Dobrovits Mihály: Agyrémbalett a szárazjégen (Avagy egy sikoltásnyi ámokfutás Európa pereméről a fe

publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Avagy egy sikoltásnyi ámokfutás Európa pereméről a fejlődő világ alja felé

Avagy egy sikoltásnyi ámokfutás Európa pereméről a fejlődő világ alja felé

(és nem viszont)

Ha majd egy évszázad múlva előkerülnek mindazok a dokumentumok, fizetési listák és publicisztikák, amelyek a magyar felsőoktatás jelen évtizedének helyzetét, küzdelmeit és a vele kapcsolatos tervezeteket és víziókat őrzik, valószínűleg senki sem találhat mindezekre jobb leírást, mint a fenti címet. A káosz, amelyet évtizedünk a jövő felsőoktatására hagy, a legkevésbé sem magyarázható az elmúlt átkos negyven év kudarcaival.

A magyar tudományos élet és a hozzá kapcsolódó felsőoktatás a nyolcvanas évekre kifejezetten sikerágazattá vált. A - nagyobbrészt csak idegen nyelven megjelenő - honi tudományos lapok és akadémiai szaksorozatok nemcsak hogy állták a versenyt a külföldi, jelesebbül nyugati konkurenciával, de számos tudományágban, mint például a matematika, nyelvészet, zenetudomány, orientalisztika, továbbá a művészettörténet és régészet egyes területei, a nemzetközi tudományos élet élvonalába tartoztak. Olyannyira, hogy az Akadémiai Kiadón keresztül nemcsak számos honi kutató műve került be közös kiadásként nagy nyugati sorozatokba is, de - legalábbis az orientalisztikában - a nyugati kollégák számára is kimondottan sikk volt Magyarországon publikálni. Magyarország a műszaki és az orvosi tanulmányok terén sikeres bérképzést folytatott idegen nyelven.

Bárki azt hihette volna tehát, hogy a felsőoktatás a kilencvenes évek egyik húzóágazatává válik majd. Ez annál is inkább kívánatosnak tűnt, mivel mindenki számára világos volt, hogy a felnövekvő generációk hagyományos szocializációs útvonalai, amelyek az ipari tahóvá válás felé mutattak, bedugulnak majd. Ugyanakkor a korábban tragikusan szűk felsőoktatási keresztmetszetek normálissá tágításával remény nyílt arra, hogy a fiatalabb generációk jelentős része valódi karrierlehetőséget talál majd. Különösen fontos lett volna ez annak az ismeretében, hogy Magyarországon két, egymással általában ellentétesnek mondott tendencia találkozott. A tartósan alacsony születésszám mellett - amelyet a Ratkó-bébik gyerekei sem tudtak igazán ellensúlyozni - krónikussá váltak a felnövekvő generációk beilleszkedési zavarai. Senki sem írta még le igazi felelősséggel, hogy a magyar társadalom lényegében a hatvanas-hetvenes évek fordulója óta egyszerűen nem tud mit kezdeni a gyerekeivel. (Éppen ezért felesleges és dőre minden materiális ösztönzés az OTP-bébiktől a gyesig.)

De nem elég tisztességesnek lenni, tisztességesnek is kell tudni látszani. Márpedig a nagyobbrészt egyéni külföldi sikerekből nem következett, hogy a magyar tudományt és a felsőoktatást itthon is elismerés övezte volna. A kilencvenes évek végére érve elmondhatjuk, hogy a magyar tudományosság érdekérvényesítési pozíciói rosszabbak, mint valaha. Mégpedig éppen azért, mert közel három évtizeden át nem törődött azzal, hogy megfelelő visszacsatolási csatornákon át érzékeltesse a maga fontosságát a társadalomban, miközben meg volt győződve a maga monopolhelyzetéről. A kilencvenes évek eleje óta fennálló helyzet azonban az, hogy a magyar felsőoktatás és a magyar tudományos élet jószerivel csak passzív szemlélője saját sorsa alakulásának. A rendszerváltás óta immáron a harmadik reformkorszak zajlik a felsőoktatásban, miközben a helyzet egyre rosszabb. Leginkább persze azért, mivel senki sem törődik azzal, hogy a fennálló szervezetet működtetni egyszerűbb és olcsóbb lenne, mint a felsőoktatás állandó alulfinanszírozottsága mellett milliárdokat kidobni hamvába holt reformkísérletekre. Ráadásul az egyetemi pénzforgalom általában olyan, hogy a kifizető, azaz a költségvetés tüstént vissza is nyeli ezen összegek egy jelentős részét. Vagyis jó, ha öt-hatszázezer forint eljut az egyetemekig minden, névlegesen a felsőoktatásra költött millióból. A felsőoktatási beruházások pedig hagyományosan minimálisak minálunk. Bár a lágymányosi új egyetemi épületek impozánsak, nem árt tudnunk, hogy elvben 1957 óta épülnek. Így is elsősorban a hamvába holt Expo 96 s nem a tudomány iránti olthatatlan szeretet hozta létre őket. Sőt ha annak idején az ELTE nem elég figyelmetlen ahhoz, hogy a bölcsészkar épületét a piaristák nevén hagyja, akkor meglehet, ma sincs költözés.

De a pénz, ez az átkos föníciai találmány nem tehető felelőssé mindenért. Az emberi hülyeségen legalábbis nem segít. Például azon sem, hogy hiába hirdetjük a nyugati (elsősorban angolszász) típusú, fokozatra hajtós felsőoktatás kialakítását, ha a valóságban mereven ragaszkodunk a szakirányú képzéshez. A mai magyar valóság az, hogy a hallgató nem egy egyetemre, hanem egy adott szakra iratkozik be, s az attól való eltérést, azaz a normális egyetemi polgárhoz méltó viselkedést a rendszer szigorúan tiltja. A jelenlegi tandíjmentesség ugyanis szigorúan csak az első felsőfokú oklevélre jár. Ezen túl legfeljebb a kiegészítő tanári szakot pártolja a költségvetés. Ugyanakkor kérdéses, hogy mit tekinthetünk Magyarországon felsőfokú végzettségnek. A magyar diplomák - megfelelő fokozatok hiányában - nemcsak Nyugaton nem érvényesek, de jelenleg Magyarország az egyetlen ország a földön, amely a saját diplomáit sem garantálja. Ha ma valaki beiratkozik valamelyik magyarországi felsőfokú tanintézet valamelyik szakára, semmiféle garanciája nincs arra nézve, hogy valóban érvényes diplomát fog ott szerezni. Miközben a krónikusan alulfinanszírozott magyar felsőoktatás jószerivel a fűtésszámlákért küzd, nagy apparátussal és megfelelő költséggel működik a Magyar Akkreditációs Bizottság, amelynek az a feladata, hogy eldöntse, melyik egyetem milyen szakon, milyen feltételekkel adhat diplomát. Azaz hiába végzi el valaki egy egyetemi szak teljes kurzuskínálatát, jószerivel az utolsó pillanatban is kideríthetik, hogy az adott szak nem diplomaképes. (Így jártak, a magyar szaktól eltekintve, a Károli Gáspár Református Egyetem diákjai, illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának magyar szakos diákjai.) Jelenleg éppen az ELTE-re jár az akkreditáció rúdja. Azt, hogy az egyébként költséges vizsgálatot ki és milyen alapokon végzi, senki sem tudja. Előfordulhat, hogy irodalomtörténész akkreditál történelem tanszéket és fordítva. Ugyanígy vonatkozik az akkreditáció a doktori programokra is. Jelenleg például Magyarországon nem lehet tibetisztikából doktorátust szerezni. (Kőrösi Csoma Sándor, hallod ezt...!?) Ráadásul az akkreditáció folyamata nem áll meg, hanem adott időközönként megismételendő. És az is előfordulhat, hogy valaki úgy jár végig egy egyébként nem akkreditált kurzust, hogy olyan tanároktól tanult, akik főállásban valamelyik akkreditált intézmény megbecsült oktatói.

De a kaland itt nem ért véget. A jelenlegi egyetemi polgárok ugyanis azt sem tudják, milyen intézményben kapnak vagy nem kapnak majd diplomát. A kormányzat maximális eltökéltséggel látszik folytatni a felsőoktatás trösztösítésének folyamatát. Igen érdekes kísérletnek látszik például a Testnevelési Főiskola egyesítése az orvoskarokkal. (Lehet, hogy a hátrabukfenc fogorvosi szigorlati tétel lesz?) Bár az érintettek tiltakoztak ez ellen, kormányunk elszántnak látszik abban a kérdésben is, hogy egyesítse az ELTE-t, a BKE-t és a KEK-et. Igaz, az ELTE Tanárképző Kara nélkül. Kuncoghatnánk ugyan azon, hogy a borászképzésnek valószínűleg jót tesz majd a bordal-szeminárium, illetve hogy a régészek valószínűleg bensőségesen megszeretik majd a tanpincéket, de ne tegyük! Sokkalta bölcsebb, ha megkeressük a szótárunkban azokat a régi fogalmakat, hogy intézményi autonómia, tanszabadság meg ilyesmik. A legújabb átszervezések ugyanis nemcsak átláthatatlan és működésképtelen egyetemi monstrumokat hoznak létre, de letörlik a nemzetközi felsőoktatás térképéről mindazokat az intézményeket is, amelyek az elmúlt évtizedekben már elismertettek. Senki sem fogja tudni, mi az a Budapesti Tudományegyetem (ELTE-BKE-KEK) s így tovább. Egy kérdés persze megoldódik, hiszen - a Teológiai Kar jogfolytonossága okán - nyilvánvalóan az alig néhány éves PPKE (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) lesz az ország rangidős egyeteme. Ezzel párhuzamosan folyik az egyetemek belső trösztösítése is, azaz a jelenleg még átlátható tanszéki kereteket intézetekbe szervezik.

