Az egyik volt szabad demokrata vezető, akinek az első MSZP–SZDSZ-koalíció idején bőven akadt alkalma közelről is megfigyelni a kormányfőt, kedvelt Horn Gyula-története volt az alábbi adoma. A miniszterelnök általában négyszemközti baráti csevejre invitálta azt a problémásnak tartott pártjabéli vezetőségi vagy frakciótagot, akiről úgy vélte, hogy ideje lenne már méretre vágni. A beszélgetés egy pontján az asztalra dobott egy dossziét, hanyagul belelapozott, majd a rosszat sejtő delikvensnek odabökte: „Te, hogy ezek a Nikolitsék mi mindent összeirkálnak itt rólad! De tudod mit? Ezt én ide bezárom a fiókomba, senki hozzá nem férhet, így ni! Na, akkor most beszéljünk inkább a mi kis problémáinkról…” (Nikolits István 1995–1998 között titkosszolgálati miniszter volt – B. I.) Bár a történet nagy valószínűséggel így soha nem esett meg, jól érzékelteti, hogy Horn Gyulát miben tartották az egyik legjobbnak: a mindenkori belső viszonyok ismeretében, a pártbéli érdekcsoportok közötti egyensúlyozásban, és abban, hogy e tudás (képesség) birtokában ne csupán talpon maradhasson, de idővel mind komolyabb vezető szerepbe kerüljön. Pünkösti Árpád adatgazdag, minden heroizáló szándéka ellenére is haszonnal forgatható könyve (A Horn. Angyalföldtől a pártelnökségig, 1932–1990, Kossuth, 2013), amelynek fókuszában Horn pártállami karrierje áll, ugyancsak ezt erősíti, és nem mond ennek ellent Horn alaposan dokumentált, 1990 utáni pályafutása sem.
| ||
Az életút lexikonszócikk-szerű ismertetése helyett alighanem elegendő a legismertebb, többnyire egymásnak ellentmondó értékelések szlogenszerű felidézése is ahhoz, hogy aki az 1988–2007 közötti időszakot átélte, azonnal képbe kerüljön. Horn Gyula, a vasfüggöny lebontója, a határnyitó. Horn Gyula, az MSZP talpraállítója és az 1994-es diadalmas visszatérés pártelnöke. Az igazi szocialista politikus, a kisemberek vágyainak utolérhetetlenül legjobb, legérzékenyebb ismerője. „Igazi” szocialista politikus, sunyin számító miniszterelnök, akinek a rossz taktikázásán elúszott az 1998-as győzelem. Európai szintű politikus. Őskövület, maga a megtestesült anakronizmus, akinek nemcsak a világlátása és politikai horizontja, de a nyelvezete is menthetetlenül „komcsi”. A rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül az egyetlen, aki tényleges eredményt tud felmutatni. Hazaáruló pufajkás, akinek 1990 után nem az Országgyűlésben, hanem a börtönben lett volna a helye.
*
| ||
Hogy pufajkás – az 1956 utáni kádárista megtorló-rendfenntartó karhatalom tagja – volt, azt sosem tagadta. Valódi szerepét zavarossá – és ily módon gyanússá – elsősorban a saját nyilatkozatai tették: a kezdeti „pufajkás voltam, de semmi rosszat nem tettem” típusú megszólalásait idővel, kivált 2002 után mind öntudatosabb kijelentések („a rendet védtem”) váltották. Perdöntő bizonyíték mindenesetre sem bűnösségére, sem másra nincs. Ami tény: minden olyan politikai kísérlet, amely Hornt a pufajkásmúltja miatt diszkvalifikálta volna, kudarcot vallott. A leglátványosabban a kormánypárti köztévé 1994-es próbálkozása, amikor egy berángatott szerencsétlen öregemberrel, Kandikó Imrével elmeséltették, miként rúgta ki fogait a szadista Horn. Ha még emlékezünk rá, nem sokkal később, a választások két fordulójában az MSZP Horn Gyula listavezetésével tönkrevert mindenkit MDF-estül, SZDSZ-estül, fideszestül, kisgazdástul. A magyar választók meghatározó többségét nagyjából ennyire foglalkoztatta Horn Gyula pufajkásmúltja. (A sajátjai előtti tekintélye pedig egyenesen kikezdhetetlen volt: főnöknek szólították, de nem a szó maffiás-bandázós, hanem szocbrigádos értelmében.)
