A Hamasz és Arafat áll az útjában.
Arafat azért, mert minden korábbi palesztin kötelezettségvállalás és fogadkozás dacára a PFSZ vezetője még mindig közvetlen ellenőrzést gyakorol a palesztin biztonsági formációk fölött. Épp az utóbbi napokban nevezett ki új vezetőt a nyugati parti egységek élére, anélkül, hogy akár csak konzultált volna Abu Mazennal. Márpedig ez nem csak presztízskérdés: az új intifáda 2000 őszén Arafat és nem más harci jelszavára robbant ki, dacára annak, hogy Arafat akkor épp tárgyalt az izraeliekkel. Jeruzsálem ettől az időtől fogva nem szándékozik tárgyalóasztalhoz ülni a PFSZ elnökével, és eme elhatározásában bírja az Egyesült Államok támogatását is. Ha Abu Mazen nem teszi magát függetlenné Arafattól, az ő szavahihetősége is kétségessé válik. Hiszen az Arafat irányítása alá tartozó al-Aksza mártírjai továbbra is merényleteket szerveznek - legutóbb Afulában robbantottak.
H
A merényletek többsége mögött mégis az iszlamista Hamasz áll, amely sem az oslói megállapodásokat, sem a Palesztin Autonómia kormányát nem ismeri el. Népszerűsége a dolgok jelen állása szerint vetekszik Arafat pártjáéval, a Fatahéval, és az iszlamisták letörése, amit Arafat kilenc évvel ezelőtt egyszer már megpróbált, ezúttal palesztin polgárháborút eredményezhetne. A legtöbb, amire Abu Mazen és következésképp Izrael számíthat, az minden bizonnyal a hudna - az iszlám törvényekkel összhangban álló fegyverszünet lehet. Ha a fegyverszünet eltart úgy egy évig, és ez érzékelhető előrelépést hoz a békefolyamatban, a Hamasz támogatottsága talán csökken annyira, hogy az iszlamistákkal politikai eszközökkel is fel lehet majd venni a küzdelmet.
H
Bár a merénylők legfőbb célja kétségkívül izraeliek megölése, a bombáknak célpontja Abu Mazen kormánya is. Készítőik és szervezőik lehetetlenné akarják tenni a békekötést Izraellel, kompromittálni a béke palesztin híveit és átvenni a tényleges hatalmat. Akkor már minden gát és akadály nélkül kezdhetnek el gyilkolni, hogy megvalósítsák vágyukat, az iszlám Közel-Keletet, amelyben nincs helye Izraelnek, és nincs helye egyetlen világi arab rezsimnek sem. Abu Mazen mindazonáltal nem vállalja a hudna kockázatát az izraeliek katonai és politikai biztosítékai nélkül. A legutóbbi izraeli lépések - például két illegális zsidó település felszámolása a nyugati parton - az ő pozícióit hivatottak erősíteni. A palesztinok számára - akikkel ebben történetesen egyetért az Egyesült Államok is - a települések sorsa lakmuszpapírként jelzi Izrael valódi szándékait. Ha Abu Mazen nem büszkélkedhet majd azzal: "emberek, a terror visszafogásával elértem azt, amit soha egyetlen terrorista nem ért el: legalább néhány zsidó település felszámolását", a palesztinok nem fordítanak hátat a terrornak, s végképp eltűnnek a konfliktus megszüntetésének esélyei.
H
A bökkenő csak az, hogy amíg a palesztinok nem fordítanak hátat a terrornak, addig Izrael sem hagy fel azzal a gyakorlatával, hogy megölje a merényleteket előkészítő terrorszervezetek vezetőit. Ez a legteljesebb mértékig érthető is: minden államnak kötelessége megvédeni saját polgárait. De ezek a gyilkosságok - akár sikeresek, mint Kavaszamié Hebronban, akár sikertelen kísérletek, mint Rantiszié Gázában - véres bosszúra sarkallják a terroristákat, s ez romba döntheti a kínnal-keservvel újraindított békefolyamatot. Csakhogy a jeruzsálemi autóbusz levegőbe röpítése, ami - két nappal a Rantiszi elleni gázai támadást követően - 16 ember életét oltotta ki, nem e támadás megbosszulása volt.
Hanem Akabáé. Mégpedig sikeres bosszú.
