Lendvai L. Ferenc: Nemzeti középszer (Nemzeti közép vagy republikanizmus?)

publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy kitűnő fiatal kutató nemrégiben, meglehetős nyilvánosság előtt tartott előadásában így fogalmazott: "Svájcban nincs közös nyelv. A kurdoknak nincs államuk. Mégis van kurd vagy svájci nemzet. Ezért ma általánosnak mondható az az álláspont, hogy az egy nemzethez tartozó egyének >>halmazánakCsakhogy: ahhoz, hogy közös identitástudattal rendelkező egyének ilyesfajta tevékenységeket tudjanak folytatni, már előzőleg is valamilyen formában össze kell tartozzanak, hiszen különben nem fogják közösen rendezgetni múltjuk emlékeit, s kidolgozni közös szimbólumaikat és tradícióikat.

Egy kitűnő fiatal kutató nemrégiben, meglehetős nyilvánosság előtt tartott előadásában így fogalmazott: "Svájcban nincs közös nyelv. A kurdoknak nincs államuk. Mégis van kurd vagy svájci nemzet. Ezért ma általánosnak mondható az az álláspont, hogy az egy nemzethez tartozó egyének >>halmazánakCsakhogy: ahhoz, hogy közös identitástudattal rendelkező egyének ilyesfajta tevékenységeket tudjanak folytatni, már előzőleg is valamilyen formában össze kell tartozzanak, hiszen különben nem fogják közösen rendezgetni múltjuk emlékeit, s kidolgozni közös szimbólumaikat és tradícióikat.

H

Ferdinand Tönnies Gemeinschaft und Gesellschaft (Közösség és társadalom) című híres művében kifejtett elmélete szerint minden organikus közösség alapmintája a család, illetve a ház(tartás), s az olyan tradicionális közösségekben, mint a klán, a törzs, a nép, illetve a falu, a város, az ország, melyek legátfogóbb egységét a közös (nép)vallás és egyházszervezet adja, végső soron a közös származás és a közös lakóhely - vagy amint gyakran mondani szokták: "a vér és a föld" (Blut und Boden) - közössége az alap. Az emberek azonban nemcsak organikusan, de mechanikusan is kapcsolatba léphetnek egymással, s akkor éppolyan pozitív egységet, értelmes és hasznos társaságot tudnak létrehozni: viszonyrendszereiket ekkor a piac, a társadalom és az állam kategóriáival írhatjuk le. Erre a tényre épült elméletileg az újkor valamennyi "társadalmi szerződés" elmélete, s ez jelenik meg Hegel Jogfilozófiájában is. Hegelnél a családból kilépő magánszemélyek a polgári társadalomban, illetve annak rendjeiben kapcsolatrendszerekbe lépnek egymással, ám úgymond tényleges "igazságot és erkölcsiséget" csak azáltal kapnak, hogy tagjai az államnak, amelyben egyesülésük szerződéssé lesz. Úgy látszik tehát, hogy az egység, melyet a nemzeti közösség alapjaként keresünk, vagy a vér és a föld vagy az állampolgári szerződés összetartó egysége lesz - vagy pedig ez is és az is.

