Dobrovits Mihály: Magyarfelvétel igényeseknek (Státustörvény és nemzetkép)

publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ami a kedvezménytörvénynek átkeresztelt státustörvény történetének legutóbbi fordulóját illeti, akár elégedettek is lehetnénk. Semmi olyan nem történt, ami újdonság lett volna. A határon túli magyarok idáig is élvezhettek kedvezményeket Magyarországon, amit az Országgyűlés most törvénybe is foglalt. Érzelmi alapon ezek nehezen kifogásolhatók: egy magyar nemzetiségű külföldi polgár igenis érezze magát otthon Magyarországon. Az ugyanis valóban vérlázító, ha például "bagázs!" csatakiáltással magyarokat szállít le a vonatról a magyar határőr. Szánalmas kisnemzeti büszkeség, ha egy nemzet éppen a saját tagjaival érezteti a maga anyagi felsőbbrendűségét.

Ami a kedvezménytörvénynek átkeresztelt státustörvény történetének legutóbbi fordulóját illeti, akár elégedettek is lehetnénk. Semmi olyan nem történt, ami újdonság lett volna. A határon túli magyarok idáig is élvezhettek kedvezményeket Magyarországon, amit az Országgyűlés most törvénybe is foglalt. Érzelmi alapon ezek nehezen kifogásolhatók: egy magyar nemzetiségű külföldi polgár igenis érezze magát otthon Magyarországon. Az ugyanis valóban vérlázító, ha például "bagázs!" csatakiáltással magyarokat szállít le a vonatról a magyar határőr. Szánalmas kisnemzeti büszkeség, ha egy nemzet éppen a saját tagjaival érezteti a maga anyagi felsőbbrendűségét.

Amiatt sem kell sírnunk, hogy a magyar munkaerőpiac megnyílt minden román munkavállaló előtt: olyanok ugyanis nem fognak jönni, akik idáig sem jöttek. Sőt a magyar-román egyezség egy olyan regionális munkaerőpiac képét vetíti előre, amelyre már régóta szükség lenne. A délkelet-európai országok regionális együttműködését már az Európai Unió is sürgette. A gond inkább az, hogy e lehetőség csak egyirányú: a külföldre települő magyar vállalatok magyar irányítói ugyanis nem élvezhetik e szabályozás előnyeit.

Nem arról van szó, hogy a térségben a legerősebbnek tekinthető magyar gazdaság kikényszerítené a szomszédos gazdaságok együttműködését - éppen ellenkezőleg, a szomszédok kényszerítették ki Magyarországból azokat az engedményeket, amelyek az ő javukat szolgálják. Még pontosabban: a szimbolikus kedvezményekért cserébe a magyar-román egyetértési nyilatkozat legalizálta ugyan a korábban illegális munkavállalást, ám továbbra sem magyarázta meg senki e kilencvenháromezer négyzetkilométernyi ország lakóinak, miért lesz nekik jobb, hogy a státustörvényt bevezetik - és nem véletlen, hogy senki.

Semmi nem lesz jobb. Megkezdődhet viszont a társadalom megfélemlítése: e törvény ugyanis egy középjobb kormány által bevezetett szélsőjobboldali szellemiségű törvény. Nem azt jutalmazza ugyanis, hogy valaki azon ország hatóságai előtt vallja magát magyarnak, ahol él, hanem a külhoni magyarság egy-egy Budapestnek tetsző közössége általi elfogadottsághoz köti mindezt. Nem az magyar tehát, aki annak vallja magát, hanem az, akit a magyarországi kormány által preferált határon túli szervezet annak "ajánl". A státusirodák működése és az ötévente megújítandó magyar igazolvány léte azt jelenti: hiába vállalja valaki hazája (nemegyszer magyarellenes) hatóságaival szemben kisebbségi voltát, azt még egyszer meg kell erősítenie valamely intézménynek. Mindez azt is sugallja: magyarnak lenni nem is lehet az adott intézmények keretein kívül. Ráadásul a magyarnak elfogadottságot egy kívülről (Budapestről) sugallt magatartási kódex követéséhez is köti: ennek lényege elsősorban a gyermeknevelés mikéntje. Az ideális magyar tanuló olyan iskolába jár, amelyet a magyar kormány is jónak lát; a magyar kormány költségén szerez diplomát, majd betölti azt az állást, amelyet a honi vagy a határon túli magyar politikai elit, netán egyháza szánt néki. Felnőtt életében továbbra is alkalmazkodni fog a közösség elvárásaihoz, ellenkező esetben elveszíti magyar igazolványát; folyamatosan választania kell a nemzeti és az állampolgári lojalitás között. És ezzel voltaképpen a mindenkori magyar politika kliensévé válik. (Ezzel párhuzamosan hazája hatóságai számára gyanús lesz.) A magyar státustörvény első posztulátuma éppen az, hogy egy csoportba kategorizálható magatartási mintával kapcsolja össze a magyarságot: az a magyar, aki a meghatározott kisebbségi magatartási mintát követi, s gyermekeinek is ezt igyekszik átadni.

