n Megint beszólt a Nemzetközi Valutaalap. A rohadék IMF. Azért rohadék, mert a hintáslegénynek, aki a vurstliban közli, hogy eljátszottuk a jövő heti bérünket is, és nincs több kör hozomra a ringlispílen, nincs más választása.
A dolog a romlott és hazug választási kampánnyal kezdődött, amelyben a két nagy párt szinte forintra azonos méretben ígért el előre a választóknak tudományos nagyságrendű összegeket, különféle összjóléti célokra. A beszédaktusok megvalósítóit e tevékenységük közben mit sem zavarta, hogy nem a saját pénzükkel szórakoznak, ez a pénz nincs, és nem is lesz megkeresve. A kampány végén lapunk azt írta: ez a fékevesztett ígérgetésdelírium mindössze két esetben hozhat romlást a hazára: akkor, ha az új kormány betartja az ígéreteket, és akkor, ha nem.
Azóta a helyzet egy kicsit rosszabb lett.
A "száznapos program" legfontosabb momentumaként a kormány 50 százalékkal - a magyar történelemben példa nélküli módon - megemelte a közalkalmazottak, azaz a költségvetés munkavállalóinak bérét (idén júliustól a köztisztviselők kapnak plusz 30 százalékot). Ma már teljesítményarányosan az állam jobban fizet, mint a piac, ezért a vállalatok vagy becsuknak, vagy rálicitálnak az esztelen pókerben a kormányra. Mindez - a Fidesz-kormány által bevezetett minimálbér-emelés hatásával együtt - vagy 20 százalékkal nyomta föl a magyarországi bérszínvonalat (úgy, hogy ez a pénz ráadásul el sem inflálódott). Ennek az immár két kormány által is jegyzett intézkedéssorozatnak a társadalmi igazságosságát lehet így is meg úgy is megítélni: nyilván nagy szemétség lenne a tavaly szeptemberig havi nettó negyvenért vagy még kevesebbért gályázó ápolónőktől vagy a közművelődésben dolgozóktól eltagadni a félig tisztes megélhetéshez való jogot.
Csakhogy.
A költségvetés hiánya 2002-ben megközelítette a másfél billió forintot (bével). Távozó és bemutatkozó kormányunk, érvek hiányában, ennyivel igyekezett bennünket lekenyerezni az elmúlt évben, hátha megszeretjük valamelyiket. 711 milliárdon állt meg a mutató Orbánék távozásakor, a Medgyessy-kabinet még ugyanennyit kanyarított az államadósságra. A kormányzat példátlan ütemben növeli hazánk adóssághegyét, miközben a gazdaság teljesítménye csökken. A költekezést a beáramló tőke már régen nem ellensúlyozza, mert a tőke jön is, megy is. A költségvetés idei, időarányos hiánya ijesztő. A privatizáció egyelőre várat magára; a költségvetést a Postabank mégoly sikeres eladása sem fogja kirántani a gányból. (Arról nem is beszélve, hogy az a pénz már el lett ígérve - autópályára.)
A fenti intézkedéseket - amelyek hatása több évre, de 2006-ig bizonyosan gúzsba veri a költségvetést - semmiféle strukturális átalakítás nem kísérte. Senki nem merte feltenni azt a kérdést, hogy nem kellen-e valamit követelni is a közszférában dolgozóktól ezért a nem kevés pénzért; mondjuk azt, hogy ne növekedjen a funkcionális analfabéták száma az országban, vagy legalábbis ne az államadósságnál is gyorsabb ütemben; vagy hogy az orvosok és ápolónők ezentúl felháborodottan utasítsák vissza a hálapénzt. A kormány puszira konszolidálta a BKV-t, a MÁV-ot, a kórházakat, a postát, azokat az intézményeket, amelyek most ugyanúgy többet költenek annál, mint ami rendelkezésükre áll, mint a "kisegítés" előtt. A kormány mindenkinek talál egy kis pénzt, ha máshonnan nem, hát a költsévetési tartalékból. Ad egy csöppet a Terror Házának és a Heti Válasznak, hogy legyen királyi ellenzéke, forinttal oltja a sertésbomba izzó kanócát, a - fair verseny feltételeinek megteremtése helyett - a mi pénzünkkel tapasztja ki az internetszolgáltatókat. Mindennek eredményeképpen mindenki mindent úgy csinál, mint azelőtt - pedig már akkor sem volt jó. A "reformok kormánya" elképzelések, invenció, urambocsá´ ideológia híján hozzá sem nyúlt az állam nagy pénznyelőihez, az egészségügyhöz, a hadsereghez, a közigazgatáshoz. (Igaz, íratott róluk "tanulmányokat".) Megelégedett annyival, hogy adott, és nem nézte, mire. És örült, hogy az ellenzék legalább népnyúzónak nem nevezheti. Ez a "nemzeti közép" gazdaságpolitikája.
Kétségtelen, hogy a kormány számára komoly politikai hozadéka lett ennek az egy évnek: a vele közkeletűen azonosított MSZP 15 százalékkal vezet a Fidesz előtt. Ez jó hír Medgyessy Péternek és csapatának: addig, amíg amolyan külső alkalmazottként, kváziszerződéses viszonyban áll a szocialista párttal és frakcióval, joggal érezheti úgy, hogy minden pillanatban bizonyítania kell, különben felmondanak neki. A részvényesek és a nem tulajdonos menedzsment viszonya ez: amíg a rokonszenves menedzserek hozzák a 15 százalék osztalékot, addig a részvényeseknek eszük ágában sincs leváltani vagy tetszőleges tárgyú cseszegetésben részesíteni őket. De ezen a szemponton kívül - ami legfeljebb a kormányé és nem az országé - mi a búbánatos francnak kell most, a választások előtt három évvel bárkinek és különösen a kormánypártnak 15 százalékkal vezetnie? Hiszen nincs kampány - és ha egy kormány valódi, azaz súlyos érdeksérelmekkel járó reformokat akar véghezvinni, akkor már a ciklus elején neki kell látnia: különben később vagy nem csinál semmit, vagy megbukik.
Az IMF most azt az evidenciát kéri számon Magyarországon, hogy ha sokkal többet költünk, mint amit adóként befizetünk, akkor csökkenteni kell a kiadásokat. A valutaalap a közszféra reformját és bérbefagyasztását javasolja (meg a nyugdíjak befagyasztását); ezt a közszféra teljesítménye alighanem tökéletesen igazságosnak is láttatná a nem közszférában dolgozókkal. De a megszorításokhoz Medgyessy Péternek - miként Horn Gyulának 1995-ben - nemcsak az egyébként cinikus, demagóg és felelőtlen ellenzék, hanem saját pártja ellenállását is le kellene győznie. És ő még csak nem is tagja az MSZP-nek.
