A rendszerváltoztatás viharában, az 1990-es választási kampányban ismertem meg: Horn Gyula a Somogy megyei 4. számú választókörzetben indult az MSZP jelöltjeként. Ott álltunk mi, MDF-esek dühösen, minden politikai és kampánybéli tapasztalat híján, szemben egy profival. Kampánygyűléseire miniszteri autójával, rendőri kísérettel érkezett. Egykori MSZMP-vezetőként, valamikori pufajkásként járta a falvakat és beszélt a demokráciáról. Nem szerettük, nem szerettem. Miután a gyűlésein a Dunagate-botrányról többször is megkérdeztem, már ő is nagyon utált. Végül legyőztük, még a helyi SZDSZ is részese volt a választási koalíciónknak.
| ||
Az új, első szabad parlamentben kemény ellenfél volt. Antall József miniszterelnököt gyakran fenyegette, hogy ha nem hagyjuk abba a kommunistázást, nyilvánosságra hozza az MDF-frakcióban ülő ügynökök listáját – amire Antall a tartótisztek felfedésének lehetőségével vágott vissza.
Az új kormány diplomáciai botlásai viszont egyre jobban megvilágították Horn profizmusát. Az MSZP átalakítása, elnökségének eredményessége, '94-es választási győzelme, az SZDSZ-szel kötött koalíció, aminek kétharmados többség lett az eredménye, ellenfeleiből, így belőlem lassan elismerést váltott ki. Rettegtünk a kétharmadtól, de nem élt vissza vele, még csak nem is hivatkozott a kétharmados támogatottság erejére.
A Bokros-csomag elfogadásával azt bizonyította, hogy nem az MSZP érdekei, hanem az ország sorsa a fontosabb számára. Tudta, milyen politikai következményei lesznek a döntésnek, de vállalta. Az MDF elnökségi ülésén az Antall-kormány egy gazdasághoz értő volt minisztere azt mondta: ne nagyon bíráljuk a Bokros-csomagot, mert ha mi lennénk döntési helyzetben, nekünk se lenne más választásunk.
Választási vereségét pártjával együtt méltósággal viselte: nem emlegetett választási csalást, nem akarta a szavazatokat újraszámoltatni. Nem beszélt olyan hülyeségeket, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Háttérbe vonult, és mint akinek ideje lejárt, a 2002-es MSZP-győzelem után sem tört babérokra.
Utoljára Athénban, az EU-csatlakozási dokumentum aláírásakor beszélgettünk hosszabban a szálloda halljában; a kemény biztonsági intézkedések miatt szinte rabok voltunk a szállodában. Ő mint egykori miniszterelnök, én mint frakcióvezető vettünk részt az ünnepélyes, korszakos aktuson. Ebben a beszélgetésben tisztáztuk a múltat: elmondtam neki, hogy az évek alapvetően változtatták meg a véleményemet róla, úgy, hogy nem ő változott, hanem az én ismereteim bővültek. Megköszöntem, hogy a csatlakozás ügyében töretlenül folytatta azt, amit az Antall- és a Boross-kormány elkezdett. Neki is elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy teljes jogú EU-tagok lettünk, kár, hogy ezt mára sokan elfelejtik. Horn is elismerte elődei, sőt utódai érdemeit is. Az én lelkemet megnyugtatta ez a tisztázó beszélgetés – jó volt egy politikai ellenféllel együtt örülni az ország sikerének, és nyugtázni, hogy ez közös munka volt.
Horn Gyula nem járta be a damaszkuszi utat. Egykori elvtársai számosan határolódtak el egykori önmaguktól. Ő vállalta a múltját, vállalta baloldaliságát, sőt erre buzdította párttársait is. Politikai hitvallása, baloldalisága – ami könyvének is a címe – cölöpként jelölte ki pályáját. Nem lett vagyonos ember, nem vett fel úri allűröket. Az maradt, aki volt. A sors gonosz fintora, hogy a nemzetközi, különösen a német közvélemény sokkal jobban megbecsülte, mint a saját nemzete.
Halála nem csak a baloldalnak veszteség. Mindannyian veszítettünk. Egy magyarral kevesebben vagyunk.
