Lebegy tábornok a 90-es évek hőse, sőt már a nyolcvanasokéi is; sikerült győztesen hazajönnie a vesztes afganisztáni háborúból, aztán egy röpke történelmi pillanat erejéig eljátszania annak a bizonyos utolsó csepp vérnek a szerepét, ameddig a Szovjetunió kitart Moldávia mellett, aztán hosszú percekig is eltartó békét kötött Csecsenföldön, majd Jelcin felettes énjeként futott be üstökösszerűen fel-, majd leívelő pályát; és most megint itt van, igaz, egyelőre csak Krasznojarszkban, valahol Szibériában, de nem kell ahhoz túlzott fantázia, hogy belássuk: már majdnem a nyakunkon.
A civilizált világ pedig szeppen és jajong.
Nem mintha Lebegyet egy kalap alá lehetne venni azokkal a proto-, pszeudo- és neonácikkal, akik hol tartományi, hol országos parlamentekbe jutnak be, hol pedig egyéb politikai ranglétrákon jutnak döntő pozíciókba, hogy aztán leszerepeljenek ismét, és eltűnjenek sebtiben. Lebegyről mindössze annyit lehet elmondani, hogy populista, hogy politikai megoldóképleteiben, amelyeket pedig egy óvodás is kiröhögne, komolyan hisz, és mindehhez még van pofája tényleg tisztességesnek lenni, legalábbis a szó büntető törvénykönyvi értelmében.
Az ilyesmi roppant idegesítő. Az ilyenek, mint ő, többnyire lebuknak valami piti histórián, a zsebükben felejtik a költségvetést, verik a feleségüket, verik a titkárnőjüket, pionyírkákkal hetyegnek éjtnappal, mindegy. Elkövetnek valamit, és ezzel domesztikálódnak, elvesztik mitológiai dimenzióikat, és innentől kezdve nem érdemes többé rettegni tőlük.
Akkor meg mire jók, vonja meg a vállát a szavazópolgár.
Lebeggyel szemben azonban ez a reakció mind ez idáig megmaradt inadekvátnak. Bukását, amely kiűzte a Kremlből, nem népharag okozta, hanem Jelcin elnök, aki máról holnapra frászt kapott az extábornoktól, érthetően. Elvégre kinek kellene egy ilyen hímnemű vasszűz az előszobájába, ahonnan csak a megvesztegethetetlen erkölcsi fölényt sugározza, de még egy esernyőt sem lehet ráakasztani. Egy gazember legyen tisztességtelen. Akkor kiismerhető, tehát kezelhető. Egy Le Pennel, egy Haiderrel, egy Csurkával, egy Zsirinovszkijjal legfeljebb nagyszülőket lehet riogatni, de Lebegyben tényleg van valami félelmetes.
Viszont egyelőre Krasznojarszkban van, kormányzó az övéi között: a többieket ő maga sietett megnyugtatni, hogy eszébe se jutna elnöknek jelöltetni magát.
Bár lehet, hogy még meggondolja. Még csak nem is magától: népe nyomására mintegy. Népének ugyanis, és nemcsak az övének, tele van a töke a létező nagypolitikai formációk egyébként akár emberarcúként is értelmezhető disznóságaiból, pusztán lustaságból marad mellettük, esetleg azért, mert nincs náluk jobb ötlete. A populisták, a proto-, pszeudo- és neonácik ugyanis szánalmas bohócok, isznak, és nem bírják, belezavarodnak a mondanivalójukba, forgatókönyv-jogdíjakkal iszkolnak el, esetleg bíróság elé kerülnek sikkasztásért, mint az előzőleg miniszterelnökségig avanzsált Berlusconi.
Lebegy azonban - bár a politikai credója a legenyhébben szólva is bizonytalan - tiszta, vagy káprázatosan ügyes, hogy egyszer sem bukott meg semmivel. De még ez utóbbi esetben is: olyan, amilyennek ellenfeleinek, a komolyan vehető és magukat komolyan vevő politikusoknak lenniük kéne, ha nem bízhatnának abban, hogy a populisták és a neonácik a végén mindig bemártják magukat valamivel.
Amíg fel nem bukkan egy Lebegy-formátumú, kiismerhetetlen alak. De ő még csak Krasznojarszknál tart, az meg messze van.
