A hivatalos indoklás szerint a mandátum lejártának évében a kiküldött bármikor visszahívható; a nem hivatalos, szóbeli indoklás szerint "szemmel láthatóan nem bízol az új vezetésben, nekem pedig olyan emberre van szükségem, aki bízik bennünk". Mindkét indokot el kell fogadnom, csupán egy régi román mondást tudok idézni: Fiecare sut in cur, un pas inainte - minden seggberúgás egy lépéssel előrébb lendít.
Ez az írás több hónappal ezelőtt született. Elfektettem kissé, hadd érjen, s legyen lehetőségem az esetleges sértettséget kiemelni belőle. De Nyirő József újratemetése kapcsán Magyarország és Románia összehozta azt az utánozhatatlan kelet-európai burleszket, mely leginkább I. L. Caragiale tollára volna méltó, ezért úgy gondolom, nem minden tanulság nélkül való a magyar kulturális diplomáciának és a román-magyar viszonynak az elemzése abból a sajátos helyzetből, amit néhány évig sikerült betöltenem.
A bukaresti magyar kulturális intézet szemszögéből nézve három nagyobb bajt látok: a magyar-román viszonyban bekövetkezett irányváltást, a közigazgatás uralmi modelljének kiépítését, valamint a kulturális diplomácia teljes félreértését és szétverését.
A parancs az parancs
Ami az országban zajlik, az zajlik a kulturális intézetek hálózatában is - és a sok baj közül vélhetőleg a nincstelenség a legkisebb probléma. Szőcs Géza legyőzését pajzán büszkeséggel így jelentette be Hatos Pál: nálunk - azaz a Balassi Intézetben - "csak" 17 százalék volt az elvonás az év elején, míg a kulturális tárcánál 20. Az egyéb elvonások, zárolások, megszorítások persze hosszú sivatagi vándorlást ígérnek - de nem ez a legfőbb probléma, bár kétségkívül kellemetlen.
A magyar-román viszony illeszkedik abba az önmagába zárkózó, "szabadságharcos" tendenciába, ami külviszonyaink egészét jellemzi - külön pikantériája, hogy figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, miszerint ez idő tájt Románia a szomszédunk. A magyar politikusok és államfők nagy erdélyi forgalmát és nyilatkozatait figyelve fölmerülhet a gyanú, hogy itt magánhasználatra légiesítődtek a határok: Románia mindinkább elveszíti kontúrjait és "az ezeréves történelmi Magyarország" szomszédja immáron és megint a "Román Fejedelemségek", Havaselve és Moldova lett. A befelé fordulást Románia esetében a visszafordulás egészíti ki. Románia megkerülhető - ez a külpolitikai álláspont vált irányadóvá. A magyar-román kapcsolatok háttérbe szorulnak, s lassan kiváltja őket a magyar-magyar kapcsolat szűkített változata, a jómagyar-jómagyar kapcsolat. (Ezt Bukarestben is észreveszik, s olykor saját politikusaik kritikájával is összekapcsolják: "Ha a budapesti és bukaresti vezetők verbális rohamai tartják a ritmust, annak veszélye, hogy minden alácsússzon a süketek párbeszédének ostoba és veszélyes lejtőjén, több mint nyilvánvaló" - írja a Nyirő-újratemetés nyilatkozatháborújáról Laurentiu Mihu a Romnia Libera c. napilapban. Lásd: Bukarest-Budapest - mi következik?, május 30.) E hangsúlyeltolódást mi sem mutatja jobban, mint hogy 2012. január 6., felmentésem hatályba lépése óta a bukaresti intézetnek nincs kinevezett igazgatója; s erről tanúskodik az a kormányzati szándék is, hogy Kolozsváron magyar intézet jöjjön létre. ("A kolozsvári magyar kulturális intézet nyitásának igénye a kolozsvári magyar értelmiségiekkel folytatott januári megbeszélésen vetődött fel, a már létező bukaresti és sepsiszentgyörgyi központ mellett... Ismerve a nemzetpolitikai törekvéseket, a kezdeményezés találkozik a kormány stratégiai irányaival" - nyilatkozta L. Simon László, a parlament kulturális bizottságának elnöke (immár kulturális államtitkár - a szerk.) az MTI-nek. A kolozsvári magyar intézet létrehozásának Hatos Pál szerint is fontos nemzetpolitikai vetülete van: "Kolozsvár kulturális értelemben Erdély és az erdélyi magyarság fővárosa, a magyar kultúra egyik bölcsője, ma is fontos egyetemi, múzeumi, művészeti központ, ahol Magyarország kulturálisan is jelen kíván lenni.")
