kormány - a távközlési cégek sem az (európai viszonylatban amúgy is magas) szolgáltatási díjaik növelésével válaszolnak majd az adókkal fékezett telefonálási és SMS-küldési kedvre. A csökkenő forgalomból származó bevételkieséseik pedig nem fogják a fejlesztéseik visszafogására kényszeríteni őket. Hiszen - érvelnek a kormányzati illetékesek - a piaci verseny ezeket a barátságtalan lépéseket egyszerűen lehetetlenné teszi. Legfeljebb elbocsátanak néhány embert, és a vezetőik fizetését megfelezik. Egyszóval a saját nadrágszíjukat húzzák pár lyukkal rövidebbre, és semmiképpen nem a fogyasztókét.
Mindazonáltal mégiscsak az a forgatókönyv a valószínűbb, hogy a bankok, a távközlési cégek átterhelik növekvő költségeiket a fogyasztókra (amiképpen ezt már több mobilszolgáltató be is jelentette). Miért ne tennék, hisz nem szociális intézmények, és a piaci törvényeknek megfelelően mindent elkövetnek nyilván, hogy a veszteségeiket minimalizálják. A bevezetett adók közvetve tehát mégiscsak az állampolgárokat sújtják. Az emberek többségét érintő közterheket pedig megszorításnak szokás nevezni. Nem valószínű, hogy a gazdasági nehézségekből ki lehet lábalni megszorító intézkedések nélkül. Nem is az a baj, hogy a kormány burkoltan mégis megszorításokat vezet be, hanem egyfelől az, hogy nem nevezik néven a dolgot, másfelől pedig, hogy átfogó gazdaságfilozófiai indokok és magyarázatok nélkül vezetnek be új adókat, s ily módon igencsak nehéz megérteni, mibe is fektetek be, milyen országjövőbe, amikor áldozatokat követelnek tőlem rendeleti és törvényi úton.
A magyar gazdaság első embere mellett a miniszterelnök is igyekezett az új adók elengedhetetlen voltát indokolni az embereknek. Ő azzal nyugtatta honfitársait, hogy a tranzakciós adóval nem a bankokat és az egyszerű embereket, hanem a "nagyban játszó svihákokat" akarják megsarcolni. Szép retorikai fogás, csak nem sok értelme van. Mert kik volnának ezek a svihákok? A bankok álarca mögött megbújó spekulánsok? Akik pénzt fektetnek vállalkozásokba, állampapírokba, kötvényekbe, egyebekbe - sajnos nem hazafias elköteleződésből, hanem - a nyilvánvaló haszonszerzés érdekében? S mekkora profit, haszonrész realizálása után számít valaki sviháknak?
Vagy netán a banki szektor egészét érti a "svihákok" kifejezés alatt a kormányzati retorika? Kétségtelenül erre utal, hogy amikor a Jobbik tüntetést szervezett az új adók ellen, akkor a Fidesz-székházban egy olyan molinóval várták őket, melyre az volt írva: "A Jobbik átállt a bankok oldalára". Vagyis a gonoszok, a népsanyargatók, spekulánsok, a svihákok oldalára. Ebben az üzenetben újra megmutatkozik a jól bevált háborús retorika, miszerint oldalak vannak meg frontvonalak, és mindenki döntse el, hogy melyik oldalra szándékozik állni. Ezt az országot amúgy is keresztbe-kasul szelik már az egyre mélyülő frontvonalak. A megsarcolt intézmények és azok adóval sújtott pénzforgalmi tevékenységei, akár szeretjük, akár nem, fontos motorjai a magyar gazdaságnak. Nem az újabb hadüzenet tehát a jó stratégia, hanem az ésszerű kompromisszum, mely úgy korlátozza a bankok (kétségtelenül vérlázító) extraprofit-maximalizálási törekvéseit, hogy közben nem zárja el a gazdaság hitelforrásait sem.
