A brüsszeli tárgyalótermekben és a folyosókon 2022 decemberében megint Magyarország a téma. Saját jogon és közvetve is. Saját jogon, mert a tagállamoknak legkésőbb december közepéig dűlőre kell jutniuk abban, hogy legutolsóként megnyitják-e végre a budapesti kormány előtt is az EU 2021–2027-es támogatási programjait. De közvetve is, mert az unió számára sokkal fontosabb kérdésekben – a globális nagyvállalatok minimálisan elvárt adója, az orosz agresszió ellen küzdő Ukrajnának nyújtandó létfontosságú gazdasági segítség, és a NATO északi bővítése ügyében egyaránt – Orbán Viktor makacskodása miatt nincs már hónapok óta megegyezés. Ami az összes tagállam számára rendkívül terhes és kellemetlen. A magyar kormány ezért, mint a régi szép időkben, megint rengeteg figyelmet kap. Pártfogást viszont annál kevesebbet.
Az Orbán-kormány nagyjából a megalakulása óta az unió fekete báránya. A Fidesz 2010-es visszatérését követően már a legelső intézkedéseik kiverték a biztosítékot. A közmédia azonnali elfoglalása, a sajtó letámadása, a mindenfajta egyeztetés nélkül, mindenki ellenében áterőszakolt Alaptörvény, a választási szabályok szemérmetlen átszabása a kormánypárt kizárólagos érdekei szerint, barikádra hívták az Európai Parlamentet. Az egyre durvább, minden európai mértéket messze túlszárnyaló, központilag szervezett korrupció – Lánczi András, a Corvinus volt rektora szerint a Fidesz legfontosabb politikája – 2015-től kezdve az Európai Bizottságot is sorozatos pénzügyi büntetésekre kényszerítette. 2018 ősze óta pedig az EU harmadik fő szerve, a tagállamok képviselőiből álló Tanács is kénytelen félévente süketek párbeszédét folytatni az ügyeletes magyar EU-miniszterrel. Hogy aztán – akármiben állapodnak meg – azt az Orbán-kormány elszabotálja, visszájára fordítsa, miközben kígyót-békát kiabál a nagyvilágba mindenkire, aki egyáltalán szóba állt vele. Újbeszédül a vezér ezt pávatáncnak, időnként „magyaros furfangnak” szokta volt hívni. Ne azt nézzék, amit beszélek – azt figyeljék, amit csinálok, mondja. Tüske akar lenni a köröm alatt.
Brüsszel viszont – nagyjából hetven éve – nem így működik. Félreértés ne essék: az EU vezetői hozzászoktak a bonyolult sakkjátszmákhoz, amelyeknek ráadásul a legtöbbször súlyos tétjük van. Nem ijednek meg a konfrontációtól sem, és ha kell, tudják képviselni a saját jól felfogott – ha úgy tetszik: önző – érdekeiket. De Orbán nem sakkozik. Az ulti a kedvenc játéka, 10 filléres alapon. Számára nem létezik engedmény vagy éppen szolidaritás. Csak a folytonos háború. A gátlástalan önzés, a lehető legagresszívabb retorika, az ököljog, a meztelen erőszak. Brüsszelben időnként ezzel is lehet eredményt elérni. Orbán Viktornak, legalábbis, nyilvánvalóan ez a meggyőződése. És Európa vezetőinek most választ kell adniuk: igaza van-e. A kérdés az, mit tud kezdeni az EU egy olyan kormánnyal, amely tartósan, kihívó nyíltsággal von kétségbe és tipor sárba mindent, amit az unió a története során törvény, szokásjog vagy politikai kultúra terén létrehozott. Az a 13 milliárd euró támogatás és még 10 milliárdnyi hitel, ami most a levegőben lóg – no meg az az évi 100 milliárd forintnyi felesleges állami kiadás, amit a brüsszeli pénz késése okoz –, inkább csak Magyarország számára lényeges.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
