A kormányzat - miután képtelen volt teoretikusan megalapozott ellenkoncepcióval előállni és a makacs hárításból fakadó "nemzetietlen" vagy kisnemzeti bélyeget sem merte magára venni - az engedékenység és a határozott elutasítás közt ingadozik. Közben vagy a már a választások előtt is bevált szociális demagógiához fordul (kihasználva a magyarországiak jóléti sovinizmusát), vagy minduntalan az uniós normákra hivatkozik.
Az ellenzék sem a fair play jegyében küzd. A Fidesz politikusainak és határon túli szövetségeseiknek megnyilatkozásait nagyvonalú csúsztatások jellemzik, amikor például a kettős állampolgárságot bevett, általánosan alkalmazott uniós gyakorlatnak próbálják beállítani. A nyomaték kedvéért olyan "nagyágyúkat" is bevetnek, mint a köztársasági elnököt, aki egyértelműen az ellenzék politikai lépéseit támogatja, és "jogi" szakvéleményért Martonyi János volt külügyminiszterhez fordul (aki több ízben is nyíltan a kettős állampolgárság mellett foglalt állást).
A határon túli, meglehetősen határozott propaganda-hadjárat természetesen Magyarországra is hat. Ezt leginkább "az állampolgárság ellenzőinek kitagadása a nemzetből" típusú fenyegetőzés jellemzi. A hangoskodás legtöbbször félinformációkon vagy éppen a fideszes politikusok nyilatkozatain alapul, ám természetesen nem hiányzik belőle a magyar kisebbségek pusztulásának víziója sem.
Amúgy a kettős állampolgárság mellett felsorakoztatott érvek sem tekinthetők teoretikusan különösebben megalapozottnak. A határon túli megszólalók általában arra hivatkoznak, hogy az megállítja az asszimilációt és a kivándorlást, védelmet nyújt az elnemzetietlenítéssel szemben. Természetesen feltűnnek a megszokott, a nemzeti egységre alapozott érzelmi érvek, valamint a határokon átívelő nemzetegyesítés soha meg nem magyarázott szlogenje is. (A ritka kivételek közé tartozik Végel László, akinek ÉS-beli írása valóban komoly vitára adhatna alkalmat.)
Külön szépsége a leginkább érintett, a roham előőrsét adó vajdasági és kárpátaljai politikusok nyilatkozatainak, hogy magyar nemzetiségű honfitársaikat egyértelműen törvénysértésre szólítják fel. Hiszen amíg Szerbia és Ukrajna törvényei tiltják ezt a fajta jogviszonyt, addig erről van szó - és addig a szerb miniszterelnök kijelentései legfeljebb magánvéleménynek tekinthetőek. Szerencsésebb volna, ha az illetők saját államuk vonatkozó jogszabályainak sikeres módosítása után lépnének fel. Az is fura - a kárpátaljaiak nyomorúságát ismerve bármennyire érthető is -, hogy egyesek a magyarországi feketemunka, illetve a csempészet ellehetetlenülését is érvként használják, a törvénytelen állapotok elfogadását kérve az érintett államoktól.
A kettős állampolgárság bevezetését szorgalmazók is pusztán hipotézisekkel operálnak; a politikusok hozzáállására jellemzőek az erdélyi Reform Mozgalom két vezető képviselőjének, Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesternek és Szilágyi Zsolt Bihar megyei képviselőnek a nyilatkozatai: mindketten úgy tartják, hogy a kettős állampolgárság megállítja a kivándorlást, ám néhány mondattal később alapos szociológiai vizsgálatokat kezdeményeztek az intézkedés várható hatásainak felmérésére. (A vajdaságiak által hivatkozott közvélemény-kutatási eredmény nehezen tekinthető relevánsnak, hiszen a kérdezettek a válaszokat valószínűleg az anyaországi elvárásokhoz, azaz a kivándorlási szándék elutasításához igazították.) Az is egyértelmű, hogy nemzetpolitikai stratégia nemigen van a kampány mögött, legfeljebb vágyálmok halmaza.