A szocialista kormányokat a Romániához fűződő alapvető viszony megfogalmazásának bizonytalanságából fakadó tehetetlenség, a Fidesz-kormányokat az erős, jóllehet a végső következtetésig soha el nem vitt nacionalizmus jellemzi. Egyik sem tudja kezelni a "nemzeti érdeket" a románokkal szemben, és nem tud szabadulni a Trianon-szindrómától; attól a mitológiától, hogy a trianoni területvesztés a román külpolitika erejének, nemzetközi támogatottságának és ravasz, felkészült, gátlástalan diplomatáinak tulajdonítható. A magyar külpolitika képtelen szembenézni avval, hogy Trianont nem a románok ügyessége, hanem sokkal inkább a magyar birodalmi hatalmi törekvések és diplomáciai "túlfeszült lényeglátás" (Bibó), valamint a románok és magyarok hatókörén messze kívül eső nagyhatalmi érdekek számlájára lehet írni. A szocialista-liberális kormányzatok közül leginkább Horn Gyula kormányzása teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a magyar külpolitika átlépjen a tehetetlenség és nacionalizmus kettős árnyékán - akkor, amikor aláírta a magyar-román alapszerződést. Ám itt is azonnal törés állt elő, hiszen az aláírás pillanatában az akkori kormányzat voltaképpen elhitte az alapszerződés ellenfeleinek érveit, és azonnal erős lelkiismeret-furdalás vett erőt rajta.
A közigazgatás ma kétségkívül új fordulatot vett, és maga is a parlamenti kétharmad árnyékában és retorikai szellemében működik. A kormánytisztviselőt a törvények szolgálata helyett a parancsteljesítésre kondicionálják, s minden ízében az igazodás jellemzi. A közigazgatásban dolgozók a kenyérféltés és a vezető személyes jóindulatától függő karrierépítés szorításában tevékenykednek, s jól tudják, hogy törvényekre hivatkozniuk, kritikai véleményt megfogalmazniuk, ellenállást tanúsítaniuk nem célszerű. Sok fiatal azért dolgozhat, azért kerülhetett azonnal, szinte minden előképzettség nélkül vezető állásba, mert elődeit rögtönítélő módon kirúgták. Ők jól tudják, hogy ez velük is azonnal megtörténhet, és azt is, hogy a törvények a hatalmasságot szolgálják, s bármikor változtathatók.
A közigazgatás uralmi modelljének kiépítése nem érhette meglepetésként azt, aki Hatos Pál székfoglaló interjúit olvasta, melyekben az intézetek mint "kuruc szabadcsapatok" megszüntetéséről beszélt (lásd: "Elég a kuruc szabadcsapatokból", Népszabadság, 2010. július 14.). Ezen a Bozóki András által bevezetett modellt értette, melyben a kulturális intézetek tevékenységük színhelyén maguk találják meg a kulturális dialógust elősegítő témákat és partnereket. A "magyar" így voltaképpen a "kívánatos" szinonimája lett volna: "magyar filmet nézni jó", "magyarokkal együtt lenni kellemes", "magyarokkal együttműködni hasznos" stb. Bozóki - az identitás központi kinyilvánítása helyett, ami a mostani kultúrdiplomáciát mozgatja - az identitás dinamikusan változó, olykor spontán és mindig aktuális formáinak megmutatását részesítette előnyben. Ehhez pedig nagyfokú, bár idővel folyamatosan szűkülő közigazgatási autonómiát adott. E modell legteljesebb kifejtését az általa kinevezett igazgatók egy része és még pár szakember 2010 tavaszán egy afféle testamentumban fogalmazta meg - ám ezt a hivatalos kultúrpolitika, még ha nem is vallotta be, soha nem tudta elfogadni.
