n Ami Pakson mostanában történik, arra joggal mondhatnánk: kész röhej - már ha nem tudnánk, hogy efféle bohóctréfákból (-tól) mi minden sülhet ki (mondjuk a szemünk). A sorozatos technikai malőrök, a "mindennap elcseszünk valamit" jellegű szabadkézi gyakorlatok lassan megszokottá válnak, ha egy nap semmiről nem hallanánk, már hiányérzetünk volna. Frissen vásárolt francia-német berendezés kipróbálása élesben, hibás számítások nyomán, bokáig érő radioaktív víz, majd persze leváltás, pénzbüntetés meg az a leküzdhetetlen érzés, hogy országunk egyik technikatörténeti jelképe öles léptekkel halad a teljes szétesés felé. Ezek vannak.
Ezzel együtt nem kiáltunk élből abcúgot az atomra; viszont nem kell ahhoz elvakult atomenergia-ellenesnek lenni, hogy alig másfél évtizeddel Csernobil után gyanakodni kezdjen az ember, ha egy egyszerű technikai bakinak induló akármit néhány nap múltán súlyos üzemzavarrá minősítenek (persze amit el lehet baltázni, az a túloldalon is elromlik, lásd: Three Mile Island, 1979 - de azért egyelőre a mi térfelünk szólt nagyobbat). A Pakson történteket immár nem lehet elsunnyogni, és a jelek szerint már senki nem is akarja. Kár, hogy ennek a belátásához egy hónap kellett; és kötve hisszük, hogy ebben csupán az a két-három felelősségre vont középvezető a ludas.
