Publicisztika

Engedd meg, hogy ezúton is kifejezzük irántad érzett nagyrabecsülésünket. Imponált, ahogy nekiláttál a kretén drogtörvény módosításának, mit sem törődve a - nagyobbrészt amúgy is szimulált - "társadalmi felháborodással"; szerintünk a levéltári törvény sincs végzetesen elszúrva; értékeljük a táblabíróságok felállítását; drukkolunk a diszkriminációellenes törvénynek; és helyes az is, hogy szabályoztad az előzetes fogva tartás időbeliségét.

Hej, pedig papíron milyen egyszerű minden! A pénzügyminiszter beszedi az adókat, költségvetést ír, és kezeli a nem aktívan irányítandó vagy eladható állami vagyont. A gazdasági miniszter a kiadási oldalért felel: szétdobja az ágazati állami támogatásokat, gondoskodik a gyarapítandó állami vagyonelemekről, autópályáról, energetikáról, vasútról; tőkét és befektetőt csalogat. A Nemzeti Bank elnöke az inflációt csitítja, és levezényli a csatlakozást az euróövezethez. A miniszterelnök pedig - az egykori pénzügyminiszter - összetartja a nyájat, és lebeg a nemzet felett. Ráadásul esetünkben e négy férfiú mind méltán neves közgazdász, ami, hihettük, szinte öngaranciája az olajozott fellendülésnek!

Acsatlakozással és a közelgő európai parlamenti választásokkal párhuzamosan mind erőteljesebben mutatkozik meg Magyarország politikai berendezkedésének egyik jellegzetessége: a zöld- vagy ökológiai mozgalom politikai képviseletének markáns hiánya. A tagországok többségében a zöld politikai formációk jelen vannak a közéletben és a parlamentben, akár - mindinkább átvéve a liberális pártoktól a mérleg nyelvének szerepét a hagyományos jobb- és baloldal között - kormányerőként, koalíciós partnerként vagy éppen ellenzékként a nemzetállami, akár az alsóbb, tartományi vagy önkormányzati szinteken. A csatlakozó kelet-közép-európai országokban viszont az ökológiai mozgalom gyakorlatilag nincs jelen a politikában - miközben a zöld civil szféra mind erőteljesebben hallatja hangját.

A hét végén a Somló-hegyen megemlékezést tartott a Magyar Demokrata Fórum arról, hogy tizenkét évvel ezelőtt ott emlékezett meg az akkori miniszterelnök, Antall József a szovjet csapatok kivonulásáról. A rendezvényről tudósító kamerák igyekezték elsunnyogni a pártelnöki beszéd közönségének filmezését, a szemérem oka az lehetett, hogy az nemigen volt, felvillant egy pillanatra Boross Péter, panyókára vetett nyári felöltőjében, amint lehajtott fejjel, rezignáltan rugdos egy kavicsot. Kimentek a ruszkik. Éljen a szabadság, éljen a haza!

Közleményt adott ki a Greenpeace nevű környezetvédő szervezet, mely szerint 2003. június 12-e előtt őket ugyan nem kereste meg senki a rendőrségtől, legfőképpen nem a paksi rendőrkapitány. Ily módon nem fedik a valóságot azok a sajtóban elhangzott és leírt állítások, amelyek ezt tartalmazták. A magyar rendőrség nem instanciázott náluk imára kulcsolt kézzel és könyörgőre fogott hangon, hogy ugyan kedves Grínpíszek, legyetek már olyan szívesek, és jelentsétek már be, a gyülekezési törvény értelmében a már egy ideje belengetett demonstrációtokat.

Véres terrormerényletek sorozata - ezt a választ adták a palesztin terrorszervezetek az akabai csúcstalálkozóra és arra, hogy Abu Mazen elfogadta a közel-keleti békéhez vezető Útitervet. Az új palesztin miniszterelnök, mihelyst elfoglalta hivatalát, több ízben és egyértelműen elítélte a terrort: úgy is, mint bűntényt, gaztettet, és úgy is, mint olyan cselekedetet, amely kárt okoz a palesztin nemzeti érdekeknek. Akaba után azonban hallgatott: abban a helyzetben, amelyben szigorú, határozott tettekre lenne szükség, még szavakra sem futotta. Ám amíg tart a terror, Izrael nem szünteti be katonai akcióit, és nem tesz semmiféle politikai engedményt a palesztinoknak, akik - igen helyesen egyébiránt - épp ezeket az engedményeket követelik. A dolog veleje mégis az, hogy Abu Mazen nem rendelheti el a terror beszüntetését, mert ehhez sem katonai puvoárja, sem politikai támogatottsága nincs.

Na, ki verette meg Szász Károly PSZÁF-elnököt? Mudura Sándor (azaz Medgyessy Péter) vagy valamelyik László - a Földi vagy a Kövér -, azaz Orbán Viktor? Mi a gyanúsabb: hogy Szász az első pofon elcsattanása után azonnal tisztában volt támadói kilétével, vagy az, hogy a kormányváltás után az MSZP el akarta küldeni a posztjáról a hivatalvezetőt?

Aparlament a napokban szavaz a kormány ama törvényjavaslatáról, amely a 4-es metró finanszírozásában való állami részvételről szól. A törvényjavaslat felhatalmazná a pénzügyminisztert, hogy közel 154 milliárd forint erejéig szerződést kössön a beruházás megvalósításának támogatásáról. Emellett két olyan rendelkezést tartalmaz, amelynek jelentősége messze túlmutat a metró ügyén, bár megszületése szorosan kötődik hozzá.

Az egészségügy és az abban dolgozók helyzete évek óta folyamatosan romlik, a rászorulók ellátása az átgondolatlan és tűzoltásszerű megoldások miatt egyre alacsonyabb színvonalú. A kórházakba a betegeknek nemegyszer be kell vinni a szükséges gyógyszereket, az elegendő mennyiségű élelmiszert, miközben a szlogenek szintjén az ellátás "ingyenes és magas színvonalú".

Interjút adott a minap (egészen pontosan június 16-án - az időpont fontos, hiszen semmi sem véletlen) Gyurcsány miniszter az Indexnek, s kifejtette, hogy szerinte az MSZP a konzervatív párt, hiszen védeni próbálja mindazt, ami az elmúlt ötven évben organikussá vált. Mielőtt értekezni kezdenénk e problémáról, gondoljuk csak végig, mintegy kapva az alkalmon, mi is az, ami úgymond szervesült ez országban az elmúlt ötven évben. Rögzítsük: a nulla év az ugye 1953, Sztálin halála, 6:3, meg mondjuk Nagy Imre, aki napra pontosan 45 éve szervesül az emlékeinkben. Nos, hogy miért pont éppen ezen fél évszázad alatt, azt kérdezzék nyugodtan az érdemdús minisztertől. Amúgy tényleg, mi a fene is: tán a csodacsapat, a tévémaci, a Mese sajt, a kolhozrendszer, a Fradi-Újpest, Pozsgay Imre, Korda György? Vagy egyenesen a nagy büdös semmi, amiben már időtlen idők óta benne rohadunk mindannyian egy szerencsétlen banánköztársaság polgáraiként? Ne legyünk igazságtalanok: a morális szétesés a honi történeti jobboldal folyamatos, ámde oktalan siránkozása ellenére csak részben a kommunizmus következménye, sokkal inkább szükséges előfeltétele volt: tessenek csak Bibót, Márait olvasni. Azt, hogy érdemes és lehetséges a máséra apellálni, azt kedvező körülmények között elvenni, mondjuk, míg a gazdáját deportálják és mesemmisítik, jobb esetben csak kitelepítik, még szerencsésebb esetben (vagy ki tudja) csak néhány megyével odébb akolbólítják. Próbáljuk megérteni a minisztert is, még ha nehezünkre esik is: számára a szocializmus évtizedei plusz az utóbi szűk másfél évtizednyi kapitalista demokrácia a folyamatos gyarapodásról szóltak mind testben, mind lélekben, továbbá anyagiakban és szellemiekben. Ebből az ötvenből az első harmincöt év ki nem kerülhető, el nem dobható, mintegy szükséges előfeltétele a későbbieknek - hiába, ami eredmény, azt ne szégyelljük. Az ember nem is érti, hogy a reformszocialisták az egyre gyérebb hatékonyságú Engels (tört. mat.) helyére miért nem találták még meg a sokkal korszerűbb s már régen szervesült Wittgensteint meg az ő létráját, melyen magasra hágunk, majd ha már nem kell, ellökjük - de azért meg nem tagadjuk, elvégre, ahogy Rod Stewart, egy másik jelentős dialektikus (korábban sírásó) fogalmazott, a leopárd sohasem felejtheti a pöttyeit. Az pedig, ha lehet, még szebb, hogy az újdonsült szocialista nagypolgárság lassan úgy beszél magáról, mint egykoron gróf Bethlen István a történelmi arisztokráciáról, mely ugye akkor is organikus, ha napjában kétszer szúrja magát, akár az egykori nagy hatalmú miniszterelnök (s megannyi parvenü - lásd: Kosztolányi). Egyébiránt nem korrekt dolog folyton (az amúgy Lukács által hiposztazált) osztálytudat felbukkanását számon kérni a miniszteren - ő a régi misztikusok módjára látja azt is, amit mi többnyire nem: ahogy életünk kicsiny, értelmetlen darabkái szépen összekapcsolódnak, s egy magasabb szempontból egyszerre minden értelmet nyer, amelyet persze a kiválasztottakon kívül mások (kellő mozgalmi tapasztalat nélkül) nem is foghatnak fel.

Vessünk egy pillantást a Kereszténydemokrata Internacionálé (CDI) Magyarországról szóló, már múlt heti megjelenésekor is lejárt szavatosságú határozatának az emberi jogi gyakorlatot bíráló kitételeire. Ezek nem a CDI június 4-én - a Fidesz javaslatára - elfogadott iratában bukkantak fel először; a pártot "újjáalapító" májusi szeánsz szintén határozatban foglalkozott "az emberi jogok magyarországi helyzetével".

Varga Andrea, alias Kismocsok, a Való Világ 2. exlakója levelet írt dr. Medgyessy Péterhez, a Magyar Köztársaság miniszterelnökéhez. Kismocsok tudatta a kormányfővel: szeretné, ha a törvények szerint nem minősülne csonka családnak, amennyiben gyermeket vállalna, és a gyereket párjával, Ritával együtt nevelhetné. Kismocsok szeretné továbbá, ha gyermeke a törvények szerint nem minősülne félárvának; ha élete párja nem csak a vagyonjog szemében lenne élettárs, s ha gyermekét nem érné hátrányos megkülönböztetés azért, mert két nő alkot vele majdan családot.

Már megint a forinttal van a baj. Alighogy elültek az árfolyam erősödésére játszó spekuláció hullámai, most itt a hirtelen forintgyengülés. Az év elejéig (másképpen megközelítve: az árfolyamsáv széléig) tartó fokozatos erősödés katalizátora a jegybank makacs inflációellenessége volt; a mostani erős gyengülés mögött a kormány kitartó exportőrsegítő mesterkedései állnak. A kormány egyenlített - zárhatnánk le a témát, ha nem izgatna, vajon milyen játszmák zajlanak már megint a fejünk fölött.

Tessék elképzelni, hogy az autók hátulján a "D" felségjel alatt a Német Birodalom térképét formázó matrica pompázik - a határok Königsbergtől Strasbourgig húzódnak -, és hogy ugyanez a térkép látható - mondjuk "A Germán-alföld" felirattal - a német osztálytermek falain. Hogy a CDU politikusai a Német Fájdalom Szobránál tartott nagygyűléseken emlékeznek meg az elvesztett Sziléziáról és Danzigról, miközben kifejezik a második világháborút lezáró békeszerződések feletti fájdalmukat is. Tessék elképzelni továbbá, hogy az SPD vezetői kikérik maguknak, hogy a jobboldal kisajátítsa magának a potsdami konferenciát, mondván, a szociáldemokratáknak is éppúgy fáj Potsdam, de ők optimisták, mert az Európai Unió kibővítésével úgyis szerepüket vesztik az akkor megvont határok. Günter Grass pedig a Tageszeitungban megírja, hogy a német zsidókat sem szabad kirekeszteni a közös tragédiából.