„Egységes nép vagyunk, Oroszország számunkra egy”

Publicisztika

A mai oroszországi emlékművekből oroszok és ukránok közös, egyetlen birodalmi jövője rajzolódik ki - ahogy azt Vlagyimir Putyin elképzeli.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. május 12-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Az orosz–ukrán háború második hónapjának végén sűrűsödni kezdtek a hírek az emlékművekről. Kijevben az ostrom alá vett ukrán települések nevére és színeire cserélték a szovjet Hős városok tábláit, Harkivban Zsukov marsall szobrát, Munkácson a második világháborús obeliszket döntötték le, az elfoglalt Henicsenszkben az oroszok első dolga volt, hogy helyreállítsák Lenin szétbontott kőszobrát, Bucsából pedig a tömegmészárlás dokumentumai mellett megérkeztek a szétlőtt köztéri alkotásokról készült fotók is. Az emlékművek a háború első napjaitól kezdve megjelentek a hírekben – Perejaszlavban már két nappal a támadás előtt döntés született a Mindig együtt az orosz néppel című alkotás lebontásáról –; a világot már március elején megrázta, hogy találat érte a Babij Jar-i emlékművet, a különböző, gyorsan kommunikálható emlékezetpolitikai gesztusok, üzenetek, illetve maró karikatúrák mögött időlegesen mégis háttérbe szorult a közterek szimbolikus átírása.

Az emlékművek szimbolikus nyelvén zajló ukrajnai háború gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza, szálai elvezetnek a 19. századba, a nemzeti gondolat születéséhez, illetve főként a szovjet időkbe. Már nem sokkal az 1981-ben Kijevben emelt hatalmas Haza-anya szobor avatása után felmerült, hogy a kezeiben kardot és pajzsot tartó nőalak orosz sugallatra néz keletre, pontosabban a megmentő Moszkva irányába (s nem az ellenség, vagyis nyugat felé). A Szovjetunió felbomlása után az ukrán éhínségről (holodomor) és a sztálini terror emlékezetéről bontakoztak ki viták; a függetlenné vált Ukrajnában – főleg a nyugati országrészben – szinte azonnal megkezdődött a Lenin-szobrok lebontása, illetve ugyanott a 20. századi nacionalista vezetők, köztük elsősorban Sztepan Bandera szobrainak felállítása.

Az orosz–ukrán emlékezetháború kezdete azonban inkább 2013-ra tehető. A Majdan téri tüntetésekkel elindult szobordöntések (Leninopad) nyomán éleződő feszültség a Krím orosz annektálását követően a kommunista önkényre és a Szovjetunióra emlékeztető szobrok szisztematikus eltüntetésével továbbfokozódott. A 2010-es években valójában hidegháború zajlott az emlékezetpolitikában: az Ukrajna területén a szovjet időkben felállított emlékművek megítélése, a velük való együttélés – csakúgy, mint az oroszok és az ukránok valódi együttélése – számtalan konfliktussal járt az ország szinte valamennyi területén. Hogy milyen kényes szituációk alakulhattak ki, arra példa a mariupoli Hős városok emlékmű, amelyet eredetileg a hetvenes években készítettek. 2014-től kezdve az egyébként sem különösen biztos lábakon álló alkotást számos alkalommal megrongálták, ismeretlenek átfestették vagy leszedték az orosz városneveket, Moszkva, Leningrád, Szmolenszk tábláját. Amikor határozat született a rozsdásodó monumentum elbontásáról, nyugdíjasok egy csoportja vonult ki megvédelmezni, akiket csak azzal lehetett jobb belátásra bírni, hogy 2018-ban pályázatot írtak ki egy új, méltó emlékmű megtervezésére. A tervek elkészültek, de a kivitelezésre már nem került sor. (Ma már talán az emlékmű helye sincs meg.)

A putyini emlékezetpolitika éles fordulatát általában a 2010-es évek elejére teszik, de utólag látszik, hogy a birodalomépítő szándékoknak már korábban is akadtak emlékezeti projektekben testet öltő jelei. Putyin 2007-ben – a történelem egyoldalú átírására irányuló kelet-európai kezdeményezésekre hivatkozva – elrendelte, hogy világszerte újítsák fel a külföldön el­esett szovjet katonák temetőit, a pravoszláv egyház közvetítésével pedig intenzív orosz emlékműexport kezdődött. A külföldre ajándékozott emlékművek üzenetei egyszerre hordoztak bel- és külpolitikai jelentést, sok esetben szolgáltak szimbolikus határkövekként, s váltak a történelem (és a tervezett jövő) újrakeretezésének eszközeivé.

