Félix Péter Nagy Imre "titokzatos" életét bemutatni szándékozó, tabudöntögetésnek szánt háromrészes cikksorozatot közölt (lásd: Nagy Imre ismeretlen élete, 1-3., Magyar Narancs, 2008. október 9., 16. és 23.) az 1956-os forradalom miniszterelnökének pályájáról. Az írás alapfeltevése, hogy míg Nagy Imre 1956-szerepéről és későbbi sorsáról már szinte mindent tudunk, a kommunista mozgalomban töltött négy évtizedes előélete, amely tele van kínos részletekkel és megválaszolatlan kérdésekkel, alig kapott figyelmet. A cikksorozat ezt a hiányt kívánja pótolni.
Mielőtt írásom lényegi részéhez fogok, néhány dolgot előrebocsátok. Az egyik, hogy az utóbbi hónapokban a Nagy Imre Emlékház felkérésére kollégáimmal egy, a mártír miniszterelnök életútját bemutató történeti kiállításon dolgoztunk, amely 2008. október 23-án nyílt meg. Mégsem hiszem, hogy Nagy Imre "házi" történészeként (a legcsekélyebb mértékben és értelemben sem érzem magam annak) most a feladatom az lenne, hogy "helyretegyem" a szerzőt és művét, és helyreállítsam Nagy Imre megtépázott nimbuszát. Már csak azért sem érzem ennek szükségét, mert meggyőződésem, hogy a történelmi múlt és történelmi személyiségeink életművének elemzése és értékelése egy szabad társadalomban szabad préda, nem a céhbeliek privilégiuma.
Nem gondolom azt sem, hogy a nemzeti önérzet ápolásának jegyében elhallgatni volnánk kénytelenek történelmi hőseink emberi gyengeségeit, politikai hibáit és tévedéseit. Egy ország, egy nemzeti kultúra érettségét többek között az is mutatja, hogy nincs szüksége az öncenzúra, a szemérmes elhallgatás, az önfényezés és az önbecsapás fortélyaira és gesztusaira. Képes olyannak látni és tisztelni történelmi alakjait, amilyenek azok valójában voltak, képes tetteiket bölcs távolságtartással és árnyalt elemzéssel mérlegre tenni. Az ájult tisztelet, a félrenézés vagy mindennek gyakori ellentettje, az ingerült elutasítás, amelyek mozgatója általában a hatalmi érdek és az önismerettől való félelem, az infantilis társadalmak és politikai kultúrák sajátja. Magyarország és általában Közép-Európa nem mentes ezektől a tünetektől, a nyílt beszéd tehát egyenesen kívánatos. Úgy képzelem, és itt következik utolsó előzetes megjegyzésem, hogy ilyesfajta megfontolások vezették a Magyar Narancs szerkesztőit is, amikor a cikksorozat közlése mellett döntöttek. Ez alkalommal azonban melléfogtak.
A műfaj
A tabudöntésnek egy komolyabb szándékú történeti elemzésben akkor van értelme és létjogosultsága, ha a szerző olyan tények birtokába jut, amelyek korábban nem voltak ismertek, netán feledésbe merültek, vagy ismertek voltak egy szűk körben, de bizonyos okokból szándékosan elhallgatták őket, illetve ha a szerző új szempontok fölvetésével meggyőző módon képes az addig ismert tényeket új megvilágításba helyezni. Félix Péter vállalkozása egyik föltételt sem teljesíti. Írásából nem derült fény egyetlen olyan új tényre vagy részletre, amellyel a téma iránt komolyabban érdeklődők már ne találkoztak volna az elmúlt két évtizedben, amióta Nagy Imréről szabadon lehet beszélni. Az elemzési szempontokat pedig a szerző éppenséggel nem gazdagította, hanem végletesen leszűkítette. Ennek eredményeképpen olyan írásmű jött létre, amely leginkább a bulvár- és propaganda-újságírás modern műfajára, a karaktergyilkosságra emlékeztet.
Az effajta írásmű akkor éri el a hatását, ha valóságos tényekre, adatokra is épít, de azok értelmezését leegyszerűsíti, és tendenciózus módon egy irányba hajlítja. Ehhez le kell mondania a történeti tények igen jelentős hányadáról, amelyek zavarnák a konstrukciót, és le kell mondania a történeti kontextus, a háttér, a körülmények bemutatásáról. A torz, ámde annál élesebbre állított fényben csak a célszemélyt látjuk, a többi szereplőt, egymáshoz képesti helyzetüket, viszonyaikat és a díszleteket nem. Félix nem említ egyetlen olyan tényt vagy körülményt sem, amelyet ne alanya kárára értelmezne, ami azért mégiscsak meghökkentő. Szöveghasználatának legfőbb jegye a gyanúkeltés.