A nemzetek Friedrich Meinecke elmélete szerint (Weltbürgertum und Nationalstaat, 1907) úgy foghatók föl első megközelítésben, mint nagy, történelmileg keletkezett és fejlődött életközösségek, amelyeket közös lakóhely, közös leszármazás vagy keveredés, közös nyelv, közös szellemi élet, közös állami vagy föderatív berendezkedés kapcsol össze - ami azonban nem azt jelenti, hogy minden nemzetnek a fölsorolt összes jellemzővel föltétlenül rendelkeznie is kellene vagy lehetne. "Minden körülmények között adva kell hogy legyen valamely történelmileg kifejlődött szellemi közösség és ennek egy többé vagy kevésbé világos tudata" - hogy azonban ez min alapszik, Meinecke szerint másodlagos kérdés, melynek konkrét megoldása azután sokféle egyedi változatot mutat. Mégis megkülönbözteti azonban a két fő típust: a kultúrnemzetet, amelynek esetében a közösség döntően a közösen átélt kultúrjavakon (elsősorban valláson és egyházon), s az államnemzetet, amelynek esetében a közösség döntően a - történelmileg kialakult - közös politikai alkotmányon nyugszik. A típusok azonban átmehetnek és át is mennek egymásba. Adott körülmények függvénye továbbá, hogy emberek sajátos csoportja, mint az elzásziak, melyik államnemzethez tartozik, és melyik kultúrnemzethez kíván tartozni - ennyiben jogos Ernest Renan tétele, miszerint egy nemzet létezése a mindennapos népszavazásban áll. (Renan az elzásziakkal kapcsolatban fogalmazta meg 1882-es tézisét, akik 1789 óta folyamatosan - és így 1870/71-ben is - a francia nemzethez kívántak tartozni, Meinecke ellenvetése azonban éppoly jogos: az 1648/81-ben erőszakkal meghódított Elzászban az 1871-et követő választásokon folyamatosan tendált a többség elérése felé az ún. "német" párt.) Meinecke szerint mind a kultúrnemzetnek, mind az államnemzetnek volt egy korai - premodern - fejlődési szakasza, amikor az államnemzet még mintegy tartalom nélkül, a kultúrnemzet pedig mintegy vegetatíve létezett, s a nemzet kifejlődése éppen abban állt, hogy az államkeretek megteltek kulturális tartalommal, a kultúrjavak pedig állami keretet találtak maguknak. A nemzet modern képződmény: kifejlődése összefügg a modern individualizmus kialakulásával. Hiszen korábban az egyén - mint Tönnies leírta - különböző premodern közösségekbe volt beágyazva, most viszont önálló individuum, aki - mint Hegel rámutatott - igényli a közösséget, s éppen ezt nyújtja neki a nemzet. Meinecke végső soron azt sugallja, hogy egy nemzet "normális" létezése végül is föltételezi mind a kultúr-, mind az államnemzeti létet.

H

Az államnemzet és kultúrnemzet fogalmait később gyakran értelmezték úgy, hogy az előbbi a nyugat-európai, az utóbbi a kelet-európai viszonyokra jellemző. A föntebbiekből látható, hogy ez az értelmezés Meineckétől valójában idegen: a nemzetek két fő típusát ő nem egymást kizáró ellentétekként, hanem inkább egymás kiegészítőiként, s főleg nem geopolitikai, hanem történelmi típusokként írta le. Akárhány államnemzeti alakulatot tekintünk, annak törekvése a kultúrnemzetté válás, és akárhány kultúrnemzeti képződményt nézünk, annak törekvése az államnemzetté alakulás volt, mind Nyugaton, mind Keleten. A különbség inkább a sikerben van. A svájci államnemzet többnyelvűen közös svájci kultúrát hozott létre, Jugoszláviának ez nem sikerült. Az ír nép nemzetté tudott válni, a kurdoknak ez bizony még hátravan. Nép és nemzet ugyanis nem azonosak: a nemzet, mint látjuk, a modern politikai és intézményi közösséggé szervezett nép. Ezért a "nemzet" szó mindig behelyettesíthető a "nép" szóval, fordítva azonban ez nem áll. Például a "Mit kíván a magyar nemzet?" kérdés helyettesíthető ezzel: "Mit kíván a magyar nép?", viszont "A magyar nép finnugor eredetű" kijelentés nem helyettesíthető ezzel: "A magyar nemzet finnugor eredetű". A modern politikai és intézményi közösséggé szerveződő népnek mint nemzetnek nem kellett föltétlenül teljes szuverenitással rendelkeznie: a Habsburg Birodalmon belül évszázadokon keresztül létezett a rendi és kialakulhatott a modern cseh vagy magyar nemzet, mert ehhez politikai és kulturális intézmények álltak rendelkezésre, így külön hivatali apparátusok és rendi gyűlések vagy például nemzeti múzeumok és akadémiák. Éppígy nem volt szükséges föltétlenül a teljes integritás: a széttagolt német államok a Német Birodalom, illetve Szövetség egynémely közös intézménye (körzetek stb.) révén. A nyugat-európai "történelmi" nemzetállamok alapját eleve a rendi-feudális és abszolutisztikus monarchiák territoriális államnemzete képezte, de a kelet-európai soknemzetiségű birodalmak fölbomlása után látszólag tisztán etnokulturális alapon létrejött "kisnemzeti" államoknak is megvoltak a politikai-territoriális előzményei.

H

Az integritás egy másfajta, számos problémát (vö. "irredenta") fölvető csorbulása áll elő azonban akkor, ha az etnikai-kulturális közösség nem minden csoportját sikerül egyesíteni a politikai-territoriális közösségben. A francia államnemzet végül is lemondott róla, hogy a svájci vagy a belgiumi franciák egyszersmind valamely intézményesült francia kultúrnemzethez is tartozzanak, a francia kultúrához azonban természetesen hozzátartoznak. A magyar nép nemzetállamát viszont a történelmi fejlődés zilálta szét, igen szerencsétlen körülmények között. Hogy a magyar államnemzet territoriális határain túli magyarok is a magyar kultúrához tartoznak, nyilván nem vitás - de tartozhatnak-e egy intézményesült magyar kultúrnemzethez? A francia példa nyomán a limine azt kellene mondanunk, hogy nem: csakhogy nyilván sokkal könnyebb valamiről önként lemondani, mint valamit kényszerűen elviselni. Ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy a trianoni határok valamilyen formájú revíziója nemzeti követeléssé vált, egészen az újabb, ezúttal párizsi békéig. Az elfojtások ezt követő évtizedei után pedig egyre fokozódó mértékben nyert teret az az elképzelés, hogy a magyar állam és a magyar nemzet két különböző dolog. E megkülönböztetés kifejeződései például az állami és a nemzeti ünnep szétválasztása, újabban az állami és a nemzeti zászló megkülönböztetésének ötlete, holott e kettő között nem az a különbség, hogy - már amennyiben egyáltalán különböznek egymástól, mert mondjuk az állami zászlón szerepel az államcímer - az állami zászlót az állampolgárok, a nemzetit pedig a nemzet más tagjai használják, hanem az, hogy az előbbit a közösség hivatalos képviselői, az utóbbit pedig magánszemélyek. (Ahogyan egy közjegyző tábláján szerepelhet az államcímer, egy ügyvédén viszont nem.) Annak fényes bizonyítékaként, hogy a kultúrnemzet eszméjének megvalósítása is intézményesülést és politikai formákat igényel, a magyar Országgyűlés megalkotta az ún. státustörvényt, melynek keretében a magyar állampolgársággal nem rendelkező magyarok ún. magyarigazolványt kaphatnak. Az eredeti státustörvény lényege nem a sokféle más módon is megvalósítható támogatásrendszer, hanem a szent koronás magyarigazolványok által szimbolizált "határváltoztatás nélküli nemzetegyesítés": ezzel válna ugyanis anyagi erővé néhai miniszterelnökünk eszméje, miszerint ő "lélekben" 15 (a valóságban sajnos inkább csak 14) millió magyar miniszterelnöke - ami ebben az eredeti formájában tudományosan értelmezhetetlen. Az államhatárokon kívüli magyarok vagy természetes módon a magyar kultúrközösséghez tartoznak, s ehhez akkor nem szükséges semmiféle igazolvány, vagy a magyar nemzethez, s akkor viszont magyar útlevél járna nekik, mert a magyarigazolvány valójában ennek szurrogátuma. Az utóbbi megoldás persze minden bizonnyal a "repatriálás" hatalmas migrációs hullámait idézné elő - amit aligha lehet magyar nemzeti érdeknek minősíteni.