Ez egyébként a hetvenes évek klasszikus, a magyar szervezetekbeli tevékenységet, az oktatást és a magyar színházat támogató magatartási mintáján alapul, beleértve természetesen az egyházi aktivitást is. Nem az a probléma, hogy ezek ne lennének fontosak; ha némiképp a XIX. század hagyománya is mindez, nyilvánvaló ezen intézmények közösségteremtő ereje. A nagy baj az, hogy e mintakövetés kényszere kizárólagos. Úgy vélem, lehet magyar a gyermekét szlovák, ukrán vagy román iskolába járató analfabéta és templomkerülő alkoholista is; és őt is vállalni kellene. Ad absurdum: a magyar állam természetesen megteheti, hogy egy ilyen embert alapos okkal távol tart a saját területétől, azt azonban nem teheti meg (s remélhetőleg nem is teszi), hogy magyar igazolványának megtagadásával kétségbe vonja az identitását.

A törvény egyik legveszélyesebb pontja éppen az, hogy az identitás és a jó gyerekeknek járó kedvezmény összemosására játszik. A törvény másik sajátossága pedig az, hogy adhatóvá teszi azt, ami van: az egyén számára a nemzeti identitás szabad megválasztását. E módszer nem lehet alkalmas a vállalt identitás megőrzésére (ráadásul a magyarként való elismerést egy, a kérelmező számára idegen állam szavatolja). Igaz, a törvény tolerálja, ha valaki több csoporttal vagy intézménnyel is próbálkozik; de identitásának elismerését nem teszi e vállalás automatikus következményévé. Vagyis újra csak oda lyukadtunk ki: nem az a magyar, aki annak vallja magát, hanem az, akit valahogyan elfogadnak magyarnak.

És akit végső soron a budapesti kormány is elfogad magyarnak.

Így fordulhat elő, hogy - konkrét példa - a magyarságukért és magyar nevükért a múltban mindig kiálló, valóban konzervatív, saját költségükön magyar nyelvű cserkészetet, templomot, kiadót, irodalmi életet teremtő magyarok sikítófrászt kapnak a gondolatra, hogy a jelenlegi, konzervatívnak mondott magyar kormány magyar igazolványáért folyamodjanak. Nem mintha nem kapnák meg; de felháborítónak tartják, hogy rendőrpofonokkal megszenvedett magyarságuk igazolásáért most olyan honfitársaikhoz forduljanak, akik a nehéz időben biztos menedéket keresve lapultak a magas fűben.

H

Azon, hogy a törvényt szélsőjobb szellemiségűnek tartjuk, az alábbiakat értjük. A magyar politikai gondolkodásban a "jobboldaliság" általában az antiszemitizmussal konnotálódik. A jelenlegi politikai elit valóban nem vádolható antiszemitizmussal. Sőt a tökéletes asszimilánsok és a hangos disszimilánsok egyaránt kedves gyermekeik. A kettő közötti magatartásra nincs igény, mivel csak ez a két magatartás értelmezhető közösséginek. A magyar (és nemzetközi) szélsőjobboldaliság manapság nem az antiszemitizmusban nyilvánul meg, hanem az egyéniségellenességben. Az ellensége nem "a zsidó", mint évtizedekkel ezelőtt, hanem bárki, aki egyéniség; igaz, gyenge pillanataikban kézenfekvő megoldásként mindenkit lezsidóznak, aki egyéniség. Úgy vélem, erről kell várni a támadást: nem az amúgy is már rég szalonképtelen antiszemitizmus felől, hanem a csoportba kategorizálhatatlanság bűnként való elkönyvelése felől.

A filozófia jól ismeri a semmiből mindent elvét: ha sikerül hamis premisszák alapján valós konklúzióra jutnom, akkor a logika egészét kiküszöbölhetem. Ha a határon túl elfogadtathatóak egy torz, kontrollálhatatlan közösségi politizálás elvei, akkor azok hamarosan feltűnnek itthon is. A kötelező mintakövetésre átállított társadalom kialakítására tett kísérletek jelei már a határokon belül is mutatkoznak. Bár első pillantásra nem látszik az összefüggés a státustörvénnyel, a kormány azon legújabb rendelete, miszerint nem kaphat jogosítványt a katonának alkalmatlan, pontosan ebbe a vonulatba illeszkedik.

E közösségi politizálás másik torz jellegzetessége az, hogy azokat alázza meg, akikkel a határon túli magyarság kénytelen együtt élni. E szemléletnek az a tévhit az alapja, hogy a határon túli román, ukrán, szerb polgár eleve bukásra ítéltetett, s magyar honfitársát az ő bukásának következményei alól akarjuk mentesíteni. Ez a fajta stratégia szükségszerűen hazárdjáték, mivel kizárja azokat, akiknek az együttműködése nélkül nem működhet e törvény.

Végül, de nem utolsósorban érdemes elgondolkodnunk a törvényhez kötődő jelképeken is. A magyar igazolványok belső oldalán szereplő törvényszöveg, miszerint Szent István a "keresztény Európa" tagjává tette a magyarságot, történetileg kétséges, s a ma embere számára legalábbis vitatható kijelentés. "Keresztény Európa" ugyanis már rég nem létezik; a mai Európa gondosan igyekszik elkerülni minden vallásos konnotációt. Nem értem ugyanakkor, hogy 1000 környékéről nézve miért nem a keresztény Európa része az ortodox világ. A Hagia Sophia építése idején még a "keresztény impérium tagjaiként" (membra Imperii Christianae) fogadtak hűséget a mai nyugat-európai államok őseiként elfogadott germán királyok a konstantinápolyi császárnak; a magyar korona alsó része, a Corona Graeca bizánci eredetű.

A korona ábraként is szerepel a magyar igazolványokon. Nem tévedésből. Annak a torz elképzelésnek a következményeként, amely a rég megcáfolt Szent Korona-elv továbbélésében képzeli el a határon túli magyarság és az anyaország kapcsolatát. A határon túli magyarság e szerint megszűnt ugyan a magyar állam polgárának lenni, nem szűnt meg viszont a kapcsolata a Szent Koronával, amely egy, az államtól független nemzet egységének a megtestesülését jelenti. Tény, hogy a nagyszombati szerződés (1615) elfogadta, hogy a magyar koronához való tartozás nem jelenti egyúttal a magyar állam fennhatóságát, ez azonban nehezen fogadható el a jelenlegi helyzet precedenseként. A korona etnikai jelképpé stilizálása merőben ellentétes a magyar történeti hagyománnyal. A "koronához tartozók" és a magyar állampolgárok kettősségének képe pedig nem egyszerűen anakronizmus, hanem közjogi és nemzetközi jogi képtelenség.

A magyar szabadelvűség nem eshet a kádári életmód-sovinizmus csapdájába: nem a romániai, szerbiai, ukrajnai vagy éppen szlovákiai szerencsétlenektől kell féltenünk a magunk sovány jólétét. Nem lesz a saját kenyerünk kisebb attól, ha elismeri a törvény azt, hogy ők is megkereshetik itt a télirevalót. Megkeresték ők azt már törvény nélkül is; éppen úgy, ahogy gyermekeik közül is jó néhányan ide jártak már iskolába, egyetemre.

Még egyszer: a probléma az a mód, ahogyan mindezt az új törvény szabályozni akarja; a nemzethez tartozás attribútumainak kötelező rögzítése, a magyarok és a magyar állampolgárok értelmetlen szembeállítása az, ami ellen tiltakoznunk kell. És az ellen a szemlélet ellen is, amely ezt a kérdést a kenyérharc szintjére akarja lealacsonyítani.

És hogy mi következik mindebből? A Fidesz - MPP vezetése a jelek szerint egy olyan nemzetkép szellemében ügyködik, amely már a harmincas években sem volt korszerű. Abból, hogy e nemzeti romantikát újjáélesztik, szomorú következtetés vonható le: a tapasztalatok szerint csodagyerekből ritkán lesz nagy felnőtt. Nem a szellemi, hanem az érzelmi képességei miatt. A nagy tudású, de érzelmileg felkészületlen személyiség hajlamos arra, hogy öntörvényűvé válva a valóságtól elszakadt vágyálmokat hajkurásszon. A jelenleg uralmon levő magyar politikai elitet ez jellemzi. A kedvezménytörvény s az annak megvalósítására rendelt eszközrendszer a realitásoktól elrugaszkodott érzelmi politizálás és a voluntarista társadalomalakítás eredménye.

publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk