Ha elmagyarázza, mit ért alatta, csak hümmögés a válasz. Ez kihat a tiltakozásokra is: a magukat demokratáknak gondolók jelentős része (tisztelet a kivételnek) időről időre egy-egy kormányzati akciót kritizál, és szándékosan nem hajlandó észrevenni az autoriter elemek összességét, a rendszert magát. A kritikusabb hangok elhalók, a tömeg elnyeli őket, sőt, sokszor nevetség tárgyává válnak. A hazai jogászságtól, politológusoktól alig hallani a rendszer egészét áttekintő, valódi, értelmes kritikát, mely felvetné a szélsőjobboldali, fasisztoid elemek túlsúlyát. Ebből eredően a „demokraták” is elfogadnak kormányzati, minisztériumi pozíciókat vagy megbízásokat, konferenciákra hívnak kormányzati szereplőket. Magától értetődő dolog a kormányzati egyetemen tanítani, kormányközeli színházakban játszani, bármilyen módon érintkezni a rendszer vezető politikusaival. Elvégre „nekik is lehet véleményük”. Általános az öncenzúra is. E vakság egy rész szellemi beszűkültségből és egy rész opportunizmusból ered. Ha nem kell leszűrnünk a rendszer jellegéből eredő legfontosabb következtetéseket, úgy akár haszonélvezőivé vagy csendestársaivá is válhatunk.
| ||
Két gondolkodásmód
Az európai konzervatívok ma már alapvetően liberál-konzervatívok: konzervatív eszméket vallanak ugyan, ám az eszmerendszerüket nem erőszakolják rá a társadalom egészére, hiszen az konzervatív terrort eredményezne, ami rájuk is veszélyes. A liberalizmus nem ellentéte a konzervativizmusnak, a konzervatívok is Montesquieu és Locke örökösei. Lehet ragaszkodni a tradicionális gondolkodásmódhoz úgy is, hogy az illető a másik eltérő véleményét nem akarja ellehetetleníteni, betiltatni, megsemmisíteni. Ez a két tradíció különbsége: a toleráns konzervativizmus nem azonos a támadóval – és konzervativizmus alatt a világ jelentős részében az előbbit értik. A konzervativizmust az különbözteti meg az autoriter gondolkodásmódtól, hogy a társadalmi status quo fenntartására irányuló attitűdje miatt toleránsabb: a hagyományt tiszteli és próbálja fenntartani (egy konzervatív párt biztosan nem dobná ki a város szélére az MTA kutatóintézeteit, mert megtetszettek neki az épületek). Sok mindent beépített magába a felvilágosodás hagyományából, hiszen a szociális stabilitás és a status quo megőrzésében érdekelt: így az egyéni és kollektív szabadságjogok és a sokszínű társadalom tiszteletére épít, s az alkotmányos értékek fenntartására.
A jelenlegi magyar kormányzatnak is van ideológiai kerete, de az nem ez a fajta konzervatív ideológia. Inkább a támadó konzervativizmus felé hajlik, ami a szélsőjobboldalra, radikális jobboldalra, vagy más néven, beállítódástól függően: fasiszta jobboldalra jellemző.
Már azt is szokás ignorálni vagy elhazudni a nyilvánosságban, hogy a Fidesznek egyáltalán van ideológiája. Pedig van, s ennek az ideológiának a szellemi alapját az etnikai alapú nacionalizmus és más népek lenézése adja; a sovinizmus, ami kiterjed a gazdaságra is. A fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatása, az eltérően gondolkodók kirekesztése és ellenségként kezelése; a nemzethez tartozás jogának megvonása. Ennek az ideológiának szerves része az alapvető jogok korlátozása, a vezérelvűség, az autoriter tisztelet kierőszakolása. Az állam moralizálása, a macsókultusz, a nőjogok lenézése. Az (ál)kereszténység demonstrálása, a más vallásúak (vagy máshogyan keresztények) kirekesztése, a rejtett-nyílt antiszemitizmus (lásd az alaptantervet és a szoborállításokat), a kisebbségek rasszista megbélyegzése (lásd hatszázezer roma mint teher kimondása, iskolai szegregáció, iszlamofóbia). A mindennapos forradalom sulykolása – vajon mikor hirdetett egy konzervatív valaha is forradalmat?! Ebben az ideológiában a mítoszok fontosabbak a racionalitásnál, az egyéni szabadságnál és individualizmusnál az állam és a párt, amely dönt az emberek helyett, majd ezt mindenki egységes akaratának állítja be. Ez az ideológia tagadja az alkotmányosságot, a liberalizmust betegségként állítja be, el- és megveti az individualizmust. Ez az ideológiai mag nem konzervativizmusra, hanem szélsőjobboldaliságra (szájíztől függően akár: fasizmusra) utal.