H

A modern polgári világban mára egyértelműen az a koncepció vált uralkodóvá, hogy egy nemzet egységét, illetve ennek alapját döntően a közös alkotmány és politikai kultúra, s csak ennek érzelmi nyomatékaként a közös származás és nyelvi kultúra adja. Az ilyen nemzetképződmény ideáltipikus példájaként részint a svájci, részint talán még inkább az amerikai nemzet példája jelenik meg, mert a polgárokat erkölcsileg egyesítő politikai szerződés hegeli ideáljának e két nemzet alkotmányos léte és eszméje felel meg leginkább. Ezt az eszmét republikanizmusnak szokás nevezni, már azóta, hogy a Publius álnéven író három kiváló szerző: Alexander Hamilton, James Madison és John Jay e fogalmat megalkotta, a pluralizmusra épülő és az érdekeket - így a regionális érdekeket is - az alkotmányban kiegyensúlyozó köztársaságot állítva szembe a rousseau-i "tiszta" (közvetlen) demokráciával. A szerzők valójában egy igen régi tradíciót követtek: Arisztotelész különböztette meg a "politeia" (= res publica, köztársaság) ideális politikai rendszerét a "demokrácia" elfajult politikai rendszerétől, s csak amikor a cezarizmusok súlyos tapasztalatai nosztalgiát keltettek iránta, állította szembe Polübiosz az immár jó berendezkedésnek tekintett demokráciát az elfajult "ochlokráciá"-val. (Az egyébként nem igaz, hogy Magyarországon nincsenek hagyományai a regionalizmusnak: földrajzi alapjai és történelmi tradíciói vannak azoknak a régióknak és regionális központoknak, amelyeket Bibó István jelzett Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció című írásában; emellett természetesen - az eredeti, kisebb - megyéknek is.) A kultúrnemzet-koncepciótól időközben a fajelmélet zsákutcájához eljutott, majd abból végre kikecmergett Németországban ezért alkotta meg Dolf Sternberger a Verfassungspatriotismus, az alkotmány patriotizmusának fogalmát. Amint Jürgen Habermas később határozottan leszögezte: "Az egyetlen patriotizmus, mely nem idegenít el bennünket a Nyugattól, az alkotmány patriotizmusa."

A republikanizmus nem föltétlenül államformát jelent: egy alkotmányra épült monarchiában éppúgy érvényesülhetnek az elvei, mint ahogyan egy ilyen monarchiában a korona is a népszuverenitás szimbóluma. A magyarországi Szent Korona-kultusznak nem abban áll a veszélye, hogy bárki is a monarchia visszaállítását tervezné (a rendi-nemesi magyar nacionalizmus eszménye amúgy is, lengyel mintára, a király nélküli királyság volt), hanem abban, hogy a korona "szent" jellegének és alkotmányos-közjogi szerepének egyidejű hangoztatásával a szuverenitást valójában nem a néptől eredőként, hanem - mint a középkorban - lényegében transzcendens eredetűként fogja föl. (A Szent Korona-kultusz emellett nyilvánvalóan állandó és folyamatos utalást jelent a "Magyar Szent Korona Országai" birodalmi eszméjére.) Ezért kell állandóan bizonygatni, hogy a korona azonos azzal, melyet a pápa annak idején első királyunknak küldött (holott I. Istvánhoz legjobb esetben is csak a latin résznek van köze, mely talán a szentté avatott király ereklyetartója volt), s ezért kellett a koronát fölhelyezni a címerperemre, mely heraldikai eljárás egyébként csak monarchiákban szokás. (Amikor erre egy jeles nemzeti-liberális történészprofesszor annak idején rámutatott, kioktatták, hogy igenis Andorra és San Marino, azaz egykori feudális tartományok címerén is van korona!) Végül ezért kellett a koronát az Országházban elhelyezni, holott annak, mint a magyar államhatalom történelmi jelképének, nyilván nem a törvényhozás, hanem az államfő székhelye biztosíthatná az igazi genius locit.

A premodern kultúrnemzet-koncepció és a birodalmi Szent Korona-kultusz egyfelől, a modern republikanizmus és a népszuverenitás eszméje másfelől: a magyar nemzettudat alakítóinak e két oldal között előbb vagy utóbb világosan és egyértelműen választaniuk kell. Mert hidegnek és hévnek valamiféle állandó lágymeleg egyeztetését aligha hívhatjuk másként, mint nemzeti középszer.

A szerző filozófus. Írása a tíz- éves Miskolci Egyetem BTK ünnepi tudományos ülésén elhangzott előadás nyomán készült.

publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk