Az állam- és kormányfők tisztában vannak ezzel - még ha nem is feltétlenül az EU jövőjét, hanem a saját hatalmukat igyekszenek majd biztosítani. Amit nem tudtak meg az előzetes diplomáciai egyeztetéseken, megtudják az esti állam- és kormányfői vacsorán az NSZK kancellárjától, Angela Merkeltől. Sokan közülük talán abban a reményben érkeznek, hogy kisebb-nagyobb foltozgatások után majd csak megszűnik a válság, és ha addig kibekkelik, a dolgok úgy folytatódhatnak, mint eddig. Tévednek. Az EU megalakulása, illetve a Maastrichti Szerződés óta történelme legnagyobb átalakulása előtt áll. De tévednek a tagállamok vezetői abban is, hogy különböző egyéni alkukkal ezt-azt majd kikaparnak maguknak, és ezekért cserébe odaállnak mindenféle féloldalas megoldások mellé, amelyek úgysem fogják megrengetni a szuverenitásukat. Az új megoldások igenis, épp az ő szuverenitásukat veszik majd célba.
Mellette kampányol
Sokan úgy hiszik, hogy pár tagország csődközeli helyzete miatt ez az idő a legkevésbé sem alkalmas az átfogó reformokra. Az igazság ennek az ellenkezője: hisz az unió története válságok története - már az alapok lerakásához is a II. világháború válsága vezetett. A mostani az EU eddigi legnagyobb krízise, és a két- (három-) sebességes Európa ennek a kivédhetetlen következménye.
Az uniót megalakulása óta kettősség feszíti: gazdasági és politikai világhatalmi szerepét megőrizni képes óriásállam akar lenni, de megmaradna a nemzetek Európájának is; azaz a fővárosok nem engednének döntési kompetenciáikból. Az azonban, hogy a szárnyaló európai projektek végrehajtásához szükséges kompetenciák jó része tagállami kézben maradt, képtelen helyzetet eredményezett. Juncker luxemburgi miniszterelnök egy ízben elszólta magát: "Mindnyájan tudjuk, mi a teendő, csak azt nem tudjuk, akkor hogyan nyerjük meg a következő választásokat." A tagállamok nem hajtották végre a rájuk háruló kellemetlen feladatokat, s közben az eszköztelen európai intézményeket ostorozták. Viszszás, fenntarthatatlan munkamegosztás ez. Ha az EU-nak vannak feladatai, akkor döntési kompetenciákra is szüksége van, s ez szükségszerűen a tagállami hatáskörök csorbításával jár. Ha viszont a tagállamok ragaszkodnak fő döntési kompetenciáikhoz, akkor az EU nem lesz képes eleget tenni feladatainak, és lassan erodálódik.
Az európai polgárok minden dühük és frusztrációjuk ellenére nem akarják ezt - lásd Görögország esetét. De örvendetes találkozásnak vagyunk tanúi Németországban is. A német választók érdekei egybeesnek az összeurópai érdekkel: az euró maradjon meg, de a felelőtlen kormányok a németek által megkeresett milliárdokat ne tapsolják el saját tehetetlenségük elfedésére. Németország Európa legerősebb és a világ ötödik legerősebb gazdasága; szerepének lényege eddig az volt, hogy amikor a tagállamok valamit elbarmoltak, ők állták a számlát az európai egység jegyében. Könnyű belátni, hogy a németeknek mindez miért nem tetszik. Németországban az ősszel parlamenti választásokat tartanak, és ha a harmadszor is nekifutó Angela Merkel kancellár asszony sikeres lesz az EU reformjában, akkor egyszerre tetszeleghet az euró megmentőjeként és a német adófizetők érdekeinek védelmezőjeként. Az ellenzéki szociáldemokraták - ki érti, milyen megfontolásból - Merkel mellett kampányolnak, amikor a Deutsche Eigeninteresse forszírozásával, azaz a német önzéssel vádolják.
Választás kérdése
Hogy fog kinézni ez az újrakaserolt Európa? Igen egyszerű: azokra, akik európai pénzt költenek (az eurót, jelesül), egyformán érvényes szabályok vonatkoznak majd. Az elv eddig is ez volt - csak nem támasztották meg intézmények. Most ennek lesz vége. Az európai intézmények, a Bizottság és az Európai Parlament megerősödik, de hatásköreiket nem az égiektől kapják, hanem egyenesen a tagállamoktól. Azaz a tagállami kormányok és parlamentek szerepe csökken. Tetszik, nem tetszik, létrejön az Európai Egyesült Államok, akárhogyan is nevezzék majd el.
