n Hej, pedig papíron milyen egyszerű minden! A pénzügyminiszter beszedi az adókat, költségvetést ír, és kezeli a nem aktívan irányítandó vagy eladható állami vagyont. A gazdasági miniszter a kiadási oldalért felel: szétdobja az ágazati állami támogatásokat, gondoskodik a gyarapítandó állami vagyonelemekről, autópályáról, energetikáról, vasútról; tőkét és befektetőt csalogat. A Nemzeti Bank elnöke az inflációt csitítja, és levezényli a csatlakozást az euróövezethez. A miniszterelnök pedig - az egykori pénzügyminiszter - összetartja a nyájat, és lebeg a nemzet felett. Ráadásul esetünkben e négy férfiú mind méltán neves közgazdász, ami, hihettük, szinte öngaranciája az olajozott fellendülésnek!
Ehhez képest egy évvel hivatalba lépésük után a következő rovancs készíthető. Az államháztartás hiánya rekordot dönt, a kiadások elszaladtak, a bevételek elmaradtak. Erre a pénzügyminiszter lehet büszke. A tőkebeáramlás a sokéves minimumon, a gazdasági szerkezetátalakítás a kétes kimenetelű gáztörvénnyel megállt, a nagy pénznyelők betöméséről nem hallunk. Ez a gazdasági minisztert dicséri. A jegybankelnök trükkösen pödörint egyet az inflációs célszámon, majd vadul rulettezni kezd a bank pénzével a devizapiacon; végül, hogy az árfolyam összeomlását megakadályozza, az egekig emeli a kamatszintet.
Amikor mindez többé-kevésbé nyilvánvalóvá válik, a pénzügyminiszter az államháztartás hiányát a gazdasági miniszter befektetésösztönzési előirányzatocskájánál kezdené csökkenteni, majd ad pár jó tanácsot arról, hogyan is kellene befektetést ösztönözni. A gazdasági miniszter erre a kívánatos adószintről ejt néhány keresetlen szót. Időnként egyesítik erőiket, és a jegybankelnököt sikálják: az erős forint miatt nem jön a tőke, a magas kamatok terhe miatt nem jut autópályára. A pénzügyminiszter helyreigazítaná a monetáris politikát, pedig semmi köze hozzá, a függetlenségére a választások óta szerfölött kényes jegybankelnök erre belóbálja a kamatlábat, majd lealázza a költségvetési politikát, amihez viszont neki nincs semmi köze. A békesség látszata kedvéért együtt jelentenek be egy érthetetlen leértékelést (miközben a forint magától is lefelé megy), majd kölcsönösen kijavítják egymás árfolyamcéljait.
A szórakoztató vitába ekkortájt kapcsolódik be a miniszterelnök. A közvélemény-kutatások alakulásától felhős tekintete azonnal átadható tereptárgy után kutat. Talál is egy szerencsétlen hidat, amit csak azon a héten ő avat fel harmadszor. A hídon - amely egyébként sehonnan nem vezet sehová - enged a perisztaltikának, és összeígérgeti magát. A hőségben Széchenyi-, izé, Európa-tervről, óvodai ingyenebédről és gyerekközpontú középületekről hallucinál. Ez utóbbi értelmét azóta is hiába kutatják a mérnökök. Pedig van neki.
Még több hintalovat az adóhivatalba!
A tőke még visszanéz a küszöbről, hogy nem az érzékei csalták-e meg. Aztán csöndesen behúzza maga mögött az ajtót.
Mi maradunk.