A közigazgatás uralmi modellje nemcsak egy bizonyos kultúrdiplomáciai felfogással kapcsolódik össze, hanem mindenekelőtt a napi működésben tapasztalható. Főbb jellemzői az autista döntéshozás és a folyamat-ellenőrzés szándékának meg-megújuló rohama, valamint az, hogy a köztisztviselőt (pardon, kormánytisztviselőt) egzisztenciális félelemben tartja, és parancsvégrehajtásra kondicionálja. Ebben a hadi modellben, ahol a "parancs az parancs", a hűség szerepe a meghatározó, a "szakértelem", "hatástanulmány" csak bolsevista trükk.
Az uralkodás akarása itt közpolitikai hajtóerő (s nem politikai, mint a "hatalom akarása"), amely bántó tartalmi ürességgel párosul. Jóllehet történnek - többnyire színvonaltalan és szánalmas - kísérletek valamiféle Corpus Hungaricus (azaz A MAGYAR kulturális kánon) körvonalazására. Hatos a már idézett Népszabadság-interjúban azt ígérte, hogy nem lesz "magyarkodás" az intézetekben, de a "magyarkodás" mélyebb meghatározásával adós maradt mind ő, mind a cikkíró. 2010 novemberében már érzékelni lehetett a törekvést, hogy a "Mi a magyar?" kérdésre választ adjon a főigazgató.
Történt ekkor, hogy Hatos Pál első találkozóján megosztotta a hallgatósággal, az intézetvezetőkkel és a BI alkalmazottaival elképzeléseinek egyikét. A monológ emlékezetből előadott és kissé irodalmiasított változata a következő: "Tudják, hol nézik legtöbben a Duna Televíziót? Meg fognak lepődni: Argentínában. Foglalkozik valaki is az Argentínában élő magyarokkal? Dehogy. És nézzenek körül ebben az épületben, a Balassiban, ebben a volt munkásőrlaktanyában, kész borzalom. De mit is kezd magával az Argentínából hazájába visszatérő magyar, aki a gyökereit keresi? Nos, semmit nem talál itt, Budapesten. Nekem van egy álmom. Hozzuk létre itt, a Balassi Intézet épületében a Magyarság Múzeumot. Hogy a gyökereiket kereső magyarok itt megtalálhassák végre kötődésüket saját magyarságukhoz. Mit is lehetne kiállítani egy ilyen múzeumban? Sok mindent, ami a magyarságot hűen ábrázolja... például egy kócsagtollas kalapot."