 
A harkivi Zsukov-szobor is elesett

Iljin, Gyenyikin, Gumiljov

Az orosz elnök Ukrajnára vonatkozó emlékezetpolitikai elképzeléseinek formálódásában három forrás kiemelkedő szerepet játszott. Ivan Iljint Putyin már több mint egy évtizeddel ezelőtt is kedvenc filozófusának nevezte, szavait beszédeiben idézte, olvasását tágabb környezetének szinte kötelezővé tette. Az 1954-ben emigrációban elhunyt Iljin filozófiai elképzeléseiről, amelyekben vallásos elemekkel keverednek a fasiszta nézetek, illetve hatásairól Timothy Snyder írt könyvet 2018-ban (The Road to Unfreedom).

Iljin Ukrajnát Oroszország létét fenyegető veszélyként írta le; Putyin a nagyorosz birodalmi érdekek érvényesítésével kapcsolatban elsősorban rá hivatkozik.

Iljin szobra 2012 óta áll Jekatyerinburgban; az alkotás összeolvasztott meteoritdarabokból készült, elkészítését a pravoszláv egyház finanszírozta. Ivan Iljin írásai mellett Putyin Anton Gyenyikin naplóinak és esszéinek olvasását ajánlotta alattvalóinak. Gyenyikin a polgárháború legfontosabb fehérgárdista tábornokai közé tartozott; a vereség után emigrálni kényszerült. 1922 és 1925 között Magyarországon élt, először Sopronban, később Budapesten, végül a visszaemlékezések megírására legalkalmasabb helyen: Balatonlellén. Földi maradványait 2005-ben vitték vissza Oroszországba; a moszkvai Donszkoj-kolostorban temették újra. Putyin 2009-ben látogatott el a tábornok sírjához, ahol újságírók előtt idézte Gyenyikin gondolatait Ukrajnáról, amelynek ügyeibe senki nem avatkozhat, „hiszen ez mindig is Oroszország belügye volt”. Gyenyikin emléktábláját 2013-ban avatták fel Balatonlellén. Fontos forrást jelent még Putyin számára Lev Gumiljov ezoterikus Eurázsia-elképzelése, amely valahol mélyen az Orbán-féle keleti nyitás politikájának hátterében is ott húzódik. Gumiljovnak Oroszországban számos helyen, a többi közt Kazanyban állítottak emlékművet (2005-ben).

Putyin elgondolásai Ukrajnáról mindig visszatérést is jelentenek a múltba. A legtávolabbi – egyben legalapvetőbb – időkapocs Vlagyimirhez (ószláv nyelven: Volodimirhez) vezet, aki Kijev uraként 988-ban keresztény hitre térítette a Ruszt. Putyin – akinek keresztnevével kapcsolatban is felemlegetik a párhuzamot – 2016-ban állíttatta fel Moszkvában a nagyfejedelem emlékművét, s egyben új történelmi összefüggésbe emelte a Kijevi Rusz és a 10. század végén még jelentéktelen Moszkva viszonyát. A hangsúlyt a mindig is egységes nemzet elgondolására helyezte, ezzel is opponálva a Volodimirrel kapcsolatos ukrán elképzeléseket.

Oroszország számára az új emlékezetpolitikai hangsúlyok elhelyezésére és a birodalmi összefüggésrendszer szimbolikus átrajzolására 2014-től kezdve elsősorban az annektált Krímben és a „hibrid” háborúval sújtott Donbaszban nyílt lehetőség. A történelmi régmúltból többek között Gleb herceg és Nyikon, a krónikás alakját emelték ki: emlékművüket, amely az oroszok 11. századi meghatározó jelenlétére emlékeztet a Fekete-tenger térségében, 2019-ben avatták fel Kercsben. Különös hangsúlyt kaptak a putyini elképzelésekben a 18–19. századi orosz történelmi példák és párhuzamok. Szimferopolban 2016-ban állították fel újra Nagy Katalin szobrát; az 1921-ben lerombolt eredeti mű rekonstrukciójáról rögtön a Krím annektálásakor határoztak. A kontinui­tás mellett az orosz elképzelésekben kiemelt szerepet játszik a cárnő Új-Oroszország (Novorosszija) fogalma, amelyet a törököktől 1774-ben visszafoglalt Krím-térségre használt. 2020-ban Feodoszijában állították fel Pjotr Kotljarevszkij tábornok, a „Kaukázusi Szuvorov” szobrát; ugrató lovának patái alatt egy perzsaszőnyeg mintázata látható, utalva Perzsia 18. századi legyőzésére. Az emlékművet – II. Miklós különböző új emlékműveihez és szinte valamennyi történeti alkotáshoz hasonlóan – az orosz emlékezetpolitikai propaganda jelenlegi legfontosabb szervezete, az Orosz Katonai és Történelmi Társaság állíttatta. Jellemző, hogy az elmúlt években a kultúra nagyjainak emelt emlékművek száma már jelentősen elmarad a katona hősöké mögött.