A káosz természetesen többletkiadásokkal is jár majd. Az átcsoportosítások után ugyanis nyilvánvalóan meg kell majd találni az új intézmények beüzemelésének módját is, ami szintén milliárdokba kerül majd. Csak egy tisztességes átleltározás belekerül néhány milliócskába, nem beszélve a könyvtári állományok újrafeldolgozásáról és egyéb gyönyörökről. Az sem látszik elfogadhatónak, hogy a jelenleg is széttagoltan, több helyen működő intézmények továbbra is négy-öt vagy esetleg tíz-tizenöt telephelyen működjenek majd. Tehát építeni is kell. Lesznek így, akiknek megint sikerül majd a közérdekre hivatkozva leszakítani néhány milliót a költségvetésből. S ha az átszervezés elbocsátásokkal is jár, akkor még a végkielégítésekről is gondoskodni kell. Addig pedig marad a létbizonytalanság, általában olyan fizetésekért, amelyeken már Poznanban is röhögnek.

A kérdés persze az, hogy meddig. A felsőoktatás végtelenül türelmes, egy egyetemi professzor pedig Magyarországon olcsóbb, mint egy mozdonyvezető. A végső szót azonban valószínűleg a hallgatók mondják majd ki. A magyar felsőoktatás a kilencvenes évek elejéig monopolhelyzetet élvezett. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki csak úgy fogja az útlevelét, és beiratkozzon a bécsi egyetemre. Ma viszont már nem lehetetlenség. Sőt, ha figyelembe vesszük azokat a tandíjösszegeket, amelyeket a magyarországi másod- vagy harmaddiplomás-képzésben fizetni kell, még az sem biztos, hogy sokkal drágább a dolog. Elvégre ma már Floridában is olcsóbb házat venni, mint Siófokon. De akinek nincs pénze, annak sem muszáj elkeserednie. Igaz ugyan, hogy a kolozsvári magyar egyetem ügyét közvéleményünk a nemzeti presztízs szintjére emelte, de tudható, hogy Romániában jelenleg is létezik magyar nyelvű felsőoktatás. Akadt már barátom, aki beleunva a drága és bizonytalan honi PhD-képzés nehézségeibe, inkább az átlátható és csekély ösztöndíjat is biztosító kolozsvári doktorátust részesítette előnyben. És aki igazán kalandos kedvű, vagy csak jó a nyelvérzéke, felkeresheti a festői Prágát is. Csehországban ugyanis az a külföldi sem fizet tandíjat, aki vállalja, hogy cseh nyelven tanul. Tudható persze, hogy egyelőre nem lesznek sokan, akik így cselekszenek. A lehetőségek azonban adottak. Minél tovább húzódik-halasztódik a magyar felsőoktatás és a magyar tudományosság rehabilitációja, annál inkább érdemessé válik mindezeket az utakat is megpróbálni. Különös tekintettel arra, hogy az ezekben az országokban kiállított diplomák garantáltak, és számos európai országban azonnal honosíttathatók. Egy laza kandidátusit jószerivel bármelyik exszovjet köztársaságban szerezhetünk. Ungváron akár magyarul is. S ez azért előrevetíti azt is, mennyire értelmetlen mindaz, amit most a magyar felsőoktatásban csinálunk. Mindezeknek egyetlen eredménye lehet: hogy lassanként már leendő értelmiségünket is sikerül majd lábon kiutálni az országból. Ez még talán nem is akkora baj. Elvégre előbb-utóbb befutnak és jól kereső szakemberekké lesznek. Súlyosabb a helyzet azokkal, akik maradnak. Az évek múlásából következik, hogy a jelenlegi középiskolákból kikerülő fiatalok zömének már semmit sem jelentenek a kádárizmus és a rendszerváltás fogalmai. Ha nem leszünk képesek felfogni, hogy elsősorban róluk szólnak felelőtlen döntéseink, akkor azon sem lesz csodálkoznivalónk, hogy ők sem éreznek majd felelősséget irántunk. Aki nem tud a lábával szavazni, az úgy cselekszik majd, ahogy egy leszakadófélben levő, félperiferikus ország fiatalsága általában cselekszik. Radikalizálódik, vagy életformául választja a marginalizálódást. És az nagyon nem lesz jó nekünk.

publikálva
1999/2. (01. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk