n Ajándékot jobb adni, mint kapni.
De nem mindig.
A feltétlen kivételek közé sorolhatjuk a közteherviselés és a szociális juttatások párosa által megjelenített csereberét. Ha kilépünk a személyes viszonyok világából az állampolgárság színterére, a kiadások miatt kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a bevételek feletti örömöt pedig a megkésettség s a dacos "hámmég jó hogy..." érzése keseríti. Az ebbéli általános bizonytalanság (mi jár nekem, és mi jár másnak tőlem) s az általa kiváltott lúzerparanoia nem ismeretlen a történelemben. Az egyik legkorábbi írott műfaj az adószedők felkoncolásáról szóló színes beszámoló, már a régi görögök is ismerték a potyautas-problémát, és a zsidó karitászetikában is az számít aranyfokozatú tranzakciónak, amikor az adomány feladója és címzettje sosem ismeri meg egymást.
Ugyanakkor hungarikumnak is tarthatjuk ezt az alattvalói önzést. Ha másért nem is, azért bízvást köphetünk a szocializmus sírjára, mert a "menjetek a privátba tollasodni!" jelszó minden materiális-civilizációs előnye mellett azt is jelentette, hogy a közös ügyek iránti odaadás és bizalom mint kulcsfontosságú demokratikus kompetencia leginkább a hibbantság auráját kölcsönözte megjelenítőjének. E korszak fő készsége a tettetés és a meggyőzően előadott vállvonogatás volt, míg a kormányzati kommunikációs csodafegyver a huncut összekacsintás.
Ha innen nézzük, a lakáshitel-támogatások leszállítása miatti felhorkanás kompakt és logikus dolognak tűnik. A befizetési attitűdökre némi fényt vet az evázás népszerűsége, mikor sok tízezren jutottak arra a felismerésre, hogy energiájuk, idejük és életük drágább, mintsem arra áldozzák, hogy a pelenka tisztítószerként, a pihepaplan pedig irodabútorként landoljon a költségrovatban (és életszerűnek tűnjön az autós útnyilvántartásban havi két kijevi üzleti út).
A bevételi oldalon az emberek nyilván azért dühösek, mert jövendőbeli otthonuk a tervezettnél drágább lesz, vagy füstbe megy, mások azért, mert kiderült: a tavalyi egészségügyi-oktatási béremelés nem első fecske volt, hanem egyszeri kutyavásár.
Ám e jelenség felszínét megkaparva súlyosabb baj, a társadalmi igazságosság torz felfogása rajzolódik ki.
Nincs kenyerük? Egyenek kalácsot!
A társadalmi igazságosság mértékét többek között úgy állapíthatjuk meg, hogy megvizsgáljuk, az egyenlőtlenségeket mennyiben magyarázzák a lehetőségek szerinti teljesítmények. A magyar kultúra domináns igazságosság-beszédmódja azonban mindent megtesz azért, hogy erre a kérdésre ne kelljen válaszolni. Inkább másról beszélünk. Ha a mi teljesítményünkről van szó, akkor másra mutatunk. Az igazságosságszámítás gyakran abban merül ki, hogy mások mit nem érdemelnek (mint Jock Young megfigyelte, a jacuzzi-irigységnél jóval gyakoribb a downward contempt, amikor a segélyeket sajnáljuk a rászorulóktól). Amikor az igazságosságról kérdeznek, akkor az igazság mibenlétéről (megismerhetetlenségéről) bölcselkednénk inkább, az igazságtalanság-kalkulus kiszámítása helyett a szociális felelősségérzetről delirálunk. Ha végképp nincs más, elmegyünk romákat fényképezni Borsodba.
Az igazságosság hibás felfogásának legaggasztóbb eleme, hogy a rászorultsággal kapcsolatos közösségi felelősségvállalást feloldhatatlannak tűnő szemléleti dilemma köti gúzsba.
Ez pedig a következő.
Vajon a szegények problémáit arról az alapról kiindulva kell-e megoldani, hogy élethelyzetük alapvetően különbözik a középrétegekétől, vagy pedig arról, hogy - minden különbség ellenére - életük alapkérdései azonosak a középen lévőkével? A két elgondolás eltérő természete nemigen engedi házasításukat, ugyanakkor mindkét elképzelés eredménye inkább a társadalmi kirekesztés, mint az integráció.
