H
Nem vitatható, hogy a harmadik köztársaság megalakulása óta folyamatosan és aktívan igyekszik gondját viselni a határon túli magyarságnak. Ha eltekintünk attól a posztmodern tételtől, miszerint a nemzet valami XIX. századi s azóta idejétmúlt fikció, kevés magától értetődőbb elemet találhatunk a magyar külpolitikában. Ugyanakkor a magyar nemzet kulturális egysége, jól tudottan, nem jelent politikai egységet is. Magyarországnak semmiféle jogosítványa nincs arra, hogy egyoldalúan felülbírálja az 1946. évi párizsi béke rendelkezéseit, s az akkor meghúzott határokon kívül rekedt magyar nemzetiségű emberek védhatalmaként lépjen fel. A kérdésben való érzelmi alapú tájékozatlanság jó bizonyítéka, hogy a megszólalók zöme még mindig Trianonról beszél - mintha nem is a párizsi béke rendelkezései lennének érvényben.
Nehéz persze higgadt tárgyilagosságot követelni a magyar politikától, hiszen szomszédai is a szív húrjain pöngetik fals harmóniáikat. Nem könnyű megőrizni a távolságtartó derűlátást, ha - például - a bukaresti belügyminisztérium sajtóközleményben adja a világ tudtára: az aradi tizenhárom emlékműve "fasiszta-irredenta" szimbólum, amelyhez "negyvenezer ártatlanul megölt román" vére tapad. Ugyanakkor szomszédaink infantilitása nem indokolhatja a miénket. Sok időnek kell eltelnie addig, amíg megvalósul a - szavakban - általánosan óhajtott Kárpát-medencei egyetértés, s legfeljebb az a tudat vigasztalhat minket, hogy nyugat-európai példaképeink sem küzdötték le könnyen az egymással szembeni bizalmatlanságukat.
A magyar politika előtt mindazonáltal nem kínálkozik más lehetőség, mint folytatni a bizalomépítés politikáját. Az ország geopolitikai helyzetéből következően egyszerűen nem tehet mást: alig van olyan szomszédunk, akinek a határok és a kisebbségek kérdése ne lehetne veszélyes hívó szó. Emellett természetesen nem szabad feladnunk az ott élő magyar kisebbségek támogatását - csakhogy meg kell találni azt a formáját, amely független a magyar belpolitikától, és elfogadtatható az új, európai integráció keretein belül is.
H
Ennek érdekében először is le kell számolnunk a magyar különlegesség szívünknek oly kedves mítoszával. Az integrálódó Európa alapelve az, hogy minden eset különlegesnek számít - ebből következően nincsenek különleges esetek. Illetve ha valaki annyira különleges, hogy az már a közösségi normák átvételében gátolja, akkor jobban teszi, ha kívül marad a falakon (és vállalja e döntésének minden gazdasági, politikai és biztonságpolitikai következményét). A mi felfogásunk szerinti kisebbségi kérdést az Európai Unió legszívesebben a regionalitás zsákjába csomagolja. Baszkföld, Katalónia, Skócia, Észak-Írország, Flandria, Vallónia mind regionális egységként jelennek meg az európai palettán. "Kisebbségnek" az unióban az ilyen háttérrel nem rendelkező bevándoroltakat, például a törököket vagy az arabokat szokás tekinteni. Az unió a gyakorlatban - és nem álságos, hanem praktikus okokból - akkor is ragaszkodik a regionalizmus fogalmához, ha annak keretei egyértelműen nemzetiségi, sőt nemzeti alapon szerveződnek. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a regionalizmus etnikai értelemben semleges fogalom; s míg előtte az unióban széles távlatok nyílnak, addig a "kisebbségek" számára egyre inkább az integrálódás a feladat. Azaz a "kisebbségi kérdés" forszírozásával a magyar politika csak az ellenkezőjét érheti el annak, amit eredetileg akart: az unió a határon túli magyarok integrálódását fogja sürgetni jelenlegi hazájuk társadalmába. Hiszen mástól sem félnek jobban arrafelé, mint az efféle, az al-Kaida, a Kurd Munkapárt vagy az IRA kínálta kisebbségi "identitásmegőrzéstől".
Az unióban a nem területi, hanem etnikai, felekezeti alapon követelt autonómia az integrálódásnak masszívan ellenálló bevándorló közösségek körében jelenik meg. Márpedig az integráció logikája nem tud és nem is akar az egyes szereplők közt minőségi különbséget tenni: hiszen a kisebbségi kérdés újraértelmezése, a kisebbségek "valorizálása" vagy egyenesen rangsorolása (melyik mire "jogosult") újrarendezné az etnikai közösségeknek a regionalitás bástyái mögé szorított politikai létét is. Ez kialakult konszenzusok sorát döntené halomra, aminek ódiumát végképp nem vállalja magára senki. A modell, amely e politizálás előtt célként felsejlik, leginkább a török hódoltságbeli kondomínium mintájára emlékeztet. Arra a XVII. századi állapotra, amikor az Oszmán Birodalom még kellően erős volt ahhoz, hogy katonai és polgári közigazgatása szilárdan tartsa magát a magyar hódoltságban, ám a háttérben már feléledt a magyar közigazgatás. Úgy sejtem, nem kell sok idő ahhoz, hogy az előző ciklus kisebbségpolitikájának felelősei maguk hozakodjanak elő e fejlemény dicséretével: lám, lassan csak elmúlnak a szörnyű határok, amelyek oly keservessé tették a nemzet életét a múlt században. (Az elkötelezett hülyeség persze a mai magyar külügyi kormányzattól sem áll túl távol. A saját fülemmel hallottam például, amikor Ludányi Horváth Attila kolozsvári szakkonzul nagyenyedi kollégistákat bódított azzal, hogy az egyiptomi hieratikus írást leginkább magyarul lehet elolvasni. Egyiptológus szülők gyermeke lévén, köpni-nyelni sem tudtam. A konzul - diplomatikusan - maga is hallomásaira hivatkozott.)
H
Arról persze a jelen helyzetben természetesen szó sincs, hogy a Magyar Köztársaság adót óhajtana szedni az egykori Magyar Királyság területein; sőt éppen ellenkezőleg, szubvencionálni hajlandó a kisebbségi létet. Ez ellen senki nem emelhet erkölcsi kifogást. Azok, akik önként vállalják a kisebbségi sorsban való megmaradást, joggal remélhetik, hogy a magyar állam hozzájárul a magyar nyelvű iskolahálózat fenntartásához. Ám Budapest jelen pillanatban éppenséggel nem segíti a magyar nyelvű kisebbségi oktatást. A budapesti támogatási politika által felhasználható összegek zöme az egyházi intézmények, a saját hazájukban nem akkreditált kihelyezett képzések meg mindenféle költséges, de gyakran felesleges párhuzamos struktúrák létrehozására megy el. Ezek egy része a XIX. századi nemzetiségi művelődési struktúrát segíti fenntartani - jelenleg egyedül Szlovákiában látszik törekvés arra, hogy valóban korszerű kisebbségi oktatást hozzanak létre. Pedig a modern kisebbségpolitika épp arról lenne megismerhető, hogy - az európai integráció számára értelmezhető módon - olyan regionális elitek megjelenését készíti elő, amelyek képesek mind saját országuk kormányával, mind az unióval kommunikálni, s így képviselni sorstársaik érdekeit. Ebbe tartozna bele a kisebbségi kérdés sikeres regionalizálása is. Ez természetesen homlokegyenest ellenkező folyamat, mint a regionális érdekek erőszakos etnicizálása (utóbbira a Székely Nemzeti Tanács megalakulása a példa). Szemléletváltozásra lenne szükség: arra, hogy a kisebbségi elitek Budapest gyámolítottjaiból önálló szereplőkké váljanak. Márpedig, ahogy erre a státustörvény apropóján az ungvári Balla D. Károly figyelmeztetett (Vodkalehelettől a Luca székéig, Beszélő, 2001. január), jelenleg ez a kapcsolat egyfajta túlhordott szülő-gyermek viszonyt imitál.