Meg egyáltalán, ha tényleg a svihákokat akarja a kormány büntetni, akkor miért nem "svihákadónak" nevezték el a tranzakciós adót? És miért nem bizonyos (spekulációs) összeg feletti tranzakciókat sújtanak vele? Mert ez esetben valóban csak azokat sarcolná, akikről a miniszterelnök beszélt. Jelenlegi formájában ugyanis mindenkit érint. Húsbavágóan főleg azokat az embereket, akik a fizetésüket és egyéb, nem túl jelentős bevételeiket akarják majd a bankokból felvenni vagy, teszem azt, a gázszámlájuk kiegyenlítésére átutalni.
Éjszakai porta
Az új adók bevezetése elsősorban az egykulcsos adó működtetése miatt kieső állami bevételek pótlását célozza. Az egykulcsos adó védelmezésének egyik gyakran hangoztatott indoka Magyarország gazdasági versenyképességének növelése. Ám ez esetben, úgy tűnik, az egykulcsos adózás fenntartása többe kerül, mint a tényleges hozadéka. Hiszen a telefonadót a magyar cégeknek is fizetniük kell majd, valamint a banki szféra megsarcolása közvetve az ő mozgásterüket is csökkenti akár úgy, hogy a hitellehetőségeik szűkülnek, akár úgy, hogy a közvetlen tranzakciós terheik növekednek.
Az egykulcsos adó védelmének másik gyakori indoka, hogy szükség van a nemzeti arisztokrácia feltőkésítésére és megerősítésére. Megjegyzem, nem a középosztályéra, bármily sok hivatkozás történik is erre kormányzati részről, hiszen a középosztály nehezen elképzelhető például az orvosok, tanárok többsége nélkül, ám őket a legkevésbé sem érinti a legális feltőkésítés folyamata. Nos, azért kell izmosodnia a világgazdasági viszonylatban egyelőre még eltörpülő nemzeti arisztokráciának, hogy gyarapodó tőkeerejével hazai befektetéseket támogasson, valamint növekvő fogyasztási kedvével beindítsa a magyar gazdaság lerobbant motorját. Ezzel egyet is lehet érteni, mert valóban fontos volna egy felelős és befektetéseivel, adományaival, mecénási támogatásaival az országa javán munkálkodó nemzeti arisztokrácia. A baj csupán az, hogy a többletjövedelmeiket a köz érdekében kamatoztató jótevőkről (s nem svihákokról!) egyelőre még nagyon keveset hallani. Ehelyett a "nemzeti arisztokrácia", vagyis az egykulcsos adórendszer nyertesei leginkább azzal vétetik észre magukat, hogy szlovák rendszámú luxusautót, horvátországi jachtot, házat, esetleg szigetet vásárolnak, s hogy gyakori vendégek a francia Riviérán vagy éppenséggel Balin. Ráadásul, míg nemzeti arisztokráciánk extra bevételeiből külhonban költekezik, addig az ország jelentős részének reménye elvész a magyar jövővel kapcsolatban. S így végül ők is útra kelnek, csak éppen nem luxushotelekbe aludni, hanem Angliába és Írországba dolgozni.
Persze kellő jóindulattal (s nem kevés cinizmussal) még azt is mondhatnánk: a "nemzeti arisztokrácia" tagjai többet dolgoznak, mint a három műszakban robotoló mentősök, nővérek, esztergályosok, és ezért keresnek százszor, kétszázszor annyit, mint utóbbi honfitársaink. A miniszterelnök ugyanis ezt az érvet hozta fel országértékelő beszédében. Hogy aki többet dolgozik, az többet is kap vissza adókedvezmények formájában a közös kasszából. Ezért az egykulcsos adó. Munkaalapú társadalom, tette hozzá, ez volna a cél. Igen, ez fontos és sok szempontból támogatható gondolat. Több munka, több pénz. Ám tegyük föl, hogy mentős vagyok, három műszakban dolgozom, és hét végén is a rohamkocsin teljesítek szolgálatot. Ezért kapok havonta nettó 85 ezret. Ennyit keresnek ugyanis a mentősök. Hogyan dolgozzak többet? Vállaljak egyszerre két műszakot? Tapossam félálomban a szirénázó kocsi pedálját, miközben az egyik kezemmel a haldokló gyöngyöző homlokát törölgetem? Egy kezdő általános iskolai tanár alig több mint nettó 100 ezret keres. Hogyan növelje a munkaórái számát? Hogyan tornássza át magát abba a fizetési sávba, ahol az adójóváírás eltörlése után is kevesebbet vesz el tőle az állam, mint korábban? (Mert jóllehet a mostani 16 százalékos egyenkulcs valóban alacsonyabb, mint az alsóbb fizetési kategóriába tartózok 18 százalékos adóterhe a korábbi kormány idején, ám az adójóváírás lehetősége, melyet éppen az említett körbe tartozó munkavállalók tudtak igénybe venni, jelentősen - a legtöbb esetben a mostani mérték alá - csökkentette a fizetendő adó mértékét.) Vállaljon délután napközit, éjszaka portaszolgálatot? Áruljon a nyári szünetben hot dogot, főtt kukoricát, kürtős kalácsot?
Az egykulcsos adórendszer (az adójóváírás eltörlésével kiegészítve) minden hangzatos retorikai fogás ellenére azt üzeni az emberek többségének: ha mentős, tanár, nővér, esztergályos stb. vagy, akkor a munkád egyre kevesebbet ér ebben az országban. Míg mások, például a politikusok, állami és nem állami cégvezetők, bankvezérek (a svihákok?) egyre magasabb fizetési és így társadalmi osztályba emelkednek. Nincsenek illúzióim, a politikusok, cégvezetők mindig többet fognak keresni, mint a mentősök. Ám ezzel az egykulcsos adórendszerrel a két réteg közti amúgy is magas különbségszorzó csak tovább növekszik. Holott az állam egyik fontos feladata volna, hogy enyhítse (hisz felszámolni nem lehet) a társadalmilag hasznos (oktatás, egészségügy stb.) ágazatok nem kevésbé szorgos munkavállalóinak és a versenyszféra, valamint az állami bürokrácia alkalmazottainak bére és ebből következő társadalmi megítélése közti különbségeket. Mert egy mentős, egy tanár elsősorban nem gazdaságilag, hanem társadalmilag hasznos tevékenységet folytat, s ezért javadalmazást a mindenkori (jó vagy rossz) államtól remélhet joggal. Ennek mértéke lényegében beárazza a munkavégzésének közösségi megítélését. A százezerből nyomorgó tanár presztízse körülbelül akkorára zsugorodott az elmúlt évtizedekben, mint a fizetése. Van-e olyan szülő ma Magyarországon, aki örülne, ha elit iskoláit kijárt gyermeke tanár szeretne lenni?
*
Egyszóval nem látom a most bevezetett adók és a korábbi gazdasági intézkedések mögött a rendszert, mely a növekvő társadalmi (bér)feszültségeket enyhítené, és bármiféle bizakodásra adna okot a jövővel kapcsolatban. Mert ahol nincsen kiszámíthatóság, tervezhetőség, ott bizalom és nem utolsósorban kollektív jövőkép sincsen. Semmilyen jövőkép, nemhogy reményteli. Holott a konzervatív gazdaságpolitikának mi másra, mint a kiszámíthatóság, tervezhetőség és célirányosság ideájára kellene törekednie. A hangzatos retorika kétségtelenül erős, esetenként gyilkos fegyverként működik, mely a gazdasági intézkedések mögötti (koherens) logika hiányát is képes lehet elleplezni. Mindazonáltal ha egy éhezőt akarunk meggyőzni arról, hogy ő valójában teli hassal panaszkodik, siránkozik csupán, ahhoz a szép szó és a melldöngető gesztusok már nem lesznek maradéktalanul és hosszabb távon elegendőek.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
