A jelenlegi kormánypárt(ok) kezében gyakorlatilag korlátlan hatalom összpontosul. De nem is ez a kétségbeejtő. A kétségbeejtő az, hogy a Fidesznek nemcsak lehetősége van bármit megtenni, hanem valóban meg is tesz bármit. Gondolkodás nélkül. És a potencia, valamint annak aktualizálódása közti különbség valahol elmosódott útközben - a kormányoldalon és a kormányt bírálók oldalán is. A jogállamiság mibenlétének és működési mechanizmusainak elemezgetése és korlátainak feszegetése közben ugyanis megfeledkeztünk arról, hogy az ember nem csak kodifikált törvények alapján működik. Vannak dolgok, amiket törvényileg vagy szabályzatilag tiltunk, de nem övezi társadalmi megvetés azt, aki mégis megteszi. Ha az üres úton gyalogosan keresztülmegyek a piros lámpánál, megbírságolhatnak ugyan, de nem kell attól tartanom, hogy kiközösít a családom és a baráti köröm. Ugyanez fordítva is igaz: van, amit nem tilt semmilyen törvény vagy rendelet, mégis megvetés tárgya lesz, aki elköveti. Bár nem ütközik a Btk.-ba, ha a nyílt utcán az orromat túrom, vagy felteszem a sáros lábam az éttermi asztalra, mégis kockáztatom a megbélyegzést. Nevezhetjük ezeket egyszerűen jólneveltségnek, de általános kulturális követelménynek is. A hétköznapi együttélés elsősorban ezeken az íratlan szabályokon alapul. Nem az tesz valakit civilizált emberré, hogy nem szegi meg a törvényt, hanem az, ha a más emberekkel szemben tanúsított tiszteletből olyasmitől is tartózkodik, amit amúgy jogában áll megtenni. Ez az a szemlélet, ami, úgy tűnik, teljes mértékben hiányzik a kormányzó pártok repertoárjából, és ami még szomorúbb, a teljes politikai szférából.
*
Március 24-én, az új alkotmány parlamenti "vitája" során Wittner Mária Horn Gyula volt miniszterelnökről így fogalmazott: "(...) a miniszterelnökünknek a jóvoltából, az önök, az én adómból és mindenki adójából, de emberségből, már három éve ott kezelik és ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni". Wittner Máriának joga volt ahhoz, hogy (még) a Magyar Köztársaság képviselőjeként besétáljon a Parlament üléstermébe, részt vegyen a plenáris ülésen, és ott ezt mondja. Ahhoz is, hogy Novák Előd jobbikos képviselő felszólalása után nyilvánosan kifejezze abbéli reményét, hogy a súlyos betegségben szenvedő Horn Gyula hamarosan meghal. És meg is tette. Mert megtehette.
Az emberi együttélés íratlan alapvető szabályai közé tartozik, hogy nem bántom azt, aki nem tudja megvédeni magát. Nem örülök mások szenvedésének. Nem kívánom - legalább nyilvánosan! - mások halálát. Nem használom ki más ember haldoklását rövid távú, önös célból. Wittner Mária ezeket az íratlan alapszabályokat hágta át; és nem a "vita" hevében, hanem tudatosan, megfontoltan, utólag is megerősítve az elhangzottakat. Olyan határt lépett át, amely mind ez idáig a legvérmesebb párttársai számára is tabu volt. Aki ezt megengedi magának, az teljesen elvesztette a kapcsolatát a civilizált társadalommal.
A Fidesz-frakció sajtóosztálya csütörtök délután közleményt adott ki: "Mi a tisztelet kultúrájának pártján vagyunk, de itt egy kegyetlen megtorlásba és diktatúrába torkolló szabadságharc túlélőinek egymás közötti vitájáról van szó. Ez is azt bizonyítja, hogy a múlt nagy vitái még mindig itt vannak közöttünk." Nem kívánok a közlemény tartalmi elemzésébe bonyolódni, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy egy értelmetlen, harmatgyönge, percek alatt összedobott magyarázkodás ez csupán, amellyel a képviselő asszony pártja megpróbálta elkenni az ügyet. Vitának becézni azt, amikor valaki egy idős, haldokló embert ócsárol, és kifogásolja, hogy még életben van, finoman szólva is nonszensz. Maga a tény azonban, hogy a nagyobbik kormánypárt ezzel a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet, bőven túlmutat az omnipotens hatalombirtokos szokott cinizmusán. A jóérzésű ember magában pufog kicsit, amikor kormányközeli cégek milliárdos megbízásokat kapnak, vagy kuncog, amikor az államfő vad és kilátástalan közelharcba bonyolódik az anyanyelvével. Az sokkal súlyosabb, amikor egy parlamenti fölszólalás a társadalmi együttélés alapvető normáit kérdőjelezi meg. Ilyenkor egyetlen elfogadható reakció létezik: minden lehetséges módon el kell határolódni attól, aki átlépi a határokat, és fel kell szólítani az azonnali lemondásra. Egyértelműen ki kell jelenteni, hogy nem működünk együtt azzal, aki a legalapvetőbb követelményekkel sincs tisztában. Aki nem ismeri el a játékszabályokat, azzal nem lehet leülni társasjátékozni. A magyar politikai elit azonban olyannyira elmerült saját pitiánerségében, hogy már észre sem veszi, amikor valaki széttépi a játéktáblát, elhajigálja a bábukat, és kontrollálhatatlan akcióba kezd.
De nemcsak a Fidesz politikusai tompultak el ennyire, hanem például Mesterházy Attila is. Aki felszólítja Wittner Máriát, hogy kijelentése miatt kérjen bocsánatot az ország baloldali közösségétől, az egész egyszerűen nem érti, mi történt. Nem a baloldalt bántották meg, de még csak nem is az MSZP-t. Mesterházynak nem a baloldal, hanem minden jóérzésű állampolgár nevében kellett volna felháborodnia - ha emlékszik még rá, milyen a valódi, nem politikai célú felháborodás. Wittnert nem a szocialistáknak, hanem az egész társadalomnak kellene elítélnie, bármilyen naivan hangozzék is ez. Wittner Mária ugyanis nyilvánosan túrja az orrát, köpköd, és felteszi a sáros lábát az asztalra. Az ilyenekre szokás ferde szemmel nézni, az ilyenek háta mögött szokás összesúgni. Nem az a tragikus, hogy a Fidesznek joga van alkotmányozni. Az a tragikus, hogy országgyűlési szinten nyer legitimitást a "megteszem, mert megtehetem" elve. És a többségnek még csak fel sem tűnik, hogy ez mennyire veszélyes.