Putyin történelmi előképei között II. Miklósnál és II. Katalinnál is fontosabb III. Sándor, akinek Jaltában, a Livadia-palota parkjában emeltek emlékművet. A szobor avatásán a „kiemelkedő államférfi és hazafi” méltatása során Putyin kiemelte, hogy III. Sándor idején kezdődött a hadsereg és a flotta minőségi fejlesztése. „Ezzel egyidejűleg úgy gondolta, hogy egy erős, független államnak nemcsak a gazdasági és katonai hatalomra, hanem a hagyományokra is támaszkodnia kell; egy nagy nemzet számára fontos, hogy megőrizze identitását, és hogy a haladás a történelem, a kultúra és a spirituális értékek tisztelete nélkül elképzelhetetlen.”

Vörösök és fehérek együtt őrzik Oroszországot

Az emlékezetpolitikai transzformáció másik kiemelt eleme a bolsevik forradalom és a teljes szovjet múlt rehabilitálása. Szimferopolban már 2015-ben restaurálták Lenin szobrát, ugyanitt tavaly kapott emlékművet a Cseka gyilkos vezetője, Dzerzsinszkij. A jaltai konferencia egykori helyszínén Sztálin szobrát is felavatták – Zurab Cereteli műve eredetileg a találkozó 60. évfordulóján került volna köztérre, de akkor még az ukrán politikusok megakadályozták a felállítását. A 70. évforduló idején azonban már nem volt akadálya, hogy a diktátor – és a rá tekintő Churchill és Roosevelt – alakját a Krímben helyezzék el. A második világháborúban hozott áldozat és a kivívott (orosz) diadal kezdettől fogva Putyin emlékezetpolitikájának legfontosabb eleme volt,

az avatóbeszédekben ma is elmaradhatatlan az ismét a Nyugat támadásától megmentendő, szeplőtelen Oroszország elgondolása.

Az egyház és állam egységét is magába foglaló gondolat központi objektumát 2020-ban avatták fel Moszkva közelében, a fővárostól félúton Borogyino felé. Az orosz fegyveres erők itt épült főtemploma körül elterülő Hazafi Park része az Emlékezés Útja, egy nagyszabású múzeum, amelynek kiállítása a nagy honvédő háború történetét mutatja be. Putyin a német támadás évfordulóján Kirill pátriárka társaságában látogatta meg a komplexumot.

A hadsereg és az egyház fontos kötőelemet jelent a történelmi korokon átívelő újbirodalmi elképzelések felépítésében és megjelenítésében. 2016-ban avatták fel Szimferopolban a Minden kor népi milíciáinak emlékművét. Oszlop tetején a Szent György-kereszt, s a felirat: „Becsület, hősiesség, bátorság, haza.” A talapzat alján három alak helyezkedik el, a két világháború egy-egy katonája, mellettük pedig a 2014-es invázió, a „Krími Tavasz” egy fegyverese. Szevasztopolban 2021 áprilisában háromévi előkészítés után avatták fel a polgárháború emlékművét. Az emlékmű tetején Oroszország arany nőalakja áll, a talapzatnál két őrt álló katona, az egyik a vörösök, a másik a fehérek hadseregéhez tartozik. Az emlékműhöz egy örökláng mellett reliefek tartoznak a polgárháború utolsó napjainak jeleneteivel, az országot a kikötőből elhagyó fehérek hajóinak indulásával. A mű mai üzenete a vörösök és fehérek kibékítésének lehetősége; erre utal a felirat is: „Egységes nép vagyunk, Oroszország számunkra egy.”

A múltat, Oroszország és Ukrajna megmentésének, megváltásának gondolatát a jelennel a Krímben vagy éppen Luhanszkban egyebek mellett az „udvarias emberek” szobrai kötik össze. Így nevezték azokat az orosz fegyvereseket, akik 2014 februárjában váratlanul tűntek fel a Krím városaiban. Tevékenységükről számos propagandafényképet készítettek, ezekből válogatták ki azokat a témákat, amelyekből az emlékművek születtek – a leggyakoribb zsánermotívum a kislánynak a macskáját visszaadó kommandós alakja.

Timothy Snyder szerint a múlt az öröklét politikája számára az ártatlanság szimbólumainak tárházát nyitja meg, amelyet a hatalmon lévők megdézsmálhatnak annak érdekében, hogy felmutassák saját országuk harmóniáját, és a világ többi részének diszharmóniáját. Az elmúlt nyolc évben a megszállt területeken felállított emlékművekben a múlt putyini elképzelése nemcsak a jelennel, hanem a hatalmas állam és annak vezetője által előre eltervezett jövővel is szorosan összekapcsolódik. Az emlékművekben így egyetlen, birodalmi jövő rajzolódik ki, amelyben jelen és múlt egybefolyik – az elképzelt putyini öröklétben elkülöníthetetlenül.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk