Publicisztika

Az az érvelés, amely a mindennapos iraki merényletekért az amerikaiakat, az idegen megszállást tette felelõssé, s ezzel támadta a 2003 márciusában indított háborút, az irakiaknak mindössze két választási lehetõséget hagyott.

Hétfõn benyújtotta a szocialista párt a parlamentnek az ügynöktörvény módosítására vonatkozó indítványát. Az elõterjesztés az elmúlt napokban, hetekben a sajtóban megjelent információkhoz képest különösebb nóvummal nem szolgált. Momentán annyi állapítható meg teljes határozottsággal: mindenképpen tartalmazza annak ígéretét, lehetõségét, hogy feloldja az elmúlt tizenöt év tragikomikus össztársadalmi tehetetlenségét a tárgyban. Meggyõzõdésünk szerint minderre csakis egyfajta garancia képzelhetõ el, a minél szélesebb nyilvánosság. Hogy a törvénymódosítás egyik sarkalatos tétele az adatok elhelyezése az interneten, némileg megnyugtató módon hasonlatos törvényalkotói szándékot feltételez.

Tavaly decemberben az Európai Unió pozitív politikai döntést hozott: támogatja a tagfelvételi tárgyalások megkezdését Törökországgal. Ezzel történetének legbonyolultabb tárgyalássorozata elé néz, de nem dönthetett másképp, ha nem akarta elveszíteni egyik legfontosabb, hetvenmilliós stratégiai partnerét Ázsia határán.

Azt még most sem, legrosszabb álmainkban sem vagyunk hajlandók akárcsak fontolóra venni, hogy a Fõvárosi Bíróság (FB) hétfõn precedens-értékû döntést hozott volna, amikor elutasította a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) keresetét. Sõt, abban is sziklaszilárdan bízunk, hogy a másodfok korrigálni fogja ezt az abszurd, pökhendi és ostoba ítéletet.

Drága olvasóink, tegyék a szívükre a kezüket, és mondják meg õszintén, elhívnák a gyerekük mellé bébicsõsznek Hende Csabát, ha este színházba mennek? Megbíznák Tóbiás Józsefet, hogy szerezze be a hétvégi barbeque-partihoz a kettes kolbászt? Szerveznének közös familiáris múzeumlátogatást a Terror Házába Révész Máriusszal? Rábíznák a havi kosztpénzt Wekler Ferencre? Jól gondolják meg a választ!

Drága olvasóink, tegyék a szívükre a kezüket, és mondják meg õszintén, elhívnák a gyerekük mellé bébicsõsznek Hende Csabát, ha este színházba mennek? Megbíznák Tóbiás Józsefet, hogy szerezze be a hétvégi barbeque-partihoz a kettes kolbászt? Szerveznének közös familiáris múzeumlátogatást a Terror Házába Révész Máriusszal? Rábíznák a havi kosztpénzt Wekler Ferencre? Jól gondolják meg a választ!

Nem akarok zsákbamacskát árulni: ez az írás némi hazafias szomorúságtól lesz olyan, amilyen. Kicsit messzebbre kalandozom, mint novemberben terveztem, amikor elvállaltam a megírását.

Az új román miniszterelnök elsõ hivatalos útja Budapestre vezetett, ahol magyar kollégájával bejelentették: a jövõben évente legalább egyszer közös kormányülést tartanak, az elsõt alighanem õsszel Bukarestben. A gesztus miatt fontos találkozó eztán inkább a jól hangzó általánosságok szintjén mozgott; de a jelentõségét ez sem homályosítja el.

A külügyminiszter megkapta az elsõ nyilvános, egyébként jól megérdemelt pofont a miniszterelnöktõl. Igaz, ennek a Thaiföldre akkreditált magyar nagykövet látta kárát, aki itthon töltötte azokat a napokat, amikor a szökõár miatt állomáshelyén kellett volna lennie - de a miniszterelnöki felszólítás, hogy azonnal rendeljék vissza és menesszék a nagykövetet e nemtörõdömségéért, lényegében Somogyi Ferencnek szólt. Annak a Somogyinak, aki az október eleji kormányváltás óta még mindig a kirakatbábu szerepét játssza: nem tesz semmit, de elvárja, hogy a vitrinben tartsák.

A délkelet-ázsiai szökõárról szóló számos híradás között figyelhettünk fel a bulvársajtó perifériájára szorult kis történetre. Egy tízéves angol kislány, nevezett Tilly Smith úgy mentette meg családját és még további, mintegy száz embert, hogy az iskolában tanultak alapján felismerte: pillanatokon belül szökõár várható.

Feszülten várja az ország, hogy dönt Wekler Ferenc: vajon Bátaapátira viszik majd a kiégett paksi fûtõelemeket, esetleg Bodára, avagy a cuccot nemes egyszerûséggel leszórja a billenõs Zil Pécsett, a Széchenyi tér kellõs közepére. Hátha hazaviszi majd a távfûtési zavaroktól már amúgy is félõrült lakosság (Uránváros!).

A hír: egy hónappal azután, hogy a Ringier bezárta, majd eladta a Magyar Hírlapot, harminc-egy-néhány újságírónak mondott fel a Népszabadság. Ez utóbbi esemény nem okozott emésztési zavarokat a médiaérzékeny magyar értelmiségi közvéleményben, pedig sokkal súlyosabb üzenetet hordoz, mint az elõbbi. Azt sugallja ugyanis, hogy Magyarországon is veszít hagyományos szerepébõl a minõségi politikai napisajtó.

Gyurcsány Ferenc meglepetéssel zárta a 2004-es politikai szezont. Vatikáni tárgyalásain a magyarországi egyházak politikai szerepvállalására tett megjegyzései elõbb a hazai jobboldal menetrendszerû háborgását és a katolikus püspöki konferencia titkárának ugyancsak kevéssé váratlan méltatlankodását váltotta ki, késõbb (a budapesti nunciatúra közleménye révén) helyes kis diplomáciai bonyodalomhoz vezetett.

A múlt heti szabadkai tanácskozást, a kis MÁÉRT-et az a határon túli magyar politikus látta vendégül, aki 2004 õszén, a szerbiai tartományi és helyhatósági választáson a falnak vezette a vajdasági magyarságot. A Vajdasági Magyarok Szövetsége még a jócskán magyar többségû települések némelyikét is elvesztette, jelöltjei a lehetséges 180-200 000 magyar szavazatból mindössze 54 000-et gyûjtöttek be.