A két gondolkodásmód eltérését jól mutatja a társadalmak nagy kérdéseire (melegházasság, abortusz, eutanázia, a vallások szerepe, a tradíciók tisztelete, patriotizmus) adott válaszok különbsége. Az európai konzervatívok nagy kérdése nem az, hogy elismerik-e a másik értékeit egyenlőnek (nem fogják), hanem az, hogy tolerálhatónak találják-e a másik másfajta értékrendszerét? Addig ugyanis, amíg az nem csorbít jogokat, hasznosabb toleránsnak lenni vele szemben, így például Németországban konzervatív kormányzat alatt vezették be a melegházasságot, és az Egyesült Államokban is konzervatív többségű legfelső bíróság hozott történelmi döntést a kérdésben. Az európai konzervatív válasz annak elfogadásán nyugszik, hogy mások (például az ateisták) másfajta értékrendszert vallanak. És ugyan Cameron tesz rasszizmusba hajló megjegyzéseket, de nem számolta fel az alkotmányos kereteket, nem csalja el a választásokat, évente 800 ezer embert fogad be az országába, és nem moralizál folyton.
Hiszékenyek, becsaphatók
A szélsőjobboldali pártok nem feltétlenül utódpártjai régi fasiszta pártoknak, létezik egy azoktól független, új szélsőjobboldali irányzat. Stanley G. Payne szerint ez a szélsőjobb (nemzeti autoriter jobboldal) is háromfelé tagozódik: a klasszikus fasiszták mellett létezik a lágyabb autoriter (konzervatív) jobboldal és a radikális, szélsőséges jobb. A különbség köztük szerinte – leegyszerűsítve – az, hogy az autoriter jobboldal inkább a viszonyok stabilizálásában, a radikális jobb viszont a társadalom felforgatásában és radikális változtatásokban érdekelt. A nemzetközi szaktekintély, Cas Mudde populista radikális jobboldalról ír, szemben az extrém jobboldallal: e felosztás alapja hasonló a Payne-féléhez. Ám mindketten különbséget tesznek a demokrata konzervativizmus és az autoriter jobboldal között: az utóbbi nem hisz a demokratikus keretekben, parlamentarizmusban, a hatalommegosztásban. Mudde szerint a magyar kormányzat retorikája radikális jobboldali, és mint ilyen, veszélyesebb, mint a Jobbik, ugyanis kormányzati hatalommal bír. A kormányzat gyakorlatilag a Jobbik programját valósította meg, tételszerűen ellopva a programpontokat.
Fölösleges és káros tehát a fasizmus és ezen irányzatok közé éles határt húzni – elvégre az ideológiai magjuk jelentős részben megegyezik. Szokás ellenérvként felhozni, hogy Magyarországon többpártrendszer, választás és szabad sajtó is van. Csakhogy 2014-ben a választás nem volt szabad: a súlyos manipulációval nyert 43 százaléknyi társadalmi támogatottságból is csak a választási szabályok alapvető manipulációja segítségével bírt parlamenti kétharmad lenni. A jelenlegi pártok jelentős része a NER rendszerében mozog: valódi rendszerellenzék nincsen, a kormánypárt pedig folyamatosan támadja a szabad és független sajtó intézményeit is. Ráadásul az ideológia nem ugyanaz, mint a kormányzás: a jelenlegi helyzetben nem lenne kifizetődő vasöklű diktatúrát építeni – a hatalom megtartásához (egy ideig még) elég a mérgező nézetek sulykolása, oktatása, bizonyos represszív intézkedések megtétele és a félelem légkörének kialakítása.
