A következőkben a fentiekhez - hat-hét-nyolcszázezer ember napi megélhetéséhez - képest apróságról lesz szó. És ha már az előbb a megváltoztathatatlan elfogadását tartottuk kívánatos magatartásnak, most hülyén veszi majd ki magát, hogy jól kereső és nagy szolgálati autókkal járó államkapitalisták szakszervezeti megbízottjaként szólalunk fel.
De talán tartozunk ennyivel a józan észnek.
Azt mondja a minap a kormányfő: a válságra való tekintettel megkéri az állami vállalatok vezetőit, hogy az ez évre esedékes és a jövő évre tervezett jutalmukat ne fizessék ki maguknak. Vállaljanak részt a córeszből, mutassanak szolidaritást a legatyásodottakkal.
Ez a mondás inkább tűnik szépnek, mint hasznosnak. (Gyurcsány még a felügyelőbizottsági és igazgatósági tagok juttatásait is visszacsípné - ezzel nincs bajunk.) Először is keveset lehet vele nyerni, hisz nem ugyanarról a nagyságrendről beszélünk. Míg a közalkalmazottak bércsökkenése úgy 250 milliárd forintnyi könnyebbséget jelent majd a jövő évi költségvetésnek, addig a prémiumok visszacsípéséből vélhetően csak valami apró maradna. Mekkorát spórolnának e cégek (amelyek egyébként és elvben és jobbára ugyanolyan piaci alapon működő vállalatok lennének, mint bármelyik másik, csak épp a tulajdonosuk valamely kormányszerv)? Mivel megbízható adatok erről nincsenek, csak megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Egymilliárdot? Netán kettőt? Nem túl sokat, s még ez a kevés sem a költségvetésre száll, hanem a vállalatoknál marad (amelyek mondjuk kincstárjegyet vesznek belőle), s így haszna a köz szempontjából elenyésző lesz. (A közösbe legfeljebb a járulékok folynának be, de nem folyhatnak, ha a jutalmak nincsenek kifizetve.)
Továbbá. A kormányfő nem véletlenül kérte a górékat: mást ugyanis nemigen tehet. A jutalmak összegét és - tesszük fel - elnyerésük feltételeit ugyanis munkaszerződések rögzítik, melyek egyoldalú módosítására aligha van lehetősége a munkaadónak, pláne a tulajdonosnak. A kormányfői kérést a tulajdonosi jogokat gyakorló miniszter ugyancsak kérés formájában továbbíthatja az érintetteknek. A vezérrel kezdi - egy ilyet szívesen megnéznénk. Jánoskám, be kéne tolnod ötven gurigát a közösbe. Tudod, a szegények is... És a vezér még hagyján. De ha a többi vezető a középső ujja felmutatásával válaszol, a tulajdonos (a vezér) legfeljebb kirúghatja őket valami mondvacsinált indokkal - ám annak tuti bukó munkajogi per a vége. Hülye szituáció lenne.
És van itt még egy szempont. Végtelen naivitásunkban szeretnénk azt gondolni, hogy a jutalmak, prémiumok összegét rögzítő menedzserszerződések nem üptre köttettek, hogy nem az összes ilyen állás politikai szinekúra. Õszintén reméljük, hogy vannak olyan állami tulajdonú vállalatok, amelyek vezetői a szerződésük szerint akkor keresnek jól (mondjuk annyit, amit a magánszférában is megkeresnének ugyanilyen munkával), ha a cégnek is megy a szekér. Szeretnénk azt hinni, hogy az állami vállalatoknál is működik a vezetői teljesítmény mérése és értékelése, és hogy ezeknél is használják az ösztönzőket - a feltételekhez kötött prémiumot például. (Már csak azért is, mert a következő időkben, úgy néz ki, nagy divatja lesz az állami szerepvállalásnak a gazdaságban, és nem lenne rossz, ha ez nem kontraszelektált kontárok közreműködésével valósulna meg.) Persze biztos akad az állami tulajdonú vállalatok vezetői közt szép számmal tolvaj, balfasz vagy e kettő kombinációja - de akkor nem inkább ezeket kéne kirúgni, mint fűnyíróval menni az aknamezőre?
Nem teszünk úgy, mintha nem értenénk - e kormányfői kérés még akkor is népszerű lehet, ha kivihetetlen vagy több kárt okoz, mint hasznot. De a giccs ettől még giccs marad.