A "helyzetbe hozás" lapos bölcsessége ("ne halat adj az éhezőknek, hanem hálót!") abból a meggyőződésből indul ki, hogy a szegények alapvetően ugyanolyanok, mint a középosztálybeliek, csak egy kicsit rosszabbul csinálják. E nyilvánvaló atyáskodás, középosztályi csőlátás nem veszi figyelembe a tényt, hogy a szegények leginkább azért lesznek és maradnak szegények, mert különféle okoknál fogva nem tűnik megvalósíthatónak, hogy fogják a hálójukat, és elmenjenek halászni. Amennyiben a szegényeket és a nem szegényeket kontinuumnak tekintő társadalompolitika (jellemzően az általános jogosultságon alapuló szociálpolitika) versenybe hozza e két csoportot, rendszerint a szegények jönnek ki vesztesként. Itt a jóléti állam lebontása mellett érvelő olyan, hagyományos liberális elképzeléseket tudok idézni, miszerint a jóléti szociálpolitikák gyümölcseit a középrétegek ügyesebben tudják szüretelni (gondoljunk csak a lakástámogatásokra), vagy hogy a szükségképpen szűkös közjavak egy idő után egy "első osztályú" és egy "másodosztályú" csoportra oszlanak, melyek címzettjei nyilvánvalóak (gondoljunk az iskolákra).
Ez fényesen kitűnik abból a gyakorlatból is, hogy a médiaszabályozásban például lépésről lépésre nyernek teret identitáspolitikai megfontolások. Lehetőleg nem ábrázolunk időseket tehetetlennek, nőket fakanállal, fogyatékkal élőket áldozatnak stb. A nem, a bőrszín, az életkor, a szexuális preferencia, a testi állapot sugallta jelentések társadalmi konvenció és nem a puszta biologikum kérdései. Ha valaki efféle szelíd védelmet szeretne a szegények számára, mondván, ne csak szendvedéseik okán kerüljenek be a műsorokba, akkor legfeljebb azt érheti el, hogy a szegények egyáltalán nem lesznek benne a tévében.
A jóléti állam nem szünteti meg az osztályversenyt, a jóléti szolgáltatások gyakran polarizálják a már meglévő különbségeket.
A szegények és a középrétegek élethelyzeteit kontinuumnak tekintő elképzelés a szociális kirekesztés - az exklúzió - problémáit a legáltalánosabb közös nevező, az emberi jogok révén tekinti orvosolhatónak. Az ezt tárgyaló uniós alapdokumentumok (az Európai Szociális Charta, a Laekeni Nyilatkozat vagy maga az Amszterdami/Római Szerződés) is kizárólag az individualizmus "szemüvegén" keresztül látják a jelenséget: mitől van megfosztva az egyén. Ez a legnagyobb gyengesége - hiszen a szociális kirekesztés társadalmi viszonyokban ölt testet, és kollektíve újratermelt kultúraként örökíti tovább magát. Azaz: a "kemény" emberi jogok számára láthatatlan. Összefoglalva: feloldhatatlan ellentmondás feszíti azt az európai alapelvet (és akkor mit gondoljunk Amerikáról...), ami a szociális kirekesztés problémáit az egyéni szabadságjogok adta lehetőségek révén gondolja orvosolhatónak. Európában ma az egyén méltóságát a közérdek védi, míg az exklúzió csökkentését ez nem indokolja.
H
Az a megközelítés tehát, amely a szegények és a nem szegények életének azonosságait hangsúlyozza, minden nemes szándék ellenére könnyen vezethet kirekesztéshez.
Ám ennél is aggasztóbb exklúziós következménnyel jár ennek az ellenkezője: az a felfogás, amely szerint a szegények és a nem szegények élete alapvetően más nyelven írható le.
Robert Castel szerint a jóléti állam lebontásának fontos állomása, hogy a munkajog általános elvei szétaprózódtak a szerződéses elv partikularitásaivá, és a segélyezendők az általános jogosultságtól eltávolodva egyre inkább "konkrét csoportként" öltenek formákat: veszélyeztetett gyerekek, kispénzű idősek, ilyen-olyan fogyatékosok, fölbomlott vagy rossz anyagi helyzettel küszködő családok. Azaz a segélyezés az együttműködéssel mért érdemek és/vagy a hátrányos helyzet mint valamiféle fogyatékosság megjelenítésének képességén múlik, mely faktor végzetesen stigmatizál. Nem véletlen, hogy maga az exklúzió fogalma (René Lenoir-tól) is nagyjából ebből az időszakból származik. Castel szerint manapság is ugyanezen csoportokat lehet kirekesztettnek tekinteni (Franciaországban): 2-3 millió testi vagy szellemi fogyatékost, több mint 1 millió munkaképtelen idős embert és 3-4 millió "szociálisan inadaptált" személyt.