A múlt és múltja minden percének dacos vállalása egy alkalommal került még elő látványosan: amikor Sólyom László köztársasági elnök megtagadta tőle az állami kitüntetést 75. születésnapja alkalmából. (Ahogyan öt évvel korábban Mádl Ferenc államfő is.) Az emiatti megbántottság és keserűség öntudata végéig elkísérte Hornt.
*
Annak idején szerkesztőségünket megosztotta, hogy Horn Gyulának – mintegy politikai életműve elismeréseként – jár-e a Magyar Köztársaság Nagykeresztjének polgári fokozata. Ha ezt a vitát ma is lefolytatnánk, valószínűleg ugyanúgy meglenne köztünk a véleménykülönbség, mint hat évvel ezelőtt.
| ||
Horn pályája azonban mindenfajta érzelem nélkül mérlegre tehető. Arra, hogy a demokratikus közösség elítéli-e őt múltja homályban lévő szakaszáért, a választópolgárok nemcsak 1994-ben adtak világos választ, amikor miniszterelnök lett, hanem 2002-ben és 2006-ban is, amikor Horn a szocialista párt emblematikus figurájaként vagy maga is aktívan részt vett a kampányban (2002), vagy ha a háttérben is, de változatlanul megkerülhetetlen volt (2006). (Olyannyira, hogy Orbán Viktor ha taktikai okokból gesztusokat kíván tenni a baloldali szavazóknak, azoknak máig a Horn Gyuláról mondott kedves szavakkal ágyaz meg.)
Horn Gyula érdemei gyaníthatóan számosabbak, mint azt manapság véljük: és nem csupán a következetes euroatlanti és Európa-barát politikája, vagy az 1995-ös pénzügyi stabilizáció politikai bevállalása miatt. Abban, hogy Magyarország már nem 1989–1990-ben lépett a „nemzeti” kapitalizmus (szocializmus) vagy az „önálló” magyar útra (annak minden szörnyű hozadékával), Hornnak (és mellette Kovács Lászlónak) nyilvánvalóan elévülhetetlen szerepe volt. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy az 1989-es négyigenes népszavazás, a pozsgaysta MSZP és az akkori MDF kiegyezésének kudarca után, valamint a szocialisták 1990-es nagy választási vereségét követően az MSZP-ből végül demokratikus, piacorientált, Nyugat-barát, a liberális társadalmak értékeit elfogadó politikai párt lett. Ha olykor morogva is és nem feltétlenül mindent elsöprő lelkesedéssel, de az lett: az uniós és a NATO-csatlakozást mindenféle „de” meg „ha” nélkül a Horn által átformált MSZP konzekvensen támogatta – ellentétben a Fidesszel, amely bár akkoriban végül mindig az integráció mellé állt, ún. taktikai okokból, hogy is mondjuk csak, a kelleténél többször hekkelte a csatlakozási folyamatot. Horn Gyula viszont a hazaárulózó kórussal nem törődve megkötötte a szlovák–magyar és a magyar–román alapszerződést, amelyek egyrészt stabilizálták az ország nemzetközi pozícióit, másrészt jegelték egy regionális konfliktuszóna kialakulásának a lehetőségét, és legfőképp: ezekkel váltotta meg az ország a belépőt a NATO-ba. Egyáltalán nem magától értetődő az sem, hogy nem az MSZP-ből lett a mai Fidesz – noha szavazóinak jelentékeny hányadát alkották három szavazáson is a lakótelepeken és a rozsdaövezetekben élők, a rendszerváltozás vesztesei –, vagyis az, hogy nem az MSZP-ből lett az önsajnáló nemzeti bezárkózás, a minden gátlásától megszabadult szociális demagógia pártja. Pedig az igény megvolt rá a baloldalon is, példa rá a megannyi kampánybéli és megvalósított választási ígéret, a koalíciós partnerrel szembeni ellenszenvet jó néhányszor alig kódolt zsidózásban kiélő frusztráció, vagy a kenyérféltő xenofóbia időnkénti felhorgadása. Egyáltalán nem magától értetődő tehát, hogy az MSZP-ből nem nacionálbolsevik utódpárt lett, mint ami lett 1990 után a volt kommunista állampártok legtöbbjéből. Márpedig, ismételjük, Horn Gyula vezetése alatt nem lett az – ami akkor is nagy teljesítmény, ha utólag kiderült: ezzel is csak legföljebb két évtizednyi sanszot kapott az ország.
