Az első fájdalmas csalódás a rendszerváltás szép illúzióiból fakadt: hogy majd az egypártrendszerű bornírtság helyére lépő demokratikus intézményrendszer nyújt "feléééje vééédőőő kart" és szabadít meg a magyar átoktól. Néhány rövid hónapig áhítattal ejtettük ki az olyan száraz szavakat, mint Alkotmánybíróság vagy Számvevőszék, és révült tisztelet övezte az olyan bútoripari különlegességeket, mint a háromoldalú kerekasztal.
Az, hogy rövid életű volt a demokratikus nekibuzdulás, hogy influenzajárvány-szerűen levonult a citoyen gerjedelem, utólag visszatekintve nem csoda: amikor az emberek nagy többsége demokráciát mondott, valójában nem polgári szabadságjogainak gyakorlására, hanem a biztos gyarapodásra gondolt. Az első nagy kiábrándulás, a demokratikus macskajaj így nehezen lett volna elkerülhető. Nem is sikerült. Honfitársaink többsége ma Kádár Jánost tartja - Horthy Miklós mellett - a XX. század legjelentősebb magyar történelmi alakjának, a demokratikus intézmények társadalmi elfogadottsága monotonul, megállíthatatlanul csúszik lefelé.
A másik, talán még brutálisabb csalódás a kilencvenes évek közepén érte a magyar társadalmat, amikor rá kellett ébrednie, hogy a kapitalizmus a kezdeti kilengések, az eredeti tőkefelhalmozódás időszakának lejárta után sem lesz sokkal igazságosabb, a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke számottevően nem csökken, az átlagos fizetésből továbbra is csak kínnal-keservvel lehet megélni. Furcsa módon a kora kilencvenes évek vadkapitalista kavalkádjának csitulása lehangoló üzeneteket is hordozott, nevezetesen azt, hogy az egyéni mobilitási pályák beszűkültek, véget ért a romantikus időszak, amikor egy szempillantás alatt bölcsészekből befektetési alapkezelők, punkokból bankigazgatók lettek.
E csalódás nyomán mára a kapitalizmus is elveszítette legitimációját. Bár a romantikus olvasók szimpátiájára mindig bizton számító kritikusok eddig nem jelezték, hogy mi lenne a működőképesebb modell, ma egy politikus évekig tartó népszerűséget szerezhet azzal, ha elutasítja egy bankár kegyelmi kérvényét, és bármely közszereplő ellen ciánnál is biztosabb támadást lehet elkövetni, ha kiderül róla, hogy vagyonos.
A harmadik csalódásnak épp most készülünk nekiszaladni. Ennek a neve: európai uniós csatlakozás. Mint az előző esetekben, lényegében itt is ugyanarról van szó: az emberhez méltó, normális élet utáni vágyról. És most sem a konventre, az uniós alkotmányra, a helyes szavazatsúlyozásra vágyik az "átlagmagyar", hanem a nyugati bér- és életszínvonalra. Ahogy Esterházy találóan írta valahol, nekünk Európa egy német Autobahn vécéjének sterilitását, megbízhatóságát - és ingyenességét jelenti. De ebbéli várakozásukban milliók fognak csalódni.
Ezzel pedig valóban egy új korszak kezdődik majd.
H
Az európai uniós csatlakozás a posztkommunizmus végét jelenti. Nem abban az értelemben, hogy eltűnne a múlt, és egy csapásra szertefoszlana a posztkádári örökség. Ellenben szaporodni fog azoknak a helyzeteknek és kontextusoknak a száma, amikor ez az örökség és az államszocialista múlt érdektelenné válik. Kezdhetjük ugyan történeteinket a hetvenes, nyolcvanas évek elbeszélésével, de az egyéni identitás srófozásán túl a "hősi ellenállás" éppoly érdektelen lesz, mint a "belülről bomlasztás" meséje. Viszont egyre nagyobb számban találkozunk majd olyan helyzetekkel, ahol az lesz a kérdés, hogy hogyan tudunk ebben az új térben, a fellazított nemzetállami szuverenitás keretein belül és azokon túlnyúlva mozogni.
E poszt-posztkommunista világban magányosak leszünk. Nem lesznek velünk dédelgetett fétiseink, elhasznált bálványaink: a demokrácia, a piacgazdaság és jaj, most már "Európa" is illúziónak bizonyult. Értelemszerűen kínálja magát egy régi-új szereplő: a nemzet, amely még sokáig valóban értelmet adó "elképzelt közösség" marad. E nemzetfogalmat is újra kell alkotnunk azonban a globalizáció forgószelében. Nyilván a legvadabb nacionalista is büszke arra, hogy az idei férfi- és női kézilabda-vébé gólkirálya és gólkirálynője is magyar lett: ám a globalizáció tősgyökös ellenségeinek valamit kezdeni kellene azzal a ténnyel, hogy e két magyar zseni a kevéssé szittya hangzású Perez Carlos és Radulovics Bojána nevet viseli.
H
Az Európai Unión belüli "zajos magány" tehát az illúziók végét jelenti - ami akár jó hír is lehetne. Csakhogy ezt a vákuumot egyelőre nemigen tölti ki semmi.
Ha valami sikeressé tehet minket az unióban - egyszerre mint nemzetet és mint a nemzetet alkotó polgárokat -, az épp az individuum, az egyén. Az egyén, aki tervez, aki megvalósítandó és megvalósítható feladatokról gondolkodik, aki a saját személyes életét hajlandó és képes pozitív elképzelések szerint irányítani. Az unió - a történelmi sémáktól szabadulni képtelen közvélekedéssel szemben - ugyanis nem azért "jön ide", hogy elvegyen (a német adófizetőtől), majd adjon (a magyar parasztnak, a lengyel bányásznak); az unió nem a török, német, orosz stb. gyarmatosítás kifinomultabb, mert önkéntes alapú folytatása. Hanem felkínált lehetőség: akár a szó leghétköznapibb értelmében is. És persze: miközben a helyünket keressük Európában, Európa is keresi a maga helyét a globalizált világban, s igyekszik megtalálni saját szerepét, elsősorban Amerikához és Délkelet-Ázsiához képest.
Korántsem biztos, hogy a széthúzásoktól és nemzetállami irigységtől terhelt európai program ezen a szinten sikeres lesz. De ez a játék immár nem póker: nem lehet kiszállni belőle, ha megriadunk a tétek nagyságától. Akkor is benne vagyunk, ha az ellenkezőjét hiszszük. Ebben az új rendben, ebben a tőlünk függetlenül is korszakváltással küszködő világban stratégiák, víziók és az ezeket megvalósító cselekvés nélkül kiszolgáltatottak leszünk. Várhatnánk persze kormányoktól, nagyvállalatoktól, önkormányzati vezetőktől és bankároktól, hogy ezeket a terveket kitalálják és megvalósítsák. Gyanítom, hiába: a magyar politikai elitet egyelőre a mind kocsmaibb szkander köti le az épp aktuális ellenséggel, és szemernyi szellemi és erkölcsi energiája sem marad arra, hogy legalább némi útmutatást adjon az ország lakóinak az uniós hétköznapokban való tájékozódáshoz.
Mégis, közelebbről nézve - épp az egyéni stratégiák sokasága miatt - kevésbé lehangoló a kép. Kíváncsian figyelem például, mire jut Bojár Iván András (a Narancs egykori főszerkesztője) magányos harcában, hogy egy világszínvonalú épülettel, kétszintes, parkosított gyaloghíddal ajándékozza meg az ez ellen kézzel-lábbal tiltakozó fővárost. Olvasom, egy kis magyar faluban négy szépségszalon is üzemel: a település felnőtt lakosságának túlnyomó része ugyanis egy német városban dolgozik. Sőt: piacvezetők lettek egy sajátos szegmensben. Mivel maximálisan megbízhatóak, ékszerboltok éjszakai takarítóiként dolgoznak. De akkor sem nézhetnek ki úgy, mint megannyi madárijesztő. Vajon ezekből az egyéni életstratégiákból, az önérdek által mozgatott erőfeszítésekből és munkából összeállhat-e egy sikeresebb Magyarország?
A szabadságot nem kapjuk, azt ki kell küzdeni - tartja az amerikai mondás, amelyről, ha valaki, hát mi tudjuk, hogy nem igaz. De az biztos, hogy a posztkommunizmuson túl, az unión belül senki sem fogja kitalálni helyettünk, hogyan legyünk sikeresek. Hogy valóban boldogok lesznek-e az előttünk álló évek, ezen "kitalálások" sikerén múlik. A játszma egyelőre függő.
Magunktól függő.
