Úgy tűnik, néhányan sportot űznek abból, hogy olyan esemény Budapestre "hozatalát" szorgalmazzák, aminek a megrendezésére - két évtizeden belül egészen biztosan - teljességgel alkalmatlan az ország. Cardiffban nemrégiben kaptak az illetékes honi pályázók egy kijózanító maflást az európai labdarúgó-szövetségtől; a sajtóban többnyire csak "fekete szerdának" nevezett április 18-i UEFA-döntés után azonban mégsem a kijózanodás időszaka köszöntött ránk. Pedig végre józanul szembenézhettünk volna az indokolatlan ambíciókkal - például azzal, hogy a tervezett sportberuházások pénzügyileg alaposan hazavágták volna az országot; vagy azzal, hogy a nagy nemzetközi sportesemények közül melyekre kandidálhatunk reális eséllyel.
*
Mindezt figyelembe véve nemegyszer nehéz meggyőznöm magamat arról, hogy nem abnormális országban élek. És ebben mostanság Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpiáért Mozgalom (BOM) vezetője sem segít nekem. A magyar olimpiai rendezés kezdeményezője - aki a Budapesti Értéktőzsde első számú vezetője - két nappal a cardiffi döntés után megjelent a Tv2 Mokka című műsorában, ahol nemcsak a bukott horvát-magyar Eb-pályázatot ekézte utólag, hanem olyan vehemenciával és érvrendszerrel vette védelmébe a budapesti olimpiát, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni. Szalay-Berzeviczy "makettkészítésben" világszínvonalúnak nevezte a teljes horvát-magyar pályázati csapatot, és sportdiplomáciai teljesítményükön mosolygott - a magyar olimpiai tervezés azonban jelenleg makettek formájában sem létezik, és erősen kétlem, hogy olimpiailag erősebb lobbink volna nemzetközi szinten, mint a honi labdarúgó-szövetség. Erre persze mondhatni: temérdek még az idő. Kérdés, hogy pontosan mennyi is: kezdetben 2016-os budapesti rendezésről lehetett hallani - ez volt a BOM céldátuma -, holott tudható volt, hogy a 2012-es londoni olimpia után a földrészek közötti rotációs rend miatt nincs esély két egymást követő európai játékra. Szalay-Berzeviczy az említett tévéműsorban mindenesetre már következetesen 2020-as budapesti olimpiáról beszélt, ami nyílt beismerése volt az eredeti ötlet tarthatatlanságának. Egyébként a módosítás mellett szólt egy nemzetközi tanácsadó cég aktualizált megvalósíthatósági tanulmánya is, amely pénzügyi okok miatt érvelt a 2020-as kandidálás mellett.
Arra a műsorvezetői kérdésre, miért kellene hazánknak olimpiát rendeznie, a következő válasz érkezett: "Mert lépésről lépésre sehova nem lehet eljutni." Ez meglepett: egy pénzügyi szakembertől - ha már tervezésről és fejlesztésről esik szó - éppen ennek az ellenkezőjét várnám. (Különben Mao Ce-tung Kínájában találjuk magunkat, ahol az állami ideológia szintjére emelték a "nagy ugrást", mellőzve az olyan idejétmúlt elgondolásokat, mint a szerves és egymásra épülő fejlesztések rendszere.) A BOM vezetője állítása alátámasztására egyetlen példát említett: a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi út tizenhét év alatt nem épült meg. Ezzel az erővel többtucatnyi ellenpéldát is fölhozhatott volna elkészült autópálya-szakaszokról, gyorsforgalmi és elkerülő utakról, vasúti pályafelújításokról, híd- és völgyhídépítésekről, de ezek valamiért említetlenül maradtak. Fura volt látni, ahogyan egy tőzsdeelnök ellentmondásba kerül a modern világban bevett fejlesztési módszertannal, az olyan fogalmakkal, mint igény és indokolhatóság, ütemezés, kapacitások, finanszírozhatóság, külső források bevonásának lehetősége és ezek nagysága, valamint az államháztartás egyenlege. Minden magára valamit is adó ország lépésről lépésre fejleszt, legfeljebb a rendelkezésre álló fejlesztési források mértéke miatt érzékelhetni a különbségeket. De a fejlesztési logika ugyanaz. És hát azt is illene figyelembe venni, hogy az "elmúlt tizenhét évben" korántsem a legjobb pénzügyi lehetőségek mellett kellett az országnak a változó kormányok közreműködésével finanszíroznia a valós fejlesztési igényeket.
*
Szalay-Berzeviczy Attila a műsorban - de más nyilatkozataiban is - szívesen vizionál "Budapest megrendült regionális helyzetéről". Ezt most azzal támasztotta alá, hogy Prága az ötkarikás játékok rendezését fontolgatja, Varsó pedig a 2012-es lengyel-ukrán labdarúgó Európa-bajnokságnak lesz az egyik helyszíne. Ha létezik hamis érvelés, akkor ez az. Budapest valóban szereplője a közép-európai városok (fővárosok) versenyének, de pozíciói (gazdasági, befektetési, politikai, idegenforgalmi) semmivel nem lesznek rosszabbak attól, hogy öt év múlva Varsóban játsszák a labdarúgó Eb néhány mérkőzését. Prágában pedig egyelőre jámbor óhajként merült fel az olimpiarendezés ötlete, és nemhogy messze van a rendezés elnyerésétől is, de még arról sincs döntés, hogy egyáltalán beadják-e a jelentkezést a pályázatra.
Hogy Budapest régiós jelentősége kisebb vagy sem, azt nem tudom. Ha igen, akkor az nyilván több tényezőtől függ. Emelkedett vagy csökkent az ország és vele fővárosa tőkevonzó képessége? Hány cég választja a magyar fővárost központjául (alközpontjául), telepít-e a központokba régiós szerepköröket? Mennyire vonzó a hazai adórendszer és munkajövedelem a kelet felé terjeszkedő nemzetközi nagyvállalatoknak? Rendelkezésre áll-e (még) a külföldi vállalatok igényelte szakképzett munkaerő a budapesti agglomerációban? De most némileg hülyén érzem magam, hogy egy gazdasági és pénzügyi kérdésekben nálam nagyságrendekkel felkészültebb ember figyelmét próbálom felhívni a régiós vetélkedés összetevőire.
Miért nem hangzik el végre az a mondat, hogy "merjünk akkorák lenni, amekkorák vagyunk"? Miért nem így gondolkodunk az ország fejlesztéséről: előbb küzdjünk ki egy modern országot, és csak utána tűnődjünk el azon, akarunk-e - és ha igen, milyen - sportesemények házigazdái lenni. Miért előbb akarunk világversenyeket, amelyeknek az oldalvizén modernizálnánk? A nemzeti önbecsülést és teljesítményt miért kell megalomán képzelgésekhez kötni? Vajon Finnország, Norvégia, Svédország, Dánia boldogtalanabb-e amiatt, mert nincsenek ilyesfajta délibábos terveik? Aligha.
Már a Cardiffhoz vezető út is lázálom volt. Pedig mi egy labdarúgó Eb az olimpiához képest?
A szerző újságíró.