A kormány szélsőjobboldalisága az autoriter magyar társadalmi közgondolkodásra épít. Bob Altemeyer szerint az autoriter gondolkodásmód három összetevője az egyén alárendelése a hatalomnak, az agresszió a másként gondolkodókkal szemben és a konvencionalizmus. Az autoriter személyiségtípusra jellemzőbb a félelem, mint a társadalom többi részére. Ennek konkrét okát nem tudjuk, de biztos, hogy gyerekkorukban is félelemre nevelték őket („ne beszélj idegenekkel”, „ne beszélgess feketékkel”, „a világ egy veszélyes dzsungel”, „az idegen népekben nem lehet bízni”, „rosszakarók vannak köztünk”). Hajlamosak erősebben reagálni a krízishelyzetekre: paranoiájukból adódóan rosszul mérik fel a veszélyt, a veszély lehetőségét összekeverik a veszély tényével (ezért lehet sikeres a menekültkérdés hiszterizálása). Levezetéseik nem tényeken alapulnak, ugyanis nem a premisszákat, hanem a végeredményt nézik; érvekkel nem lehet meggyőzni őket. Hajlamosabbak bárki véleményét elfogadni, aki azt mondja, mint ők: nem nézik, ki mondja; hiszékenyebbek és becsaphatóbbak.
Stockholm-szindróma
Az autoriter gondolkodásra hajlókat nem feltétlenül autoriter jellemű ember vezeti. A rendszer tetején sokszor szociálisan domináns személyek állnak, akiknek ritkán vannak elveik, s bármikor megváltoztatják őket. Nincsenek morális gátlásaik. Válaszaik részben hasonlóak, mint az autoritereknek, mégis más célok mozgatják őket. Céljuk a hatalom megszerzése és megtartása, akár mások manipulálása árán is. Felvesznek szerepeket, de le is dobják, ha úgy áll érdekükben, és rendkívül jól alkalmazkodnak a különböző körülményekhez.
A fentiekhez képest a magyar nyilvánosság jó része kínjában nem győzi az újabb és újabb, kínosan semmitmondó jelzőt kitalálni a kialakult államrendre. Hibrid, populista, konzervatív, döntésközpontú, többségi elvű… demokrácia. (A legostobább mind közül a „vezérelvű”.) Az egyszavas deskripciók egy része csak bizonyos elemeket emel ki, ahogy sokan csak egyes területeket mernek bírálni, a rendszer egészét nem. Elkezdődött egyfajta aggasztó szellemi erjedés is: így lesz például a náci Carl Schmitt már nem náci, csak „náci szimpatizáns” „liberális” és „demokrata” körökben. Újabban, ha nem értenek egyet velünk, előbb „mocskos liberálisoznak”, majd nemes egyszerűséggel elküldenek minket az országból – ilyen egy demokratikus erő?! Mégis, inkább „konzervatívnak” tituláljuk a szélsőséget. A szellemi Stockholm-szindrómában szenvedő elit jó része hallgatólagosan elfogadja a „konzervatívok” azon törekvését, amely a „liberalizmus” megsemmisítésére irányul, s az egységgé összeállt rezsimről mint egészről, inkább hallgat. Ezzel pedig a mások és saját maguk tiszteletének követelményét, mások véleménynyilvánításhoz való jogát és egyéb alapvető emberi jogait adják fel.
Úgy tűnik, a magyar értelmiség jó része azt hiszi, hogy nincs joga kimondani valakire, hogy nem demokrata, még akkor sem, ha az illető el is ismeri, ki is mondja, hogy nem az. Nehezen elvárható a mai valódi konzervatívoktól a tisztességes kiállás, ha még a demokrata ellenzéki értelmiség jó részének sincsen értelmes, épeszű, totális kritikája arról a kormányzatról, ami szép lassan egy szélsőséges rezsimet hozott létre. Amely autoriter rendszer ellen személyes síkon, morális módon csupán két módon lehet védekezni: a poszt-feudalizmust megtörő, nyílt tiltakozással, és a kivonulással – a kormányzattal való bárminemű azonosulás, kapcsolat, kompromisszum elutasításával; a nagypolitika területén pedig az országgyűlési munka felfüggesztésével. A kiút kereséséhez pedig az első lépés a rezsim helyes minősítése lehet: hisz az autoriter rezsimre máshogyan lehet hatni, mint egy demokratikus rendszer demokratikus szereplőjére. Tessék szembenézni a tényekkel: a Fidesz szélsőséges párt.
A szerző európai jogász.