| ||
Továbbá: az 1994-es gazdasági katasztrófahelyzetet ugyancsak az ő kormánya hárította el: és bár maga Horn zsigerileg viszolygott a (Békesi-) Bokros-csomagtól, volt ereje túllépni a direkt politikai megfontoláson (a megszorításokkal óhatatlanul együtt járó népszerűségvesztés miatti félelmén). Közvetlenül Horn Gyula nevéhez jelentős reform ugyan nem fűződik, de nemcsak az őt váltó Orbán Viktor, hanem még Medgyessy Péter kormánya is jórészt a Horn-kormány gazdaságpolitikai eredményét herdálta el.
*
Az ország jövőjét rossz irányba befolyásoló tévedése voltaképpen csak egy volt, de az jókora. Pedig Horn a maga politikai számítását, tőle szokatlanul, a jóhiszeműségre építette: a vatikáni szerződés megkötésével nem a katolikus egyház támogatását akarta megnyerni magának, hanem – a kölcsönösen előnyös üzlet reményében – annak semlegességét megvásárolni. Reálpolitikusként kívánta rendezni az ügyet, de éppen a realitásérzéke hagyta el: Horn Gyula a szerződéssel a politikai jobboldalnak már akkor is mélyen el- és lekötelezett klérust a valóságos társadalmi súlyához képest túljutalmazta, és ezzel akarata ellenére is valódi politikai tényezőt kreált belőle. Noha távol állt tőle, mégis ő teremtett lehetőséget az állam és az egyház egyértelmű szétválasztásának felfüggesztésére. Hogy az akkor indult folyamat meddig jutott, az manapság aligha kérdéses.
| ||
*
A rendszerváltozás négy vérbeli politikust talált a porondon: Orbán Viktort, Demszky Gábort, Kovács Lászlót és Horn Gyulát. Államférfi – vitathatatlan és számos alkalommal igazolt kvalitásaik ellenére – egyikből sem lett: Demszkyt és Kovácsot emberi gyarlóságaik, Orbánt voluntarizmusa és minduntalan újratermelődő bosszúvágya akadályozták ebben. Horn Gyulából pedig nem azért nem lett, mert kormányzása idejére esik az első nagy médiabeli pártfinanszírozási botrány, a Tocsik-ügy, vagy további más, akkoriban világrengetőnek tartott – az azóta történtek ismeretében azonban inkább csak mérsékelten vérforraló – ügy. (És persze ne feledjük: a Tocsik-üggyel foglalkozhatott parlamenti vizsgálóbizottság – hónapokra témát adva a médiának –, ami előtt, jelentékeny presztízsveszteséget vállalva, Horn Gyula is megjelent. Ellenben nemcsak 1998 után nem alakulhatott Országimázs Központ- vagy Kaya Ibrahim- vagy bányabizottság, de 2010 után sem alakulhat trafik-, föld-, Simicska- vagy stadion-vizsgálóbizottság.) Hornból alkati okok miatt nem lett államférfi: kisebb részben megjelenése és stílusa miatt (utóbbi sokszor szolgáltatott hálás témát a szerk.-nek, például ezzel), és főleg kicsinyes hatalomtechnikai húzásai miatt – amikről az 1994–1998 közötti Narancs-számok bőséggel tudósítottak. Ám ha mindezzel együtt is egymás mellé állítjuk a rendszerváltozás utáni kormányok teljesítményét, abból bizony az jön ki, hogy személyében az 1990 utáni legeredményesebb miniszterelnök hunyt el szerdán. Még ha e megállapítás legalább annyira minősíti a rendszerváltozás utáni politika színvonalát is, mint amennyire Horn Gyula kormányfői munkásságát.