H
Még szerencsétlenebb gondolat az etnikai alapú kettős állampolgárság ötlete. Az óhajtott intézmény politikai pártfogói előszeretettel hivatkoznak "európai" példákra. Ám ha ezeket közelebbről megvizsgáljuk, csak az derülhet ki: maguk ellen beszélnek. Spanyolország valóban hajlandó arra, hogy két év törvényes ott-tartózkodás után állampolgárságot adjon a latin-amerikaiaknak, portugáloknak és az egykor Spanyolországból kiűzött zsidók ivadékainak; ám arról szó sincs, hogy ezt bárki a szülőhazájában alanyi jogon kérelmezhetné. A honosított latin-amerikaiak és a portugálok számára a spanyol törvény csak kivételesen engedi meg, hogy eredeti állampolgárságukat megtarthassák. A portugál törvény annyit tesz lehetővé, hogy az unióba vízum nélkül, tehát illegálisan érkező brazil állampolgárokat, amennyiben máshonnan kitoloncolják őket, Portugália befogadja. Görögország ugyan, suba alatt, rendre honosítja az albániai görögöket, ennek azonban semmiféle nemzetközi jogi alapja nincs. Németország továbbra is "hazavárja" a származásukat igazolni tudó külföldi németeket, de egyéb kedvezményt nem ad. Sőt, ha egy vegyes házasságban a német (illetve NDK) állampolgárságú szülő lemondott az állampolgárságáról, akkor a leszármazottaknak többé már nincs visszaút. Legtovább Olaszország megy el, amely lehetővé teszi, hogy a Latin-Amerikába kivándorolt olaszok utódai, amennyiben két olasz állampolgárságú őst fel tudnak mutatni, kérelmezhessék az olasz állampolgárságot. A svájci vagy a szlovéniai olaszok esetén ez értelemszerűen fel sem merül.
E példatárból kiderül, hogy a külhoni magyaroknak magyar állampolgárságot szerezni semmivel sem nehezebb, mint a megfelelő spanyol, német, olasz procedúrákon átesni. A magyarországi nemzetieskedő tűzijátéknak idáig annyi haszna lett, hogy Zoran Zivkovic szerb miniszterelnök - míg a minap meg nem gondolta magát - nem zárkózott el a kölcsönös kettős állampolgárság bevezetésének lehetőségétől. Azaz bármely szerb vagy montenegrói állampolgár kaphatna magyar útlevelet, s cserébe honfitársaink is büszkélkedhetnének vízummentes szerb-montenegrói útiokmánnyal: már ameddig ilyen egyáltalán létezik.
H
Mindebből az következik, hogy a jelenlegi etnikai politizálást csak egyetlen esetben érdemes folytatni. Akkor, ha Magyarország úgy dönt: súlyosbodó demográfiai problémáit a határon túli magyarokkal fogja megoldani. Ebben az esetben viszont nem ártana figyelembe venni, hogy a magyar támogatási politika által jelenleg preferált határon túli képzések végzettjei legfeljebb a honi munka nélküli diplomások seregét erősíthetik, elvégre szociológusból és tanítóból az országhatáron belül is nagy a túlképzés. S ha ezt akarnánk, szembe kéne néznünk azzal a kérdéssel is, hogy egyáltalán mi szükség van a határon túli magyar felsőoktatás költséges szervezetének kiépítésére és fenntartására. Nem lenne-e egyszerűbb a bevándorolni szándékozókat eleve idehaza kiképezni, s olyan pályákra irányítani őket, ahol a megélhetésüket biztosítani tudják? Mindazoknak, akik jelenleg a határon túli magyar kisebbségpolitikát bármilyen szinten művelik, tudomásul kell venniük, hogy döntéseik befolyásolják a Kárpát-medence népességének eljövendő fél évszázadát. Tetszik, nem tetszik, történelmet csinálnak.
