Dessewffy Tibor: Függő játszmák

  • 2003. december 18.

Publicisztika

Ha az emberiség története - osztályharcokon és osztálybékén túl - remények és csalódások története, akkor a magyar történelem különösen az. Az elmúlt 15 évben például két igen jelentős társadalom-lélektani maflást kaptunk - a harmadikat pedig épp most készülünk leakasztani.
Ha az emberiség története - osztályharcokon és osztálybékén túl - remények és csalódások története, akkor a magyar történelem különösen az. Az elmúlt 15 évben például két igen jelentős társadalom-lélektani maflást kaptunk - a harmadikat pedig épp most készülünk leakasztani.

Az első fájdalmas csalódás a rendszerváltás szép illúzióiból fakadt: hogy majd az egypártrendszerű bornírtság helyére lépő demokratikus intézményrendszer nyújt "feléééje vééédőőő kart" és szabadít meg a magyar átoktól. Néhány rövid hónapig áhítattal ejtettük ki az olyan száraz szavakat, mint Alkotmánybíróság vagy Számvevőszék, és révült tisztelet övezte az olyan bútoripari különlegességeket, mint a háromoldalú kerekasztal.

Az, hogy rövid életű volt a demokratikus nekibuzdulás, hogy influenzajárvány-szerűen levonult a citoyen gerjedelem, utólag visszatekintve nem csoda: amikor az emberek nagy többsége demokráciát mondott, valójában nem polgári szabadságjogainak gyakorlására, hanem a biztos gyarapodásra gondolt. Az első nagy kiábrándulás, a demokratikus macskajaj így nehezen lett volna elkerülhető. Nem is sikerült. Honfitársaink többsége ma Kádár Jánost tartja - Horthy Miklós mellett - a XX. század legjelentősebb magyar történelmi alakjának, a demokratikus intézmények társadalmi elfogadottsága monotonul, megállíthatatlanul csúszik lefelé.

A másik, talán még brutálisabb csalódás a kilencvenes évek közepén érte a magyar társadalmat, amikor rá kellett ébrednie, hogy a kapitalizmus a kezdeti kilengések, az eredeti tőkefelhalmozódás időszakának lejárta után sem lesz sokkal igazságosabb, a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke számottevően nem csökken, az átlagos fizetésből továbbra is csak kínnal-keservvel lehet megélni. Furcsa módon a kora kilencvenes évek vadkapitalista kavalkádjának csitulása lehangoló üzeneteket is hordozott, nevezetesen azt, hogy az egyéni mobilitási pályák beszűkültek, véget ért a romantikus időszak, amikor egy szempillantás alatt bölcsészekből befektetési alapkezelők, punkokból bankigazgatók lettek.

E csalódás nyomán mára a kapitalizmus is elveszítette legitimációját. Bár a romantikus olvasók szimpátiájára mindig bizton számító kritikusok eddig nem jelezték, hogy mi lenne a működőképesebb modell, ma egy politikus évekig tartó népszerűséget szerezhet azzal, ha elutasítja egy bankár kegyelmi kérvényét, és bármely közszereplő ellen ciánnál is biztosabb támadást lehet elkövetni, ha kiderül róla, hogy vagyonos.

A harmadik csalódásnak épp most készülünk nekiszaladni. Ennek a neve: európai uniós csatlakozás. Mint az előző esetekben, lényegében itt is ugyanarról van szó: az emberhez méltó, normális élet utáni vágyról. És most sem a konventre, az uniós alkotmányra, a helyes szavazatsúlyozásra vágyik az "átlagmagyar", hanem a nyugati bér- és életszínvonalra. Ahogy Esterházy találóan írta valahol, nekünk Európa egy német Autobahn vécéjének sterilitását, megbízhatóságát - és ingyenességét jelenti. De ebbéli várakozásukban milliók fognak csalódni.

Ezzel pedig valóban egy új korszak kezdődik majd.

H

Az európai uniós csatlakozás a posztkommunizmus végét jelenti. Nem abban az értelemben, hogy eltűnne a múlt, és egy csapásra szertefoszlana a posztkádári örökség. Ellenben szaporodni fog azoknak a helyzeteknek és kontextusoknak a száma, amikor ez az örökség és az államszocialista múlt érdektelenné válik. Kezdhetjük ugyan történeteinket a hetvenes, nyolcvanas évek elbeszélésével, de az egyéni identitás srófozásán túl a "hősi ellenállás" éppoly érdektelen lesz, mint a "belülről bomlasztás" meséje. Viszont egyre nagyobb számban találkozunk majd olyan helyzetekkel, ahol az lesz a kérdés, hogy hogyan tudunk ebben az új térben, a fellazított nemzetállami szuverenitás keretein belül és azokon túlnyúlva mozogni.

E poszt-posztkommunista világban magányosak leszünk. Nem lesznek velünk dédelgetett fétiseink, elhasznált bálványaink: a demokrácia, a piacgazdaság és jaj, most már "Európa" is illúziónak bizonyult. Értelemszerűen kínálja magát egy régi-új szereplő: a nemzet, amely még sokáig valóban értelmet adó "elképzelt közösség" marad. E nemzetfogalmat is újra kell alkotnunk azonban a globalizáció forgószelében. Nyilván a legvadabb nacionalista is büszke arra, hogy az idei férfi- és női kézilabda-vébé gólkirálya és gólkirálynője is magyar lett: ám a globalizáció tősgyökös ellenségeinek valamit kezdeni kellene azzal a ténnyel, hogy e két magyar zseni a kevéssé szittya hangzású Perez Carlos és Radulovics Bojána nevet viseli.

H

Az Európai Unión belüli "zajos magány" tehát az illúziók végét jelenti - ami akár jó hír is lehetne. Csakhogy ezt a vákuumot egyelőre nemigen tölti ki semmi.

Ha valami sikeressé tehet minket az unióban - egyszerre mint nemzetet és mint a nemzetet alkotó polgárokat -, az épp az individuum, az egyén. Az egyén, aki tervez, aki megvalósítandó és megvalósítható feladatokról gondolkodik, aki a saját személyes életét hajlandó és képes pozitív elképzelések szerint irányítani. Az unió - a történelmi sémáktól szabadulni képtelen közvélekedéssel szemben - ugyanis nem azért "jön ide", hogy elvegyen (a német adófizetőtől), majd adjon (a magyar parasztnak, a lengyel bányásznak); az unió nem a török, német, orosz stb. gyarmatosítás kifinomultabb, mert önkéntes alapú folytatása. Hanem felkínált lehetőség: akár a szó leghétköznapibb értelmében is. És persze: miközben a helyünket keressük Európában, Európa is keresi a maga helyét a globalizált világban, s igyekszik megtalálni saját szerepét, elsősorban Amerikához és Délkelet-Ázsiához képest.

Korántsem biztos, hogy a széthúzásoktól és nemzetállami irigységtől terhelt európai program ezen a szinten sikeres lesz. De ez a játék immár nem póker: nem lehet kiszállni belőle, ha megriadunk a tétek nagyságától. Akkor is benne vagyunk, ha az ellenkezőjét hiszszük. Ebben az új rendben, ebben a tőlünk függetlenül is korszakváltással küszködő világban stratégiák, víziók és az ezeket megvalósító cselekvés nélkül kiszolgáltatottak leszünk. Várhatnánk persze kormányoktól, nagyvállalatoktól, önkormányzati vezetőktől és bankároktól, hogy ezeket a terveket kitalálják és megvalósítsák. Gyanítom, hiába: a magyar politikai elitet egyelőre a mind kocsmaibb szkander köti le az épp aktuális ellenséggel, és szemernyi szellemi és erkölcsi energiája sem marad arra, hogy legalább némi útmutatást adjon az ország lakóinak az uniós hétköznapokban való tájékozódáshoz.

Mégis, közelebbről nézve - épp az egyéni stratégiák sokasága miatt - kevésbé lehangoló a kép. Kíváncsian figyelem például, mire jut Bojár Iván András (a Narancs egykori főszerkesztője) magányos harcában, hogy egy világszínvonalú épülettel, kétszintes, parkosított gyaloghíddal ajándékozza meg az ez ellen kézzel-lábbal tiltakozó fővárost. Olvasom, egy kis magyar faluban négy szépségszalon is üzemel: a település felnőtt lakosságának túlnyomó része ugyanis egy német városban dolgozik. Sőt: piacvezetők lettek egy sajátos szegmensben. Mivel maximálisan megbízhatóak, ékszerboltok éjszakai takarítóiként dolgoznak. De akkor sem nézhetnek ki úgy, mint megannyi madárijesztő. Vajon ezekből az egyéni életstratégiákból, az önérdek által mozgatott erőfeszítésekből és munkából összeállhat-e egy sikeresebb Magyarország?

A szabadságot nem kapjuk, azt ki kell küzdeni - tartja az amerikai mondás, amelyről, ha valaki, hát mi tudjuk, hogy nem igaz. De az biztos, hogy a posztkommunizmuson túl, az unión belül senki sem fogja kitalálni helyettünk, hogyan legyünk sikeresek. Hogy valóban boldogok lesznek-e az előttünk álló évek, ezen "kitalálások" sikerén múlik. A játszma egyelőre függő.

Magunktól függő.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.