A szociális felelősségről való gondolkodás történetét átszövi az a tendencia, hogy valamely ésszerű és jó szándékú elv vagy gyakorlat, amely a szegénység sajátos jellegzetességeire építve igyekszik feltárni annak természetét, illetve csökkentését megvalósítani, szerzője kezéből kikerülve a kirekesztő gyakorlat részévé válik. Közismert az underclass vagy a culture of poverty elképzeléseinek karrierje, amikor e fogalmak kvázirasszista szándékok "fedővállalkozásaként" szolgáltak, vagy a szegénység újratermelésén sajnálkozó vállvonogatás eszközévé váltak.
E kérdésről Szalai Júlia tavalyi tanulmányát érdemes idézni, amely szerint a hatékonyabb szociálpolitikát célzó, önmagukban racionális, logikus, gazdaságos és méltányos lépések eredményeként a szolgáltatások szegregációt szülnek. "Ezt diktálja a professzionalitás elve, és ezt diktálja a közösség együttélési viszonyainak mederben tartására irányuló közérdek is. Így, ebben a logikában, és erre a nyomásra születtek meg az elmúlt évtizedben a munkanélküli-ellátás minden mástól elkülönült - csak a munkaügyi szakemberek és a munkaerőpiacról kiszorultak által >>belakott>nekikkevesebből, hanem más körülmények között élnek, mások a kockázataik és mások az esélyeik". Az exklúzióról pedig így ír: "A kirekesztődés kárvallottjai azonban éppen azáltal kerültek a Rubicon túlsó oldalára, hogy elvesztek, felszámolódtak, vagy soha igazán ki nem épültek és megtartó erejűvé nem váltak azok a kapcsolódások, amelyek életüket a többségi viszonyokhoz kötötték."
Be kell látnunk azonban, hogy e "kapcsolódások, amelyek [a szegények életét] a többségi viszonyokhoz kötötték" szükségképpen foglalnak magukba pontatlan, méltánytalan, nem logikus összehasonlításokat a középrétegekkel. És amikor e "kapcsolódások" felszámolódásán aggódunk, tudnunk kell, hogy ehhez hozzájárulnak azok a legjobb szándékú és szakmailag kifogástalan elképzelések is, amelyek szerint a szegények nem egyszerűen kevésbé jómódúak, mint a többiek, hanem "más körülmények között élnek, mások a kockázataik és mások az esélyeik" stb. Az az elképzelés, hogy a sajátságos szegénységkultúra a "törékenység, átmenetiség és bizonytalanság" világa, egyszerre finom tollú társadalomkutatói reflexió és az "ők odaát vannak" állítással jellemezhető ítélet. E motívumok nem választhatók el egymástól, amikor e szövegek "útra kelnek" és a társadalom "használati utasításának" részévé válnak.
Két rossz közül
Nagyon úgy tűnik: a szociális gondolatnak két rossz közül kell választani. Bibó az Elit és szociális érzék (1942) végén így fogalmaz: "...az elitnek nem külön szociális érzék fejlesztésével és hangoztatásával kell szerepének feladását elodázni, hanem igazi társas érzékkel, a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, melyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására." Ma ezt úgy mondaná, hogy minden karitászérzelmességnél többet ér néhány nyílt és világos szó (lehetőleg a köztévében).
A teendők közül talán az lenne az első, hogy kimondjuk: ebben az országban egyre elkülönültebb társadalmi osztályokban élnek az emberek. A szeplőtelen osztálytársadalom minden kegyetlensége ellenére jobb, mint a de facto helyzet ájtatos elhallgatása. Amikor az emberek úgymond "tudják a helyüket" a társadalomban, akkor nemcsak rájuk csukódik egy klasszifikációs ketrec ajtaja, de kinyílik egy másik: a tisztább fogalmak szerint zajló társadalmi/munkaerő-piaci versengés felé. Az osztálytársadalomban a társadalmi különbségek megoldandó feladatnak számítanak. De ehhez az az első lépés, hogy elfogadjuk: a "megzavart harmónia" immár soha nem az anyagi egyenlőség állapotában fog helyreállni. S így egyszer talán megszűnhet az a mostani állapot is, amelyben a különbségek tisztázatlanok, és a képmutatás, az álszentség nem engedi meg a jogok és az elvárható kötelességek kimondását. Amikor a társadalmi interakciók során az alacsonyabb státusú többnyire csalásnak gondolja az előremenetelt, s a magasabb státusúak, míg az esélyegyenlőségről bégetnek, mindenféle szimbolikus és nem szimbolikus lakóparki kerítések mögé igyekeznek húzódni.
