Rendszervisszaváltás

  • 2002. január 10.

Publicisztika

Most a változatosság kedvéért azt tegyük fel, hogy a dolgok április végén fordulatot vesznek, és egy másik kormány, szocialista vagy szocialista-szabaddemokrata adminisztrálja majd az országot a következő négy évben.

n Most a változatosság kedvéért azt tegyük fel, hogy a dolgok április végén fordulatot vesznek, és egy másik kormány, szocialista vagy szocialista-szabaddemokrata adminisztrálja majd az országot a következő négy évben.

Vajon van-e kis cédula a frizsiderükre kitűzve: "A százhuszonhárom legfontosabb teendő, amit év végéig el kell végeznem, ha nem akarok én is gazfickó lenni", és utána felsorolás? És ha igen, mi lehet rajta?

A dolgot leginkább az elején kellene kezdeni.

Az új kormánytöbbségnek azonnal vissza kell állítania a parlament hetenkénti ülésezését, és biztosítani az ellenzéki képviselők, politikusok számára azt a parlamenti nyilvánosságot, amit ugyanezek a képviselők négy évig tőle megtagadtak. Az új kormány miniszterelnökének, minisztereinek és államtitkárainak az Országgyűlés ülésein válaszolniuk kell minden hozzájuk intézett azonnali kérdésre, interpellációra, baszogatásra: ők ugyanis, ha komolyan gondolják azt, amire most, a választás előtt hivatkozgatnak, nem tehetik meg, hogy ezt a feladatot ugyanolyan gyáván és antidemokratikusan inasaikra és komornyikjaikra bízzák, mint ezek a mostaniak. Ha az ellenzék vizsgálóbizottságot akar, nem fúrhatják meg, és nem interpellálhatják saját magukat sem az előző kormány tevékenységének tárgyában; és nem kapcsolhatják ki Áder János ellenzéki képviselőtársuk mikrofonját, ha az a miniszterelnököt akarja vegzálni, mert akkor ugyanolyanok lesznek, mint Áder János, aki a múlt év végén kikapcsolta a fél SZDSZ-t, az "elnök vagyok, kapcsolgatok" filozófia mentén. (Ez utóbbit egyébként Olekszandr Lukasenko belorusz elnök dolgozta ki, korszakos, "Mindig nálad legyen a kapcsoló. Bevezetés az ellenzéki képviselők lélektanába és magánzárkájába" című államelméleti alapvetésében.)

Az új kormánytöbbségnek vissza kell állítania a magyar nép szuverenitását a köztársaság költségvetése fölött. Meg kell szüntetnie, el kell adnia, vagy országgyűlési felügyelet alá kell helyeznie a Magyar Fejlesztési Bankot, a Postabankot és mindazokat a csatornákat, amelyeken a közpénzek a nép választott képviselőinek ellenőrzése vagy tudomása nélkül szivárognak el. Vissza kell állítani az évenkénti költségvetést és evvel együtt a költségvetés nyilvános vitáját, és ezt rögzíteni kell a megfelelő törvényekben is. Vissza kell térni a közbeszerzések gyakorlatához, sőt lehetővé kell tenni azt is, hogy az üzleti titok védelme ne vonatkozzon az állami megbízásokat elnyerő cégekre.

Az új kormánynak és parlamenti támogatóinak mindezen kívül további, a saját befolyását korlátozó intézkedéseket és törvényeket, illetve törvénymódosításokat kell hozniuk. Meg kell szüntetni az önkormányzatok központi kormányzati kifosztását; ugyanakkor nem zsarolhatják idén ősszel, az önkormányzati választások előtt az ellenzéki vezetésű települések lakóit az állami támogatások megvonásával.

Mindez a mostani állapotokhoz képest nyilvánvaló hátrány lesz a kormány számára, hiszen ezekkel az intézkedésekkel nemcsak a saját mozgásterét szűkíti, de teret nyit az ellenzék bírálata és támadásai előtt is.

Viszont.

Horn Gyula 1994 és 1998 között még gondolhatta azt, hogy valamiféle hallgatólagos meg nem támadási egyezmény van érvényben Orbánék és őközötte, vagy hogy a vatikáni szerződéssel megveheti a katolikus egyházat, legalább annyira, hogy az semleges maradjon. Okoskodhatott úgy, hogy bár a Kaya Ibrahim-féle cégvásárlások már 1997-ben köztudottak voltak (ha máshonnan nem, hát a HVG-ből értesülhetett volna róluk az akkori legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán), jobb ezt az ügyet nem bolygatni; és számíthatott arra, hogy ha ultipartnere, Princz Gábor pénzeli a jobboldali sajtót is, akkor reménykedhet csekély viszontszívességekben a szerepek felcserélődése esetén. De a mostani ellenzék új miniszterelnöke az elmúlt négy év tapasztalatai alapján aligha ringathatja magát hasonló illúziókba.

És különben is: hol van az megírva, hogy ebben az országban mindig mindent meg lehet úszni? Ennélfogva az új kormánynak mindent el kell követnie annak érdekében, hogy mindaz, amit az Orbán-kabinet működéséről momentán nem tudunk, nyilvánosságra kerüljön. Fel kell állni azoknak a vizsgálóbizottságoknak, amelyek az elmúlt három és fél évben nem alakulhattak meg, vállalva ezek esetleges jogi következményeit és az ezekből fakadó politikai kockázatot. Az új parlamenti többségnek gondoskodnia kell arról is, hogy az igazságszolgáltatási szervek, a közszolgálati sajtó, az állami vállalatok éléről távozzanak a legnagyobb kormánypárt puccerjai, és hogy a szerfölött elszemtelenedett főpapok a lélek és ne az állam dolgaival foglalkozzanak.

Az új kormánytöbbség nem némíthatja el az ellenzéket, és nem tekintheti nem létezőnek az ellenzék szavazóit; de nem hunyhat szemet afölött, hogy ebben az országban az elmúlt négy évben mennyi mindennek - cégnek, alapítványnak, demokratikus intézménynek, elvnek és készpénznek - kelt lába.

Ha nem így tesz, 2006-ban azt a kormányt is el kell majd hajtani.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.