Az EEÁ-ban minden, az EEÁ-t érintő kérdésben az EEÁ intézményei döntenek, nem lesz szükség minden alkalommal a tagállamok egyetértésére. És ha a legfontosabb döntéseket a 27 főváros helyett ezentúl Brüsszelben hozzák, akkor nincs mese, a végrehajtásukhoz szükséges forrásokat is oda kell telepíteni. Ma a tagállamok adóbevételük töredékét fizetik az EU kasszájába - ez a hányad lényegesen megnő. Még az sem biztos, hogy nem kell-e majd többet fizetni ide, mint amennyi otthon marad. Ha pedig az európai polgárok Brüsszelnek fizetik adójuk jelentős részét, akkor azt célszerű lesz közvetlenül Brüsszelnek beszednie. Erre a célra a tagállamokban olyan adóhivatalokat állítanak majd fel, amelyek nem tagállami, hanem brüsszeli, bizottsági alárendeltségben működnek (és aligha lehetne politikai csendestársakat kinevezni az élükre - Simicska Lajosnak itt nem osztanának lapot). A nosztalgiára okkal hajlamos olvasók kedvéért tegyük hozzá: csakúgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában, a honvédelem, a külügy, a pénzügyek mind uniós hatáskör lesznek.
E ponton ismerjük el Orbán Viktor igazát: az európai intézmények vezetőinek politikai legitimációja bizony nem túl erős. A Bizottság elnökét az Európai Parlament választja - az EP legerősebb csoportja jelöli, aktuálisan az Európai Néppárt -, a jelölt nem kampányol sehol és senkinél. José Manuel Barroso az előző alkalommal úgy nyerte el a posztot, hogy az első körben a Néppárt egyik kiszemelt jelöltje sem vállalta; aki meg kapható lett volna rá, mint Verhofstadt, a ma NATO-főtitkár Rasmussen vagy az Európai Parlament korábbi elnöke, Pat Cox, nem volt néppárti. A Néppárt ezek után végigkérdezte az akkor hivatalban lévő miniszterelnököket, és csak a sor végén álló Barroso mondott igent. Valóban, ez az eset nem kívánkozik a demokrácia legszebb lapjaira. Ám csupán az következik belőle, hogy az új Európában elkerülhetetlen lesz e legitimáció megerősítése. Az EU áttérhet a közvetlenül választott elnöki rendszerre, vagy fenntarthatja a parlament által választott miniszterelnök vagy elnök modelljét, de így vagy úgy, a jelöltek és az őket támogató pártok végig fogják kampányolni Európát. Elkerülhetetlen lesz a tagállamok nagyságbeli különbségének ellensúlyozására az Európai Parlament mellett egy Európai Szenátus, amelyben minden tagállam egyforma számú képviselőt választhat, amely a számos fontos ügyben vétójoggal fog bírni. A választáson pedig európai pártok indulnak majd: az Európai Néppárt, az Európai Szocialisták, az európai liberálisok (az ALDE), a zöldek, a konzervatívok, a nagyon balosok...
Ám ha ez így alakul - vajon mi a csudának kell majd választásokat tartani mondjuk Szlovéniában, ha a hatalom góca Ljubljanából Brüsszelbe költözik? Nos, pontosan azért, amiért Texasban és Kaliforniában sem teszi az elnökválasztás fölöslegessé a kormányzó-választást. Vagy a magyarországi parlamenti választás sem a veszprémi önkormányzatit. A szubszidiaritás jegyében rengeteg fontos hatáskör megmarad a tagországoknál: ám csak olyanok, amelyek nem veszélyeztetik az EU működőképességét. Ahogy egy körmendi választás nem tudja taccsra vágni Magyarországot, ugyanúgy, a magyarországi, görög, spanyol választások sem tudják maguk alá temetni az EU-t.
Hol itt a második sebesség?
Az EU reformjai eddig azért maradtak féloldalasak, mert szükség volt hozzájuk minden egyes tagország egyetértésére. Így vérzett el a maastrichti szerződés 1991-ben Dániában, így bukott meg az Alkotmányos Szerződés a francia és a holland népszavazáson 2005-ben, így akasztotta meg a Lisszaboni Szerződés ratifikációját az ír népszavazás 2008-ban. És semmi kétség: ha az EEÁ tervezete ismét a tagállamok elé kerül, a tagállamok nem is csekély részében elesik. Antidemokratikus, erőszakos, a népek háta mögötti megvalósításról pedig szó sem lehet - következésképpen az EEÁ alapítói azt fogják mondani: take it or leave it. Aki be akar lépni, bent lesz, aki nem akar, annak viszontlátásra. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy a bennmaradók az eddigieknél is erőteljesebb haszonélvezői lesznek az integrációnak; miként az is, hogy ez a kimaradók kontójára történik majd. Azt senki nem várhatja el az EEÁ-tól, hogy ugyanakkora összeget juttasson vissza azoknak az országoknak, amelyek a költségvetésük 2 százalékát fizetik be, mint azoknak, amelyek 70 vagy 80 százalékát.
A mai uniós tagországoknak jogukban áll kimaradni az EEÁ-ból. Nyilván olyan országok fognak így dönteni, amelyeknek még nincs eurójuk, erősen euroszkeptikusak, és erősen védelmeznék a nemzeti szuverenitásukat. A hatalmukat féltő nemzetállami politikusok pedig biztos jól megmagyarázzák majd nemzeti választóiknak, miért jobb kint maradni. A kint maradást választó országok - az Egyesült Királyság és néhány erős északi ország, valamint az ostoba, orrukig sem látó országok - fanyalogni fognak, elsietettnek, végiggondolatlannak minősítik a változásokat, és így tovább. (Még akkor is, ha az EU legutóbbi két körben felvett tagjai kötelezettséget vállaltak az euró bevezetésére, amint azt Málta köztársasági elnöke szelíden Orbán Viktor tudomására hozta, amikor Orbán az euró bevezetése ellen keresett magának La Valettában szövetségest.) Ezek az országok alkotják majd a második sebességet. Élvezni fogják az integráció eddigi vívmányainak java részét, de elesnek az első sebesség jótéteményeitől. Lesznek annyira okosak, hogy ne zárják ki a későbbi csatlakozás lehetőségét, hátha a projekt sikeresnek bizonyul. Ez nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen, ha időben felkészítik a lakosságot a csatlakozásra.
*
De hol a harmadik sebesség? Természetesen itt, ahol ülünk, és kisded játékainkat játsszuk. Magyarországon. Spiró György Feleségverseny c. politikai sci-fijében az Európai Unió két részre oszlik, Nyugat-európai Unióra és Kelet-európai Unióra; csakhogy Magyarországot az utóbbi sem veszi fel, annyi a konfliktusunk a térség összes országával. Ez persze így nem fog bekövetkezni, mivel a második sebesség nem intézményesedik, tehát nem áll majd módjában nem felvenni Magyarországot - de ettől Spiró lehangoló víziója még realitássá válik. Orbán Viktor az EU radikális átalakítására vonatkozó tervekre legutóbb a Kossuth rádióban (2012. június 15., 180 perc) annyit tudott mondani, hogy a "magyar Országgyűlés a szuverenitását nem adhatja fel", és személyes, valamint kormánya véleményét így előlegezte meg: "Mi a nemzetek Európájában hiszünk, a birodalmi Európa koncepciójával nem szimpatizálunk."
Csakhogy a magyar lakosság ettől a szuverenitástól két éve jobbára csak szenved. A magyar szuverenitás az unortodox gazdaságpolitikát, a miniszterelnök hataloméhségét korlátok között tartó intézmények szétverését és azt a külpolitikát jelenti, amelynek következtében Magyarországnak immár egyetlen barátja sincsen. Szuverenitásunk következtében a bécsi trafikos szánakozva néz a vendégére, ha kiderül róla, hogy magyar.
Ez a szuverenitás az országnak káros. Még ha vannak is haszonélvezői: Orbán Viktor és baráti köre. E szuverenitás védernyője alatt épül a Simicska- és a Nyerges-birodalom; és Orbán Viktor ezt a szuverenitást, a saját szuverenitását önszántából soha nem fogja feladni. Helmut Kohl kereszténydemokrata politikus szerint "az unió fejlődésének folyamata a Rajna sodrását idézi, ahogy feltartóztathatatlanul halad a tenger felé. Bárki, aki útját állja az áradatnak, felmorzsolódik a partok szikláin." Az ország pedig választhat: a miniszterelnöke által kárhoztatott Európai Birodalom, vagy az Európa által kárhoztatott Orbán Birodalom.