A "vita" legfontosabb tanulságai közé tartozik, hogy a magyar kisebbségi nyilvánosság még mindig a jól bevált "megváltási" diskurzus révén mozgósítható leginkább. A schengeni határ vasfüggönykénti beállítása és ezzel párhuzamosan a Magyarországgal fenntartott kapcsolatok ellehetetlenülésének hangoztatása kiválóan illeszkedik ahhoz a diszkurzív rendszerhez, amely a Trianon óta eltelt időt a magyar kisebbségek folyamatos pusztulásaként, vereségeként értelmezi, és amely szerint e közösségek történelme a szükségszerű eltűnés felé vezet. E folyamatból csak egy megváltási aktus ránthatja ki őket. Árulkodó, hogy a kisebbségiek szempontjából rendkívül keveset változott státustörvény eredeti verzióját a kisebbségi nyilvánosságban éppen ilyen megváltási aktusként tárgyalták, és csak ritkán vetették fel a kettős állampolgárság kérdését. A módosítás után már nemzetvesztőnek beállított törvény helyett viszont az utóbbit vélik a legitim megváltásnak.
Ebből azonban az is egyértelmű, hogy nem elsősorban a kettős állampolgárság a kisebbségi vágy titokzatos tárgya. De az is világos, hogy a megváltásnak nem a realitása, hanem az érzete a fontos: ha a kisebbségi nyilvánosság továbbra is megváltási aktusként taglalná a státustörvényt, akkor a kettős állampolgárság körüli felhajtás is kisebb lenne. Egyfajta öncsonkításnak, a nemzetből való önkizárásnak vagyunk tanúi, amikor egyre újabb és újabb demonstratív aktusok iránt fogalmazódik meg az igény, miközben gyanítható, hogy az adott szociálpszichológiai körülmények között a határon túli vágyak beteljesíthetetlenek.
A megváltásigény és az erre épülő diskurzus persze rendkívül hasznos határon innen és túl. Alkalmat ad a mindennapi élet problémáinak a leegyszerűsítésére, a komplex társadalmi problémáknak a nemzeti elnyomásra való visszavezetésére, ami egyúttal a cselekvéskényszert is redukálja. Az "anyaországi" politikai elitnek pedig lehetőséget nyújt a kisebbségek feletti gyámkodásra, az igazodás kikényszerítésére, hiszen csak ők lehetnek képesek a "nagy gesztusra", a messiási szerepre.
H
A felmerülő gyakorlati problémákon túl - a nemzetállami nyomásnak szilárdabban állhat-e ellen valaki a szülőföldjén magyar útlevelét lobogtatva; kivonhatja-e magát valaki a másik állam joghatósága, igazságszolgáltatása, közigazgatása alól; használhatja-e másik állampolgárságára hivatkozva anyanyelvét annak hivatalaiban; vagy csupán a Magyarországra menekülés alternatíváját nyújtja neki - mindez egy súlyos elvi kérdést is felvet: nemzetállam-e Magyarország?
Az elmúlt másfél évtized külpolitikája alapján a kérdésre a válasz egyértelmű igen. Ha egyáltalán felmerült, hogy a magyarországi kisebbségek problémáját átfogó kisebbségpolitikai kontextusba kellene helyezni, az akkor is csupán arra volt elég, hogy a magyarországi kisebbségi jogokat a határon túli magyarok javára történő számonkérés érdekében javítsa a politikai elit. A magyar társadalom nagy többsége számára a kisebbségi kérdés kimerül a Kárpát-medencei magyarság ügyében, a magyarországi németek, szlovákok, horvátok, szerbek, cigányok stb. rendszerint csak mint a mi "jó" - értsd tisztességes, asszimilált - kisebbségeink értelmezhetőek, akik tulajdonképpen magyarok, legfeljebb a folklórjuk némileg más.