A Hamasz ugyanis azt találta ki, hogy egyszerre hozza kilátástalan helyzetbe Abu Mazent és Saron izraeli miniszterelnököt. Ahhoz, hogy az akkor alig egyhetes, törékeny békefolyamat ne süllyedjen el ismét a vértengerben, mindkettőnek azt kéne megtennie, amit egyik sem tehet meg. Saronnak le kellene mondania a megtorlásról, és folytatnia kellene - ígéretéhez híven - az illegális zsidó telepek felszámolását. Ezt viszont nemcsak az izraeli szélsőjobb utasítaná el - amely már amúgy is árulást lobbant Saron szemére -, hanem maga az izraeli társadalom is. Bár még mindig a lakosság nagyobb hányada támogatja a békefolyamatot, tény, hogy ez a támogatás az akabai csúcsot követő merényletek miatt drámaian visszaesett. A Hamasz pont így okoskodott - Saron azonban mindenkit megdöbbentett. Nem volt megtorló akció, és nem állították le a zsidó telepek lerombolását sem. Ebben a pillanatban Abu Mazen reakciója lett a kulcskérdés.
H
Azé az Abu Mazené, aki ugyancsak lehetetlen helyzetben találta magát. Ahhoz, hogy teljesítse Akabában vállalt kötelezettségét, miszerint határozott intézkedéseket tesz a terrorizmus visszaszorítására, fegyveresen kéne lecsapnia a Hamaszra. Megvannak hozzá az eszközei is: szemben a nyugati parttal - ahol az izraeli megtorló akciók teljesen szétverték a palesztin belbiztonsági apparátust (amely, tegyük hozzá, maga is nyakig merült a terrorizmusba) - a Gázai övezetben több ezer fegyveres áll a palesztin miniszterelnök rendelkezésére. De a Hamaszra lecsapni egyet jelent a palesztin polgárháborúval - és a palesztinok kivetnék maguk közül azt, akit a kirobbantásáért felelősnek tartanak. Abu Mazen támogatottsága már ma is csak alig néhány százalékos a palesztin lakosság körében; ezzel szemben a palesztinok 80 százaléka úgy véli, hogy amíg Izrael létezik, nem lehet érvényre juttatni a palesztin érdekeket. Az erezi véres merényletben - a Hamasz és a Dzsihád mellett - részt vettek az Al-Aksza emberei is: azé az Al-Akszáé, amelynek anyaszervezete a Fatah. Arafat és Abu Mazen Fatahja.
H
Akabában megállapodás született arról, hogy az izraeliek fokozatosan visszavonulnak a palesztin városokból - pontosan abban a tempóban, amelyben a palesztin hatóságok képesek lesznek szavatolni ezeken a helyeken a biztonságot és szembe tudnak szállni a terrorral. A folyamatnak elvben néhány hét alatt be kellene fejeződnie. Minthogy ez alatt az idő alatt rendületlenül folyna az illegális telepek dózerolása, Abu Mazen néhány hét múlva honfitársai elé léphetne erőfeszítéseinek nagyszerű eredményeivel: elmentek az izraeli katonák és elmentek a telepesek is. E pillanatban viszont eljönne a megvilágosodás: a terroristák nemcsak Izraelnek okoznak kárt - ami ellen a palesztinoknak nincsenek kifogásaik -, de a palesztin nemzeti érdekeket is sértik. Amely érdekek nemhogy nem ellentétesek Izrael létezésével, hanem még a zsidó állammal való együttműködés gondolatával is kibékíthetők.
A terrroristák viszont nem hagytak esélyt ennek a lehetőségnek. Nem hagyhattak: hiszen ha izraeliek és palesztinok között lehetséges is a kompromisszum, a terror és a béke között semmiképp. Kevéssel a jeruzsálemi merénylet előtt Arafat és Abu Mazen vállvetve bizonygatták, hogy "lehetséges a megegyezés a testvéreinkkel", és a Hamaszra gondoltak. Valamely más időkben ez akár azt is jelenthette volna, hogy - ha egy pillanatra is, de - meg lehet fékezni a mészárlást. A jeruzsálemi merénylet után viszont az izraeli közvélemény számára ebből csak annyi tanulság szűrhető le, hogy Abu Mazen és a Hamasz között mindössze szemantikai különbségek vannak. A Hamasz reményeit viszont beváltotta Abu Mazen - még ha akarata ellenére is. Határozottsága mindössze odáig terjedt, hogy bejelentette: megszakítja a Hamasszal a fegyverszünetre vonatkozó, végtelenbe nyúló tárgyalásokat, és a válaszukra vár. Csakhogy még a Hamasz esetleges pozitív reakciója sem lenne megoldás hosszú távra. Az Útiterv azt követeli, hogy a palesztinok egyértelműen hagyjanak fel a terrorral - nem pedig azt, hogy holmi fegyverszüneteket írjanak vele alá.