Ez persze csak egyetlen anekdotikus epizódja ama törekvésnek, hogy a Corpus Hungaricust valamilyen módon mégis sikerüljön meghatározni. Az elmúlt másfél évben erre szinte naponta történt kísérlet: ezek mind az utasítást, a javaslatot és a cenzúrát ötvözték. A Nemzeti hitvallást természetesen ki kell függeszteni az intézetekben. Nem annyira természetesen a nemzeti összetartozásról szóló, 2010. június elején elfogadott országgyűlési határozatot el kellett juttatni például a Román Nemzeti Könyvtárba is, és lehetőleg elérni, hogy a román fordítás hozzáférhető helyen, mindenki számára olvashatóan rendelkezésre álljon. (Nálunk hogy kiverte a biztosítékot, amikor a román nemzeti ünnepen, december 1-jén a román kulturális intézet a Nemzeti Színházat akarta bérbe venni!) Makovecz Imréről minden intézetnek meg kellett emlékeznie, ellenben Tarr Bélával "jobb az intézeteknek nem foglalkozniuk". A Magyar Narancsot, az ÉS-t, a 168 Órát, a Vigiliát minden előzetes jelzés nélkül még júniusban levették a folyóirat-rendelések listájáról, noha a rendelések megújítása csak év végén szokásos - maradt a Heti Válasz és a Kommentár, Ablonczy Balázsnak, a francia intézet igazgatójának a lapja. A készülő, ezeroldalas román Bibó-fordítás kiadása kapcsán szervezett konferenciához a BI nem nyújtott támogatást ("konferencia szervezése nem az intézet feladata"), s azt már csak reményvesztetten tudom hozzáfűzni, hogy Bibó centenáriumáról szó sem esett az intézethálózatban. Egy román kiadó vállalta, hogy kiadja Rainer M. János Nagy Imre-monográfiáját, de a fordítás támogatását a bukaresti intézet - már távozásom után - visszavonta. Folyamatosan érkeztek viszont az ajánlások táncházak, népművészeti kiállítások és események megrendezésére. Mindez aligha tér el a Károlyi-szobor és a Dörner-kinevezés által látványosan kinyilvánított, a Wass Albert és Nyirő József kanonizálását szorgalmazó kultúrpolitikától.
Csak sportosan!
Csakhogy a Corpus Hungaricus kétségbeesett keresése mind ez ideig nem járt sikerrel. A súlyos ötlethiányból fakadóan a 2012-re megfogalmazott prioritás az intézetek számára - ki gondolná! - a sport lett. Itt kissé hosszabban kell időznünk, ha másért nem, hát azért, hogy jó kedvre derüljünk. Hiszen az alábbi javaslatsor mégis azt mutatja, hogy nem kell annyira megijednünk: a Corpus Hungaricus föllelésének esélye körülbelül a Szent Grál megtalálásának esélyével egyenlő. Idézek a prioritást hosszan taglaló, programadó körlevélből:
"Alaptézisek
Kiinduló gondolatunk: a jó gyakorlat, illetve az elért eredmények népszerűsítése. Mindkettő végezhető frontális formában, de amellett előbbire elsősorban a műhelymunka, a workshop, a személyesebb hangulatú, míg utóbbira a monumentálisabb, szélesebb közönséghez szóló, hálózatban és párhuzamokban gondolkodó események lehetnek jellemzőek.
A látványcsapatsport-támogatás adókedvezménye miatt várhatók éppenséggel a kulturális elvonások, így ezeket kellene jobban felkarolni a programok során, így visszanyerve az elvesztett támogatást.
Olyan programok és rendezvények lebonyolítása lehet indokolt, amelyek a fizikai mozgás és szellemi erőfeszítés iránti igényeket egy helyszínen, szerves egységben tudják szolgálni. (...) A kultúra inkább női kompetencia, a sport inkább férfi. A két rendezvénytípus párhuzamos megjelenítése azért is célszerű, mert így családi programmá egészíthetik ki egymást. (...)
EUNIC-bajnokságok (gombfoci, csocsó, sakk).
Az EU országaiban tevékenykedő EUNIC szervezetek még nem rendelkeznek kellő ismertséggel, holott az általuk képviselt együttműködési forma, a közösen összerakott szellemi, tapasztalati és anyagi tőke folyamatosan bizonyítja a szervezet működésének modellértékét. (...)
'Deszkás atya'
Lendvai Zoltán, rédicsi pap a kallódó gyerekek összetartása, számukra lehetséges alternatívák bemutatása céljából használja gördeszkáját. Folyamatosan újabb gördeszkaparkok átadásán dolgozik, a fiataloknak rendszeresen szerez gördeszkákat, és a hetekben megrendezett gördeszkás felvonuláson is üdvözölte a résztvevőket. Tevékenysége remekül bemutatja a sport lehetséges hatalmát és perspektíváit, ráadásul a gördeszkával mint sportággal szintén egy, az intézetekben folyó munkától alapvetően elszigetelt réteg elérése válna lehetővé. Meghívása az egyes intézetekbe, vagy akár videoüzeneteinek lejátszását követően a helyi gördeszkásoknak adott bemutatkozási lehetőséggel szintén lehetővé válna a figyelmet a sport többi aspektusára, illetve Magyarországra irányítani. (...)
A Magyarországi Éjféli Sportbajnokság Egyesület szintén a kallódó gyerekek megtartását tűzte ki céljául, mely célt 1993 óta igen nagy sikerrel szolgálja. Az alternatíva, amit a fiataloknak kínálni tud, a sport; kezdetben a pingpong volt a meghatározó, mára számos egyéb sportágban is kipróbálhatják magukat a fiatalok. Nagyon sok tanulmány, illetve amerikai minta előzte meg az egyesület tevékenységét, az általuk végzett munka azonban mindenképpen a terjesztendő gyakorlatok sorát gyarapítja. Emellett rengeteg más szempont számbavételét tenné lehetővé a velük kapcsolatos programok szervezése, hiszen a szociológia, a pszichológia, a társadalomtudományok, az addiktológia és rengeteg egyéb terület kapcsolódik szorosan munkájukhoz. (...)
Konkrét sportrendezvények:
Ősi magyar sportok - íjászat és lovaglás. Bemutatót és versenyt lehetne rendezni a Magyar Íjász Szövetség, Magyar Lovas Szövetség bevonásával, valószínűleg a Lázár testvérektől, valamint különböző íjásziskoláktól is segítséget lehetne kérni. A magyar folklór témát is rá lehet húzni kulturális kapcsolatként. (Zágráb, Bécs, Pozsony.)
A környező országokban (Pozsony, Belgrád, Bukarest) a legősibb magyar sportok és a hagyományos magyar mesterségek olimpiáját közösen lehetne megszervezni. A régi sportok olimpiáját már Vajdaságban megrendezték, ennek egyféle folytatása lehetne a program. Főleg az új generációt, gyerekeket célozná meg a program. Lennének kézműves-foglalkozások, kőhajítás, talicskázás."
Fenn az ernyő, nincsen kas
E rettenetesen mulatságos prioritáslista örökbecsű értékéből nem keveset von le az, hogy maga a BI is pusztán a könnyebb pénzszerzés (hiú) ábrándjával fogalmazta meg. Hatos Pál és nyomában az apparátus azt gondolja, hogy ha a kultúrában nincs és nem is lesz pénz, akkor hátha a sportban van, s így ki lehetne egészíteni a BI büdzséjét. Evvel még nem is lenne baj, akár tiszteletre méltó cselezgetésnek is minősíthetnénk - ha volna bármiféle értelme; vagy legalább azt érzékelni lehetne, hogy a cél valóban a magyar kultúra tisztes külföldi megjelenése. Ám mind az értelem, mind a cél fölöttébb kétséges.
A kicsit több pénz megszerzése akkor jelentene valamit, ha csak ez a kevés hiányozna ahhoz, hogy egy intézmény jól működjék. Ez azonban már hosszú évek óta nincs így. Az intézethálózatra fordított pénzek messze nem állnak arányban az elvárt feladattal: az országimázs pozitív alakításával. Merthogy a magyar kultúra megjelenítésének nyilvánosan kitűzött célja ez: az országimázs pozitív alakítása.
Először is az a kérdés adódik: mi volna a megfelelő finanszírozás? Ha - például - a bukaresti intézet éves programköltségvetése ma már hatmillió forint körül mozog (kinevezésemkor ez tízmillió körül volt), és egy elismert magyarországi dzsesszegyüttes 300- 500 ezret kér egy fellépésért, a legjobbak egymillió forintot, akkor pár koncert már ki is merítheti az éves büdzsét. Van-e egyáltalán értelme annak, hogy óriási fenntartási költségekkel egy teljes intézményhálózatot működtetünk - amely még a piaci réseket sem tudja betömködni?
Másodszor: kommunikációt csak létező tartalmakra lehet építeni. A kommunikációs szakemberek zöme viszont azt képzeli, hogy a kommunikáció célja a kontrafaktuális valóság megteremtése, a tényekkel szembeni tények állítása. Bármennyire is szeretné a kormányzati kommunikáció vagy a BI, a kultúra nem tud olyan országimázst teremteni, amit pillanatok alatt ne tenne tönkre egy meglendülő CDS-felár. Lehet a kulturális diplomácia mégoly elkötelezett is a román-magyar dialógus szaniterövezetének létrehozásában, ahogy magam is az voltam, Magyarország jelenlegi helyzetében a kulturális diplomácia végső soron szinte értelmetlen. Paradox módon ez igazolja mind a pénzelvonásokat, mind a törekvést a magyar-magyar kapcsolatokra és a diplomáciai elszigetelődésre.
Ez esetben viszont még az is jobb volna, ha a kultúrdiplomácia irányítói nyíltan levonnák e következtetéseket, és döntenének. Az osztrákok, hollandok - azaz velünk egy lakosságszám-kategóriába eső országok - nem tartanak fenn intézetet, csak egy külön e célra kinevezett kulturális attasét, aki a nagykövetség diplomáciai hátterével és a fogadó ország helyi intézményi együttműködéseire támaszkodva megjeleníti a küldő ország kultúráját. Ezt a stratégiát javasolta Prőhle Gergely a kulturális diplomáciával foglalkozó programadó, 2007-es írásában, és erre indult volna el a Hiller István által kiépíteni szándékozott szakdiplomata-hálózat: ez utóbbi kikerült a BI hatásköréből, és nyilvánvalóan leépülésre ítéltetett. Prőhle dolgozata, amely most is megtalálható a Külügyminisztérium honlapján, úgy is olvasható, mint a jelenlegi helyzet kritikája, meg úgy is, mint Prőhle helyettes államtitkár úr vereségének dokumentuma.
Ráadásul Magyarországon, a "fenn az ernyő, nincsen kas" országában egyéb disznóságokra is gyanakodhatunk. Esetünkben ez a történetileg kísértő gondolat a klebelsbergi kultúrpolitika, jóllehet igencsak megtekert változatban.
Az 1990 utáni magyar kulturális diplomácia soha nem tudott megszabadulni a Klebelsberg Kunó által felállított grandiózus, a Nagy-Magyarország képét dédelgető, revansista kultúrpolitika által létrehozott intézményektől (és nem mellesleg: ingatlanoktól) - ám igyekszik ezek nyugati orientáltságát tompítani, és az intézményhálózatot a magyar-magyar kapcsolatok irányába terelni. Ebben az esetben nyilván föl sem merül az a kérdés, hogy piaci tekintetben van-e az egésznek bármiféle értelme. Ráadásul az országkép kialakításában sem kell különösképpen csatarendbe állítani az intézeteket, hiszen ez is egy központi feladat, melynek esetenként egy-egy intézet csak egyszerű parancsvégrehajtója. Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy jelenleg a közpolitikai hatékonyság nevében a gazdasági referenseket sorra-rendre fölmentik, egyéb, tisztázatlan státuszú kegyelteket pedig kineveznek, akkor arra jutunk, hogy kizárólag hitbizományi feudumként van értelme fölfogni a külföldi kulturális intézeteket. "Legalább egy-két emberünknek adjunk jó fizetésű állást, és ők még csak vissza sem pofáznak" - gondolhatja a BI jelenlegi vezetése; amint erre Hatos Pál egy ízben, mikor épp felriadt autista elmélkedéseiből, hogy szúrósan a jelen lévő igazgatók szemébe nézzen, maga is célzást tett.
Tiszta beszéd, még ha sok jót nem is ígér. De az intézeteket végre épp oda pozicionálja, ahová a közvélemény mindig is helyezte őket.
A szerző filozófus.
