Politikai építészet és az új nemzedékek jogos tulajdona

Mit kapunk a magyar kormánytól a Budai Vár újjáépítésével?

A Magyar Narancs többször foglalkozott a Budai Vár jelenleg folyó újjáépítésének kérdéskörével. Úgy vélem, a cikkek szerzői az újjáépítésben alapvetően a NER építészeti megvalósítását látják, így véleményük egyértelműen elutasító. 

Ez érezhető Zöldi Anna 2022. október 6-án megjelent Mondvacsinált építészet című írásán is, amelyben a szerző megállapítja: „Kiemelt pozíciójánál fogva a Budavári Palotában zajló építkezés mintaként szolgál az önkényes múltteremtésre…”

Nos, az építészeti örökség nyilvánvalóan a történelem lenyomata. Az, hogy a Magyarország középkori fejlettségét és erejét kifejező épületek az oszmán hódítás, majd a török kiűzéséért vívott háborúk martalékává váltak, éppúgy a politika eredménye, mint az, hogy a rebellis magyarok esetleges szabadságharcaiban felhasználható várakat a bécsi haditanács leromboltatta. A politika terméke, hogy Buda felszabadítására azért kellett egészen 1686-ig várni, mert XIV. Lajos sokáig arra használta a török birodalmat, hogy sakkban tartsa a vetélytárs Habsburgokat, így Buda ostromára csak a vele kötött 1684-es regensburgi fegyverszünet után nyílt lehetőség. Politikai fejlemény volt az is, hogy a „felszabadított” Budán – Lipót császár 1686. november 5-i rendelete alapján – a magyarok le sem telepedhettek (azt csak katolikus németeknek engedélyezték, így még 1851-ben is a budai lakosság 69 százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek), a királyi palota pedig szükségtelenné vált, mivel az uralkodó székhelye idegenben volt.

Múltteremtés a kiegyezés után

A politika városépítő szerepe jól megragadható Prága és Budapest építészeti értékeinek összehasonlításával. Nekünk nyilván mindig Budapest lesz a „csodás”, de ne csapjuk be magunkat: Prága óvárosának épületállománya több száz évvel idősebb és sokkal gazdagabb. Az ok egyszerű és teljességgel politikai: a német/osztrák uralkodó réteg cseh földön utoljára a huszita mozgalmak idején tapasztalhatott bármiféle politikai és katonai ellenállást, ezzel szemben Magyarországon rendszeres „rebellióra” kellett számítania (Wesselényi, Thököly, Rákóczi, Martinovics, Kossuth), közben pedig a „tekintetes karok és rendek” folyamatos okvetetlenkedésére is. Bohémiában a német arisztokrata azt a kastélyt építtette meg, amelyben otthon érezte magát, Magyarországot viszont megbízhatatlan birtoknak tekintette, amelytől jobb távol maradni, pusztán erőforrásként kell használni. A behódolás fizet, a rebellió nem. Egy gyarmaton a hódító kizárólag olcsó és praktikus épületeket épít, amelyek ideális esetben egyaránt használhatók hivatalként, kaszárnyaként és börtönként – amire éppen szükség van. Nem meglepő ezek után, hogy Budapesten a kiegyezés előtti Habsburg időszak „építészetét” leginkább az Invalidus Palota (a mai Főpolgármesteri Hivatal) soha be nem fejezett tömbje és a – szerencsére végül lebontott – Újépület jellemzi. Még belegondolni is rossz, hogy az 1897-ben lebontott Újépület túlélte az Országház kupolájának megépítését is (még le tudták fényképezni arról, illetve azt az Újépület hatalmas belső udvaráról).