Amennyiben a palesztin oldalon nem következik be azonnali és radikális változás, egy dolgunk marad csak: beismerni, hogy az akabai békefolyamat még az előtt elhalálozott, hogy valóban elkezdhette volna pályafutását. Ez esetben pedig két dologra érdemes várnunk: az Egyesült Államok közvetlen beavatkozására (aminek a valószínűsége egyre csekélyebb), vagy arra, hogy a kiújult háború az egyik vagy a másik fél vereségével ér véget: és ekkor a győztes diktálni kezdi majd a feltételeit. Tekintettel a szemben álló erők aránytalanságára, a palesztinok azt a háborút, amit az izraeliek gyors összeomlására számítva két és fél éve maguk robbantottak ki, csak elveszíteni tudják. Minden egyes merénylet csak ennek a vereségnek az árát növeli.
H
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az izraeli-palesztin konfliktus megoldásától nemcsak e két nép sorsa függ, hanem az iszlamizmus győzelmének esélyei is. Az iszlamizmus - a Közel-Kelet legsúlyosabb fenyegetése - előbb lett, mint ez a háború: nem annyira az izraeli politikára vagy éppen a zsidó állam létezésére adott választ kell látnunk benne, hanem annak a következményét, hogy az iszlám világ elveszítette a Nyugattal szembeni történelmi léptékű konfrontációt. Hogy ezt a tendenciát megfordítsa, az iszlám világnak el kell fogadnia a demokráciát, a liberalizmust, az általános népoktatást, a nők egyenjogúsítását, a szólásszabadságot, a jogállamot - egyszóval azokat az intézményeket, amelyek megalapozták a Nyugat jólétét és hatalmát. Ám az iszlamisták mindezekben a találmányokban nem a progresszió elengedhetetlen eszközeit, hanem saját értékeik halálos ellenségét látják.
A zsidó állam létét nem a palesztinok fenyegetik igazából - hanem az iszlamista Irán, amely atomfegyvereket szeretne magának, és Pakisztán, amely ezzel a fegyverrel már rendelkezik is, és ahol egy szép, nem túl távoli napon arra ébredhetünk: az iszlamisták átvették a hatalmat. A Rijádban és Casablancában akciózó terroristáknak ma még csak Kalasnyikovjaik és bombáik vannak. Holnap ezeknél jóval veszélyesebb fegyvereket is a derékszíjukra csatolhatnak. A modern iszlamizmus szellemi atyját, Száid Kuttabot nem a Moszad valamely buzgó ügynöke tette el láb alól, hanem Nasszer egyiptomi elnök akasztatta fel 1966-ban - benne ismerve fel, minden bizonnyal helyesen, az országát fenyegető veszélyek legkomolyabbikát. Akkortájt, amikor utódját, Szadatot megölték az iszlamisták, Izrael fű alatt épp a Hamaszt támogatta, abból a meggondolásból, hogy - mivel mégiscsak vallásos szervezetről van szó - ők kevésbé veszélyesek, mint a PFSZ nacionalistái. Ma ezek a nacionalisták éppenséggel nem fenyegetést, hanem esélyt jelentenek - és nemcsak Izraelnek, de az egész Közel-Keletnek. Ha Saron megnyeri ellenük a csatát, elveszíti a háborút. Ám addig, amíg a palesztinok nem hagynak fel a gyilkolással, Saron keze meg van kötve. Akárcsak Abu Mazené. És ez az, ami összekapcsolja őket. Fájdalom, de a dolgok jelenlegi állása szerint csak ez.
A szerző a Gazeta Wyborcza publicistája és Izrael-szakértője. Fordította: Kelemen Ingrid.