A magyar jogrend azonban - és az állampolgárság mégiscsak jogi kérdés - ennél árnyaltabban közelít a problémához. A magyarországi kisebbségeket államalkotó tényezőnek ismeri el, nem beszél a magyarság nemzetállamáról, csupán a határon túli magyarokkal való kapcsolattartásért viselt állami felelősséget tartalmazza. Jogi értelemben Magyarország nem nemzetállam - mindennapi megnyilvánulásaiban viszont Magyarország igen közel áll egy klasszikus nemzetállamhoz.
Az nem lehet vitás, hogy a határon túli magyarok számára bármilyen módon biztosított kettős állampolgárság egy valódi nemzetállam megnyilvánulása, az ottani megnyilatkozók is éppen ezt, a nemzetállamhoz tartozást tartják a remélt aktus egyik legfontosabb hozadékénak. A sokat idézett példák és azok kontextusa is ezt támasztja alá, hiába próbálkoznak egyesek a kulturális nemzetfogalom jegyében fogant magyarázatokkal. A hagyományos érvelés ("ha ők tudnak gondoskodni nemzettársaikról, akkor mi miért nem?") példájaként felsorolt államok köre is sokatmondó: Románia, melynek kisebbségbarát politikája máig hírhedett; Horvátország, a kettős állampolgárság megadásának nagyvonalú gesztusát gyakorló Tudjman-rezsim, mely a népek békés együttélése és a kisebbségi probléma "európai" megoldása iránti elkötelezettségét a horvátországi szerbek elűzésével és a boszniai etnikai tisztogatásokban való aktív részvétellel igazolta; Görögország, ahol - nyilván a nagyvonalú kisebbségpolitika nyomán - hivatalosan még nemzeti kisebbségek sem léteznek.
Ez persze önmagában nem delegitimálja a kettős állampolgárság biztosítását - az valószínűleg az alkotmányosság szűrőjén is átmenne. A kérdés azonban sokkal komolyabb ennél: akarunk-e Magyarországon nemzetállamot? Megköveteljük-e újra kisebbségeinktől, akik körében az elmúlt évtizedben sajátos, a többes identitásra építő disszimilációs folyamatok figyelhetőek meg, hogy elsősorban magyarok legyenek? Lehet-e erkölcsi alapja Magyarországnak számon kérni más, "szerencsésebb" nemzetállamokon az ottani magyar kisebbségekkel szembeni asszimilációs politikát, ami a közmegegyezés alapján a nemzetállamok joga, ha maga is visszatér a nemzetállami paradigmához?
A kérdés súlyosabb, mint első pillantásra látszik. A rendszerváltás idejének magyar kisebbségpolitikája, nem utolsósorban önös érdekből, éppen ennek meghaladásában, egy új kisebbségpolitikai világrend kialakításában gondolkodott. Ennek rövid távú kudarcát érzékelve, a meglévő keretek új tartalommal való megtöltése, egy egyszerre egységes és differenciált, az államhatárokkal valóban nem egybeeső nemzet felépítése lett a cél. Mára pedig nem maradt más, mint a magyar nemzetállam újraácsolása, a "minden magyart egy államba" céljának területi revízió nélküli, de az államfilozófia szempontjából mégiscsak 19. századi eszméje.
Örvénylik tehát a magyar nemzetpolitika, és egyre többeket szippant be a frissen kavart Maelström. Arra is utalnak jelek, hogy mindez csak a felszín, és a mélyben most is a közmondásos nyugalom uralkodik. Talán a vajdaságiak hihetetlen elszántsággal gyűjtött 4000 aláírásánál is jobban árulkodik erről egy beszédes nyári úti élmény. Németországba utaztamban egy brassói magyar házaspár ecsetelte útitársunknak, egy 1989 után kivándorolt sepsiszentgyörgyi gyógyszerésznek a romániai valóságot. Státustörvényről, nemzethalálról, kettős állampolgárságról szó sem esett. Igaz, beszélgetőpartnereim Tőkés Lászlónak "megadták" a magyar állampolgárságot, kijelentve: a püspök már régen kivándorolt Magyarországra. Nem ezen kellene inkább elgondolkodni?
A szerző történész.
