Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon – deklarálta hatalmi politikája alaptézisét Orbán már 2007-ben, soros tusványosi igehirdetésén, mintegy jelezve, hogy mire készül: jöhetnek sorra választások, ő a nemzet felkent vezetőjeként többé át nem adja a hatalmat. A „fülkeforradalom” nyomán létrehozott egész orbáni rendszer hatalmi struktúrája, jogrendje, a kulcspozíciók hosszú távú elfoglalása garantálja, hogy az autoriter rezsim választásokon megdönthetetlen maradjon, vagy ha mégis beütne valami példátlan balszerencse, ellenfelei gyors bukásának, a hatalom visszavételének minden eszköze rendelkezésére álljon. A mindenkori ellenzéknek ezzel mindvégig tisztában kellett (vagy kellett volna) lennie, választásokra készülve mégis folyton semmibe vette, olyan reményt keltett, mintha esélye lenne a szokványos úton parlamenti többséget szerezni, ezáltal úrrá lenni a rendszerproblémán. A választási kudarcok legfőbb okát az ellenzék leküzdhetetlennek mutatkozó megosztottságában fedezték fel, az aránytalan és manipulatív választási rendszerre tekintettel nem is oktalanul.
Egyszer nyerni kell
Éppen három éve, hogy Márki-Zay Péter lett az ellenzéki előválasztás nyerteseként az ügyeletes megváltó. Az akkori és a jelenlegi helyzetnek vannak hasonló és eltérő vonásai. Hasonló volt a remény, hogy egy jobbközép-konzervatív nézetei iránt hű, de a Fidesz-világgal radikálisan szembeforduló demokrata áll a változást kívánók élére, aki az ellenzéki összefogás és a másik oldal tábora iránti elvi nyitottsága révén a váltás letéteményese lehet. Ismert a kudarchoz vezető összes körülmény, kitárgyalták az okokat ezerszer, esett szó bőven hibákról, fennmaradt megosztottságról, balszerencsés fejleményekről. Lehet az ellenzék állapotán dühöngeni – de hát olyan ellenzékünk van, amilyet társadalomként kitermelünk magunkból, amilyet „megérdemlünk”.
A lényegről kevés szó esett: a rendszerváltó feladathoz mért koncepció és stratégia hiányáról, amihez az erőviszonyoknak a radikális átalakítás végrehajtásához szükséges pontos felmérése is hozzátartozik. Pedig enélkül, a szokvány kormányzási eszközökkel és módszerekkel hogyan is lehetne nemcsak leváltani, hanem valami merőben mással felváltani a kétharmados parlamenti többség révén hosszú távra bebetonozott hatalmi pozíciókkal, a liberális jogállam alapvető normáit megcsúfoló, a hatalmi igényekhez átszabott jogrenddel, az igazságszolgáltatás egyre nyilvánvalóbb uralásával, az egész centralizált intézményi struktúrával, a média egyre kiterjedtebb befolyásolásával, az anyagi eszközök durván egyenlőtlen birtoklásával felvértezett Orbán-kurzust? Kipróbálására nem volt esély, így aztán feltételezhet bárki bármit. Csak éppen a feladat mibenlétéről és extrém nehézségeiről nem célszerű illúziókat táplálva megfeledkezni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