Az ilyesmivel nem könnyű szembeszállni. A szisztematikusan lekopasztott konstrukció egyes elemeinek és a sugalmazott portré egészének cáfolata ugyanis éppen az ún. "sűrű leírást" igényelné, amely viszont szinte behozhatatlan hátránnyal küzd. Sokkal nagyobb teret kíván, hiszen azokat az adatokat kell számba vennie, és azokat a háttérismereteket mozgósítania, amelyeket az irat szerzője következetesen ignorál. Ezzel óhatatlanul a tudálékos és apologetikus szószátyárság gyanújába keveredik. Ráadásul fölösleges időpocsékolás, hiszen a kérdéses adatok amúgy széles körben hozzáférhetőek. Félix cikkének részletes filológiai kicsontozására nem vállalkozom, nincs hozzá sem kedvem, sem időm. Három esetet azonban mégis kiragadnék, merőben illusztrációképpen.
Félix Nagy Imre titkos életének föltárását a cári család meggyilkolásában játszott szerepéről szóló legenda fölemlegetésével kezdi. Ez furcsa, hiszen utal arra, hogy a sztori Edvard Radzinszkijtól származik, aki maga is elismerte, hogy nincs erre semmilyen bizonyítéka. A képtelen történetet tehát azok sem erőltetik, akik kitalálták. Csak Félix köti az ebet a karóhoz. A vonatkozó részt kénytelen vagyok hosszabban idézni, hogy világos legyen, mi a probléma. Félix így ír: "Charles Gati amerikai történész ezt (a cárgyilkosságban való részvételt - M. A.) azonban kategorikusan cáfolja; mint írja, személyesen beszélt Radzinszkijjal, aki nem tudta megjelölni, milyen forrásból származik az értesülése. Gati szerint a jekatyerinburgi szerepvállalást Moszkvában találták ki 1956 után. Bizonyíték mindenesetre sem erre, sem Radzinszkij állítására nincs." Félix úgy tesz, mintha itt két, azonos kérdésre vonatkozó és szemben álló állításról lenne szó, és mivel egyikre sincs bizonyíték, ezért kioltják egymást. Holott könnyen belátható, hogy Gati azt nem tudja (egyelőre) bizonyítani, hogy kik és mikor szőtték a legendát, Radzinszkij pedig azt, hogy Nagy Imre igenis ott lehetett Jekatyerinburgban 1918 nyarán. Azt viszont Félix elkeni, hogy ez utóbbit egyéb bizonyítékok cáfolják. Makacsul lebegteti, hogy itt valami nem stimmel. Így folytatja: "Rainer M. János történész szerint viszont Nagy Imre 1918-ban a Bajkál-tó déli részén, a mongol határtól 250 kilométerre fekvő, Jekatyerinburgtól 2800 kilométerre keletre található Irkutszkban bukkant föl pártmunkásként. Hogy ez konkrétan mit is takar, arról semmit nem tudni."
Nagy Imrének 1918-ban nem kellett felbukkannia Irkutszk környékén, hiszen 1916 ősze óta ott volt: hadifogolyként az Irkutszkhoz közeli berezovkai hadifogolytáborban élt, és ott csatlakozott 1918 tavaszán az internacionalista szociáldemokraták szervezetéhez és annak fegyveres alakulatához, amelyből a Vörös Gárda első helyi alakulatai lettek. A következő hónapok során a környéken folyó harcokban vett részt, majd újra fogságba esett, és visszakerült a berezovkai táborba. Nem ekkor, hanem a harcok vége és az új hatalom megszilárdulása után, vagyis majd két évvel később lett ugyanitt pártmunkás. Most pedig arra kérem az olvasót, képzelje maga elé Oroszország polgárháborús (tér)képét 1918 nyarán. Irkutszk Jekatyerinburgtól körülbelül olyan messze van, mint az Urál hegység Budapesttől. A bolsevikok csak a központi európai területek egy részét tartják szilárdan a kezükben. A közlekedés lebénult. Szibéria hatalmas térségeiben kis túlzással minden száz kilométeres átmérőjű körzetet más színezetű, egymással is harcban álló fegyveres csoport és/vagy rablóbanda tartja az ellenőrzése alatt. És most képzelje el, hogy ebben a geográfiai, katonai és logisztikai helyzetben a moszkvai bolsevik vezérkar a tőle mintegy 4000 kilométerre lévő keleti végekről rendeli föl azt a kommandót, amely majd végez a cári családdal. Ezt persze valójában a cikk szerzője sem gondolja komolyan, hiszen gyorsan ejti a témát. Hangulati fölütésnek azonban megteszi: akiről, esetünkben Nagy Imréről, ilyen híreket lehet terjeszteni, az bármi másra is képes lehet.
