Nem hinném el, hogy valaki, aki keresztülmegy ilyesmin, valaha képes lesz még így mosolyogni. Ő Wendy Galarza, egy átlagos mexikói polgár, akiért 2021-ben világszerte több ezer ember szólalt fel.
A mexikói Cancúnban 2020. november 7-én meggyilkoltak egy Alexis nevű lányt. Két nappal később nőjogi csoportok tüntetést szerveztek az ügyében: a demonstrálók felszólaltak a nők elleni erőszak megfékezéséért, és igazságot követeltek Alexisnek. A tömeggel együtt vonult Wendy is, aki akkor még nem tudta, hogy aznap maga is erőszak áldozata lesz – ahogy azt sem, hogy egy évvel később az Amnesty International segítségével világszerte rengetegen támogatják majd őt, és ezzel együtt azt az ügyet is, amiért a rendőröktől golyót kapott.
Nekem is volt egyszer egy ehhez hasonló kék kockás ingem – villan fel bennem, ahogy a fiatal fekete férfi, Moses Akatugba fotóját vizslatom. Én a tinédzserkoromat szerető családi környezetben töltöttem, és úgy éreztem, nincs a földön rosszabb dolog egy pattanásnál, a fizikaóránál és iskolai zaklatásnál. Mosesnek viszont 16 éves korában szerető család helyett egy nigériai börtöncella jutott. Fegyveres rablásért tartóztatták le 2005-ben – három mobiltelefont lopott el, amiért megverték és halálra ítélték, annak ellenére, hogy a bűncselekmény elkövetésének idején még gyerek volt.
Az olyan történetek, mint Mosesé, megtanítottak hálásnak lenni azért, amim volt, és azért, amim most van. Moses Akatugba 2015-ben szabadult ki a börtönből, miután teljes körű kegyelmet kapott. Az életét olyan hétköznapi embereknek köszönhette, akik a Levélíró Maratonon (Write for Rights) keresztül harcoltak érte – 800 ezren követelték szerte a világon a halálbüntetése eltörlését és a szabadon engedését. „Hősök” – így nevezte őket a szabadulását követően Moses, akit ez a kiállás arra inspirált, hogy ő is emberi jogi aktivista legyen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
