Az önazonosság magától értetődőségének elvesztése ismerős trauma azok számára, akik nemcsak osztályt, vallást, de országot is váltanak – önként vagy kényszerből, asszimilációjuk reményében, túlélésük érdekében. Másként történik ugyanez mindazokkal, akik saját otthonukban élik és értik meg, hogy immár „minden másképp van”, s rajtuk kívülálló okoknál fogva kényszerülnek önmaguk újraépítésére.
Abban reménykedni, hogy egy újra felálló iraki erő elegendő a megoldáshoz, nem biztos, hogy reális elvárás. A nemzetközi koalíció akkor számíthatna sikerre, ha szárazföldi erői is feltűnnének az ISIS által elfoglalt területen.
Olyan embert kellett kinevezni ebbe a pozícióba, akire nem hatnak az érvek, minthogy nem tárgyalni megy, hanem alkudni, mint tette a baltás gyilkos vagy Paks esetében, vagy a kazah és közel-keleti útjai során.
Mint az úthenger, úgy halad előre a Liget Budapest projekt: nemrégiben lezárult a Múzeumi Negyed épületeire kiírt tervpályázat első fordulója, majd nem sokkal ezután nyilvánosságra került egy hatástanulmány a megtérülés lehetőségeiről.
Az, hogy egy állam bizonyos – elsősorban anyagi – feltételek okán állampolgárságot ad bizonyos személyeknek, nem ritka eset, de a civilizált világban ezt egyedi elbírálás után szokás megtenni. Az olyan kormány, amelyik tömegesen, sőt egyértelmű üzletszerűséggel teszi ezt, nos, annak a kormánynak a renoméja a nemzetközi életben mindig nagyon rossz.
A demokratikus ellenzék csak a maga nagyon kvalitásos kultúrájában él, s e pozíció vagy lelkiállapot egyáltalán nem konvertálható meggyőző politikai sikerré. A forradalmisággal oly sokszor hírbe hozott orosz emberről mára kiderült, hogy lelkében mélységesen ellenforradalmi.
Ha a jogalkotó megbélyegzi, kipécézi a különféle okokból gyermek nélkül maradtakat, és nyugdíjukat jelentősen csökkenti, elvonja vagy későbbre tolja, úgy ezt az amúgy is sérülékeny réteget a legnyersebb biopolitikai erőszaknak teszi ki.
Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.
A szélsőséges szíriai erők elleni harc Aszad malmára hajtja a vizet. És ha a diktátor reálisan méri fel a helyzetet, könnyen arra a következtetésre juthat: e pillanatban nem Izrael az ellensége, inkább az iszlám radikalizmus.
Obama tallinni kijelentései erősen emlékeztetnek egy másik beszédre. Abban Churchill figyelmeztette a világot, hogy a konfrontáció folytatódik, mert Sztálin vérszemet kapott, miután Európának megmutatta a Vörös Hadsereget, és a Vörös Hadseregnek Európát.