A "Vologya-dossziéról", amely Nagy Imrének a szovjet állambiztonsággal, az NKVD-vel fenntartott kapcsolatáról tartalmaz dokumentumokat, már nagyon sokat vitatkoztak. A vita még ma sem zárult le. Ennek van egy egyszerű oka: a dosszié, amelyet a szovjet állambiztonság, a KGB vezetője, Krjucskov tábornok állítatott össze és bocsátott Grósz Károly rendelkezésére 1989 tavaszán, aligha kell részletezni, milyen szándékkal, gondosan válogatott dokumentumokból áll. Nem Nagy Imre jelentéseit, hanem a tartótisztje jelentéseit tartalmazza, igaz, azóta előkerült néhány Nagy Imre által írt jelentés is. A KGB utódszervezetének a levéltára, ahol az egykori NKVD és a moszkvai emigráns kommunisták, köztük a magyarok közti kapcsolatokról szóló iratanyag található, beleértve a Nagy Imrére vonatkozóakat is, ma is szigorúan zárt objektum. A rendelkezésre álló források alapján ma a következőket tudhatjuk: az iratok valódiak. Nagy Imre az 1930-as évek elejétől az NKVD nyilvántartott ügynöke volt, és írt jelentéseket, amelyekben másokra vonatkozó, adott esetben terhükre is felróható (a sztálini igazságszolgáltatás ugyan mit nem tudott bárki terhére felhozni?) információkat adott. De az iratanyagból szinte minden hiányzik, amelynek alapján Nagy Imre besúgói tevékenységét, annak valódi súlyát és erkölcsi jelentőségét fölmérhetnénk. Felelős ember ezek alapján nem mondhat ítéletet. De arról gondolhatunk valamit, hogy egy becsületes történeti beszámolónak milyen tényezőket kell figyelembe vennie anélkül, hogy szerecsenmosdatásba fulladna.
Először is: Nagy Imre kommunista volt. Másfelől új jövevény nemcsak Moszkvában, hanem az illegális kommunista mozgalomban is. Alig másfél éve annak, hogy majd egy évtizedes kitérő után először a bécsi, majd a moszkvai emigrációhoz csatlakozva a nemzetközi kommunista mozgalomban végleg megtalálni vélte politikai családját. Nem zárhatjuk ki, hogy az állambiztonság felszólítására meggyőződésből mondott igent, elvégre a forradalom ügyének szolgálata minden kommunista kötelessége. Még nem is ismerhette mélyebben a sztálini Szovjetunió valóságát. Az 1930-as évek elején lehet, hogy nem is érzékelte, hogy a formálódó rémuralom mivé fog fajulni. Ahogy Teleki Pál sem tudhatta 1920-ban - tudjuk, hogy a tömeggyilkosság gondolata soha nem vert fészket a fejében -, hogy a numerus clausus utóbb (ámde visszavonhatatlanul) 1944 és Auschwitz előtörténetének része lesz.
A történész vethet egy pillantást az 1930-as évek Moszkvájának nem mindennapi viszonyaira is: keményedő terror, félelem és gyanakvás mindenütt. Egyre magasabbra csapnak a belső ellenséget hajkurászó politikai hisztéria hullámai. Nagy Imre kiszolgáltatott helyzetben van. Eleve úgy érkezik Moszkvába, hogy heves vitában van saját pártjával, a parasztpolitikára vonatkozó javaslatait buharinista elhajlásként bélyegzik meg. Nincs a párton belül sem bázisa, sem tekintélye, sem befolyása. Emigránsként tökéletesen ki van szolgáltatva a Komintern bonyolult, kívülről szinte áttekinthetetlen gépezetének és a szó szoros értelmében vérre menő frakcióharcoknak. Egzisztenciája, személyes szabadsága, a puszta létezése hajszálon függ. Ez amúgy mindenkire, a nála sokkal rangosabb pozícióban lévőkre is érvényes. Akárhogy is volt, az együttműködést nehezen utasíthatta vissza, föltéve, ha ragaszkodni akart a mozgalomhoz és az életéhez. Ez természetesen nem mentesíti őt az erkölcsi teher alól. De hogy ez az erkölcsi teher valójában mekkora, azt csak akkor tudnánk megítélni, ha látnánk, mit is tett valójában, és tisztában lennénk azzal, vajon az NKVD milyen mértékben hálózta be az emigráns csoportokat - valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt vélelmezzük, hogy lényegében színültig -, és vajon mások mit tettek vagy nem tettek, milyen alternatívák, személyes stratégiák álltak rendelkezésre. A hozzáférhető forrásanyagból pontosan ez nem látszik. Ezért jóhiszeműen nem lehet tényként kezelni, de még sugallni sem, hogy Nagy Imre informátori ténykedése közvetlen összefüggésbe hozható több száz ember meghurcolásával és tucatnyi halálával.
Félix kedvtelve mazsoláz Nagy Imre 1950-es évekbeli írásaiból és beszédeiből, lubickol a vonalas, sztálinista lózungok hullámaiban. Legyen szabad nekem is idemásolnom egy idézetet egyik beszédéből: "Meg vagyok győződve, hogy dolgozó népünk, munkásosztályunk, parasztságunk, értelmiségünk, a haza iránti kötelezettségérzettől mélyen áthatva, valóra váltja üdvös célkitűzéseit. Szent meggyőződésem, Tisztelt Országgyűlés, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának vezetésével és javaslatai alapján, összeforrva a néppel, az eddigieknél sokkal biztosabban haladunk majd előre új gazdaságpolitikánk célkitűzéseinek megvalósításáért, hazánk felvirágzásának, népünk jólétének útján ragyogó jövőnk, a szocializmus felé!" Aki a beszédből csak ezt a két mondatot olvassa, annak sejtelme sem lehet arról, hogy a 20. századi magyar történelem egyik legfontosabb beszédéről van szó, amely elindította azokat a politikai folyamatokat, amelyek 1956-ban a forradalom kitöréséhez vezettek. Ezek Nagy Imre 1953. június 4-én tartott, az új kormány programját ismertető beszédének zárómondatai. Ez volt az a beszéd, amely gyökeres fordulatot hirdetett nemcsak a népet nyomorba döntő voluntarista gazdaságpolitikában, hanem szakítást jelentett az egész társadalomnak hadat üzenő, az "osztályharc éleződésének" tézisén alapuló sztálinista társadalompolitikával is. Magyarán, a totális terrorral. Nagy Imre volt az első hivatalban lévő kommunista politikus az egész szovjet táborban, aki ilyen programot hirdetett az akkor még éppen csak elkezdődő, majd rövidesen megbicsakló desztalinizációs fázisban. A beszéd, amelyet a rádió közvetített, minden kortársi visszaemlékezés szerint óriási hatást váltott ki.
Ebből a korszakból még tudottan nem kommunista hitű nagyjainknál is tucatjával bukkanhatunk ma már egyértelműen kínosan csengő mondatokra. De nem ezt hangsúlyoznám, hanem azt, hogy a történeti rekonstrukciónak az azonosságok mellett figyelmet kell szentelnie a megkülönböztető jegyeknek is. És minél zártabb és egyneműbb egy rendszer, ezek annál nehezebben detektálhatóak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Nagy Imre minden megnyilvánulása egy-egy apró, rejtett lázadás lett volna. Csak azt, hogy ha valaki a korabeli szövegekhez közelít, akkor nem árt, ha olykor megpróbál a sorok mögé nézni.
Nagy Imre, a kommunista
Ám számunkra ma mégis az az igazi kérdés, hogy mit kezdünk történelmünk kommunista hőseivel. A kommunizmus mint politikai mozgalom és mint politikai rezsim a boldog jövő helyett elképesztő, bár nem példa nélküli szenvedést zúdított azokra a társadalmakra, amelyeket hatalmába kerített. Aki ebben részt vett, különösen, ha politikai funkciót is viselt, mint Nagy Imre is, ezt nem úszhatta meg erkölcsi veszteség nélkül. Még akkor sem, ha - mint például Nagy Imre - közvetlenül nem volt részese égbekiáltó bűnöknek. A részvétel erkölcsi ára nagy volt, ami alól sem a hit, sem a jó szándék nem mentesít. Nagy Imre politikai pályájának van mélypontja, de az nem a "Vologya-dosszié", hanem az, amikor 1950 végén elvállalta a begyűjtési miniszteri, majd 1952 novemberében a miniszterelnök-helyettesi posztot Rákosi kormányában. Ekkor ugyanis nagyon kevesen tudhatták - ha tudta valaki egyáltalán, és Nagy Imre biztos nem tartozott közéjük -, hogy Sztálin a végét járja, és rövidesen megnyílik a tér egy más szellemű politika megvalósítására. Nehéz tehát a döntését azzal magyarázni, hogy az alkalmasabb időkre igyekezett biztosítani politikai túlélését, mint ahogy azzal kapcsolatban sem lehetett sok illúziója, hogy képes lesz belülről tompítani a parasztokra zúduló terrort. Régi és rutinos politikusként tudnia kellett, hogy abban a helyzetben és pozícióban erre nem lesz hatalma. El is utasíthatta volna a felkérést. Ez természetesen azonnali és nyílt szakítást jelentett volna a pártjával, a várható, igen súlyos következményekkel együtt. Ettől még lehetséges választás volt. Nem ezt tette, és efölött nem lehet szó nélkül elsiklani. Hiszen ő volt a földosztó miniszter, és tudjuk, hogy - ellentétben Rákosiékkal - a földosztást sosem tekintette kizárólag taktikai lépésnek, és a párt belső fórumain többször kifogásolta az erőszakos kollektivizálást.
Nagy Imre kommunista volt, politikai értelemben ebben a mozgalomban szocializálódott. Nem volt kiemelkedően művelt ember, és nem volt kifinomult stiliszta. Ezt a politikai nyelvet beszélte. Írásai mégis azt tükrözik, hogy nagy erőfeszítéssel törekedett a becsületes gondolkodásra. Olykor margóra szorítva, olykor vezető pozícióban küzdött az elképzelései megvalósításáért. Ismerve ennek a pártnak és mozgalomnak a horrorisztikus történetét, inkább meglepő az a konok következetesség, ahogyan 1928-tól 1958-ig - ez életének az a három évtizede, amely egyértelműen a mozgalomhoz köthető - minden alkalommal, amikor erre lehetőséget látott, megkísérelte, hogy az embertelen diktatúra ellenében a rendszer demokratikus elemeket is hordozni képes alternatíváját képviselje. Nem kétséges, hogy úgy gondolta, ezzel nemcsak az emberi szenvedés mértéke csökkenthető, hanem a kommunizmus végső győzelmének érdeke is ezt kívánja.
Meggyőződésében többször megingott. Az adott rendszerben egy kommunista politikus számára a párton kívül nem volt élet, nemritkán a szó legszorosabb értelmében véve ezt. A mozgalom katonájaként foglya volt nemcsak a kommunista ideológia szűkös fogalomkészletének, hanem élete utolsó szakaszát leszámítva a párt nimbuszának is. Biztos, hogy hatással volt rá, hogy javaslatait a párt korifeusai, az apparátus többsége, de a moszkvai fővonal is rendre elveti, és többször nézetei nyilvános megtagadására kényszerítették. Lehet, hogy a pillanat, amikor vállalta a számára kínos és egész addigi pályáját zárójelbe tévő megbízást, belső tartása és önbizalma megingásáról tanúskodik. Kommunistaként nem utasíthatott el eleve mindenfajta kényszert, elvégre a mozgalom credója kezdettől az volt, hogy forradalmi erőszak nélkül nem valósítható meg a kizsákmányolástól mentes társadalom. De a kommunizmus történetét szintén kezdettől kísértette a dilemma is, vajon a nagy átalakításban mekkora teret kell engedni az egykori "kizsákmányoltak" demokratikus önszerveződésének. A sztálini rendszer semekkorát nem engedett. A rezsim alternatíváját kereső kommunisták ezt másképp gondolták. Nagy Imre a szó mai (polgári) értelmében nem volt demokrata. Mégis, bár meg-megbotlott, a jegy, amely megkülönböztette őt a meggyőződésből, félelemből, hatalomvágyból, anyagi érdekből vagy opportunizmusból vakhű sztálinistáktól, mindvégig rajta volt, mindvégig, még botlásaiban is látható, érzékelhető volt.
Nagy Imre 1956-os szerepe, kálváriája, pere, önként vállalt mártíromsága nélkül nem foglalna el kiemelt helyet a magyar történelmi emlékezetben. Az előbb azt írtam, nem volt demokrata. A forradalom napjaiban azzá lett, midőn saját kétségeit is legyűrve azonosult a forradalom demokratikus követeléseivel, és képviselte a nemzet függetlenségi akaratát. A forradalom révén lett azzá, akit tisztelünk, de az előélete, személyes habitusa, gondolatai nélkül nem lehetett volna belőle sem 1953, sem 1956 miniszterelnöke, sem pedig az a fizikailag megtört, mégis töretlen akaratú férfi, akit 1958-ban látunk utolsó leheletéig csatázva hóhéraival. Félix minden empátiát és problémaérzékenységet nélkülöző gúnyrajza egy műveletlen, nem túl okos, hiú és akarnok törtetőt ábrázol, akinek egyetlen politikai és szellemi tőkéje a moszkvai nagykutyák iránti szolgai hűség volt, meg az, hogy nem volt zsidó. Ez alapján semmit sem érthetünk meg abból, hogy honnan jött ez az ember, és hogyan lett azzá, amivé lett.
Ez nemcsak Nagy Imrével szemben méltánytalan, hanem velünk is. Félix műve egészének az az üzenete, hogy a romlottságban, a kisszerűségben és a bűnben mindenki egy (volt). Mindezt annak a magyar politikusnak az életpályája ürügyén közli velünk, aki a 20. században szinte egyedüliként volt képes arra, hogy szembenézzen önmagával, a múltjával, az életének addig keretet adó Párttal, amelyhez a sorsát kötötte, és szakítson vele. Nagy Imre ezt tette, amikor a forradalom vérbe fojtása helyett meghirdette a többpártrendszert, és kimondta az ország semlegességét. Nem tagadta le a múltját, amint ez akkor és azóta is az uralkodó divat hazánkban. Nem is tagadta meg. Félix találhatott volna ma már szintén furcsán csengő mondatokat Nagy Imre perbeli megnyilatkozásai között is. Aki megismerkedik a per dokumentumaival, az meggyőződhet arról, hogy Nagy Imre haláláig baloldali, sőt bizonyos értelemben kommunista maradt. De nem maradt kommunista a szó addig egyedül bevett, hivatalos és kötelező értelmében. Nem volt hajlandó többé alávetni sem politikai döntéseit, sem személyes erkölcsi meggyőződését a Párt és az abban megcsontosodó, a nép(ek) nyakán élősködő nómenklatúra hatalmi érdekeinek. Az utolsó szó jogán mondott szavai, midőn a magyar néphez és a nemzetközi munkásosztályhoz fordult, ezt fejezték ki. Pedig a forradalom leverése után is lett volna még más választása. ' is alámerülhetett volna. Nem ezt tette. Politikai döntéseivel és személyes kiállásával is megmutatta, hogy politikai és erkölcsi értelemben is van kiút abból a gödörből, amelybe a két elvesztett világháború, az ország megcsonkítása, belső meghasonlása, a diktatórikus hatalmi lázálmok és lidércnyomás egymást követő kurzusai, a kollektív düh, rettegés és frusztráció, a rablás és a bosszúvágy négy évtizedes spirálja taszította Magyarországot. Megmutatta, hogy a dolgok menete megváltozhat. A forradalom utolsó napjaiban ezért volt képes maga mellé állítani azok többségét is, akik addig - éppen előélete okán is - gyanakvóak és bizalmatlanok voltak iránta. Döntéséért önként és a végsőkig vállalta a felelősséget. Az életével fizetett érte. Ezért válhatott a megújulás reményének jelképes alakjává a rendszerváltás pillanatában, és úgy gondolom, ezért fontos és megkerülhetetlen tapasztalat ma is mindannyiunk számára az ő élete, története, személyisége és alakja, legyünk bármely vallási vagy politikai felekezethez tartozó lakói is ennek az országnak. És tartok tőle, hogy ez az egyetlen igazi titok az életében, amihez mindmáig nem sikerült felnőnünk.
*
A "sűrű leírás" és az empátia azoknak is dukál, akiknek a teljesítményét valamilyen okból kevésbé értékeljük. Nem ártana, ha ez ügyben mindenki, aki ír, olvas és beszél ebben az országban, legalább futólag körülnézne a maga portáján. A nagyobb nyitottságra akkor vagyunk képesek, ha széles körű egyetértés van az alapvető elvekben, és erkölcsi ítélőképességünk viszonylag szilárdnak mondható. Magyarországon ma mindkettő hibádzik. Félix Péter írása ennek a hiánynak egyik újabb, lehangoló bizonyítéka.
