Amerikai neokonzervatív gondolkodók már az előző Öböl-háborút követően hirdették Irak és tágabban a Közel-Kelet demokratizálódásának szükségességét - akár erőszakosan is. Szándékaikat ebből a szempontból akár tisztességesnek is tekinthetnénk; nem a semmiből bújtak elő, nem hírnevet és olcsó politikai tőkét akartak. Az egymást követő kormányzatokat tervekkel, tanulmányokkal, nyílt levelekkel és lobbizással ostromolták majd egy évtizeden át.
Intő szavaik nem találtak megértő fülekre egészen 2000-ig, és nem nyertek aktualitást 2001 szeptemberéig. Eredeti álláspontjuk egy-fajta morális felsőbbrendűségből táplálkozott, amely szerint a szabadság hazájának el kell terjesz-tenie ezt az értéket a világ más részein is. A manapság is hangoztatott érv, miszerint az arab/iszlám világ demokratizálására azért van szükség, mert veszélyesen lemarad a régió, csak később, az ezredforduló körül egészítette ki a már meglevő retorikai palettát. Hogy a lemaradás milyen veszélyekkel járhat a Nyugatra nézve, annak 2001. szeptember 11-e vagy a madridi vonatrobbantás csak kicsiny, de szélsőséges példája.
Miért nem reagált előbb a fejlett világ? Miért most kellett elkezdeni a demokratizálást? És miért pont Irakban? Elsősorban természetesen az Amerikát ért terrorcselekmények (mint érv) és a neokonzervatívok hatalomra kerülése (mint ok) felel a válaszokra. A Közel-Keletet érintő számos folyamatot és jelenséget azonban csak most vagyunk képesek felismerni, ezért nem kerülhetett sor a Nyugat vagy az Egyesült Államok aktívabb beavatkozására korábban. A hidegháború vége a világ számos régiójában a demokrácia térnyerését vagy erősödését hozta magával (talán még Afrikában is), a Közel-Kelet (és Közép-Ázsia) azonban stabilan ellenállt ennek a tendenciának.
Hogyan érintette a Nyugatot ez a lemaradás? Olivier Roy, a neves francia orientalista elmélete nyomán valahogy így: politikai vagy gazdasági nehézségek miatt emberek milliói költöztek a térségből Európába vagy az Egyesült Államokba. Általában a második generáció szintjén lépett fel értékválság, francia vagyok vagy arab, német vagy török, brit vagyok vagy pandzsábi? A jelenségre a befogadó országok sem voltak felkészülve; ezek a fiatalok - ha csak néhány százalékuk is (tízezrekről van szó) - mindenféle valóságtól és iszlámtól elrugaszkodott, radikális eszmékben találták meg identitásukat. E folyamat azonban napjainkig kevéssé volt ismert, hiszen kellett hozzá a telekommunikáció ilyen fejlettsége, a befogadó országok tehetetlensége és rossz politikája meg persze a szélsőséges tanítások. Hasonlóan csak az elmúlt években került sor arra is, hogy olyan jelentések készüljenek az ENSZ égisze alatt, amelyek felhívják a figyelmünket a régió óriási lemaradására. A 2002-ben először elkészített Arab Human Development Report szerint az arab országok együttes GDP-je alig több, mint Spanyolországé, és görög nyelvre több könyvet fordítottak le, mint arabra. Magas a népszaporulat, alacsony a foglalkoztatottság. Ha ezeket a problémákat nem orvosolják, akkor egy évtizeden belül mindenhol forradalom, éhséglázadás lesz. Fog ez minket érinteni? Igen, menekültáradat, felvevőpiacok eltűnése, nem állami terrorizmus, szervezett bűnözés (drog- és emberkereskedelem) formájában.
Ahogy az Egyesült Államok nekilátott a probléma kezelésének, nem követendő, ugyanakkor régóta az első hatékony lépés. A közel-keleti rezsimek és politikai vezetők ugyanis nagy tapasztalatokkal rendelkeznek a túlélésben. Mit nekik egy kis diplomáciai nyomásgyakorlás vagy szankció!
Bár ez a neokonzervatív generáció az egész Közel-Kelet demokratizálását hirdeti, Irakon túl ők sem juthatnak. Nemcsak azért, mert ezzel radikalizmusuk elérte zenitjét, és feltehetően nem fognak még egyszer konfrontálódni ilyen mértékben a nemzetközi közösség-gel, hanem azért is, mert számukra Szaddám Huszein különleges helyet foglalt le a közel-keleti diktátorok táborában céltudatosságával, kegyetlenségével és lavírozóképességével.
Két évvel a háború elindítása (és megnyerése) után Irak átmeneti állapotban van, a helyreállítás lassan halad, az életszínvonal csökken, a merényletek naponta többtucatnyi áldozatot követelnek. Valószínűleg így fog a jövőben is kinézni minden olyan állam, ahol egy diktatúrát úgy döntenek meg erőszakkal, hogy nem létezik valamiféle terv a rendszerváltás utánra. Bár készültek ez irányú írásos anyagok (ahol a legfontosabb, azaz elsőként megoldandó problémának az elektromos hálózat helyreállítását jelölték meg iraki emigráns szakértők - a jövőbe láttak!), ezeket a háborút elindító Bush-adminisztráció teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, és Bagdad elfoglalásától kezdve két évig csak improvizált.
A jelenleg is tapasztalható erőszak és annak intenzitása talán meglepő, ám ha tudomásul veszszük, hogy egy militarizált országról van szó, ahol pont azok kerültek ki a hatalomból, akiknek a legtöbb volt ezekből a "játékszerekből", akkor ez a tény nem is olyan meghökkentő. Emellett a hatalom új birtokosai 30 év sérelmeit igyekeznek megtorolni különféle (nem feltétlenül erőszakos) eszközökkel, míg a lakosságnak 13 év éhezésből, nélkülözésből van elege. Irakban most mindenki a tűréshatáron van, ki ezért, ki azért.
A politikai újjáépítés azonban ennek ellenére folyik, a hatalom birtokosainak a vitás kérdéseket konszenzussal, megegyezéssel kell minden esetben lezárniuk. Egyelőre nem térhet vissza az elmúlt 45 év gyakorlata, ellentmondás esetén nem lehet fegyverhez nyúlni (az ilyesmi nem a Baasz párttal kezdődött). A választások, a kormányok, a nemzetgyűlések és tanácsadó testületek békés váltogatása a jele annak, hogy az ország helyzete egyre stabilabb lesz. Létezik a sajtószabadság, lehet kritizálni a kormányt, sőt az amerikai hadsereget is. Sok iraki újságíró persze még tanulja, hogy hol a határ a bírálat és az uszítás között, de miért lenne ez másképp? A társadalom több évtizednyi tudatos atomizálása után az emberek ízlelgetik az egymás mellett élést, az ön- és civil szerveződést.
Mindezek fényében destabilizálta-e az amerikai invázió a régiót? Már azzal a nézettel is vitatkoznunk kellett, miszerint Szaddám Huszein a második Öböl-háború után fenyegetést jelentett szomszédaira. Az amerikai háborús retorika e gyakran hangoztatott érve több mint kétséges, ha az iraki hadsereg fantomszerű ellenállására gondolunk. Amíg az 1990-ben bevezetett szankciók hatástalanok voltak a rendszer belső stabilitására, addig az ország gazdasági és katonai potenciálját oly mértékben csökkentették, hogy becslések szerint a GDP 2002-ben a csúcsévnek számító 1979-es esztendő harmadát tette ki, a hadsereg létszáma pedig valószínűleg sosem volt 400 000 fő. Említettük már az arab rezsimek bámulatos adaptációs készségét, nos, Szaddám Huszein 1991 és 2003 között nyújtott teljesítménye ebből a szempontból első helyezést ért el, hiszen gyakorlatilag a semmiből tartotta fenn hatalmi bázisát.
A neokonzervatívok és a washingtoni kormányzat az iraki rezsim-váltástól egyben a Közel-Kelet demokratizálódását is várta. Első pillantásra a régió néhány orszá-gában történt események akár összefüggést is mutathatnának az USA iraki fellépésével, ám itt is óvatosan kell bánnunk az általánosításokkal. A palesztin reformok felgyorsulása leginkább Arafat halálának köszönhető, Szíria libanoni pozíciói valószínűleg akkor is meggyengültek volna, ha Rafik Hariri exminiszterelnök ellen nem követnek el merényletet (amelyben korántsem biztos a szír szerepvállalás), sőt a libanoni "demokrati-zálódásban" valószínűleg sokkal nagyobb szerepet játszik Franciaország, amely már 2004 nyarán egyeztetett a tárgyban az amerikai kormányzattal.
A bejelentett egyiptomi választói reform (ezentúl akár két államfő-jelölt is lehet a népszavazáson, nem csak egy), illetve a már lezajlott szaúdi önkormányzati választások (a képviselők felét továbbra is a király nevezi ki, a jogkörök korlátozottak) inkább csak azokhoz a kozmetikai lépésekhez sorolhatók, amelyekre bármikor képesek a közel-keleti országok, ha nyomás alá kerülnek. Láttunk már ilyesmit az 1991-es Öböl-háborút követő nagy felbuzdulásban, amikor a hidegháború és a szembenállás végeztével Washingtonban a Közel-Kelet politikai liberalizációjáról, az emberi jogok és a sajtószabadság erősítéséről beszéltek. Ma visszatekintve alig látni változást, rendszerváltás sehol sem történt, és ma is ugyanúgy jár az, aki túl sokat beszél vagy gondol.
A neokonzervatívoknak az Egyesült Államok morális felsőbbrendűségéről alkotott nézetei elfogad-hatatlanok, csakúgy, mint egy ilyen álláspontból indított háború egy másik ország ellen. Ez a két tény azonban nem implikálja, hogy a végeredményt is - Szaddám Huszein rezsimjének bukását vagy az ország demokratizálási kísérletét - elutasítsuk. El kell utasítani ellenben azokat a gyermeteg érveket, amelyek mindkét oldalról, a háborút ellenzők és pártolók oldaláról érkeztek. Szaddám Huszeinnek nem volt kapcsolata Uszáma bin Ládinnel, nem vásárolt uránt Nigerből, és nem tudott 45 perc alatt ballisztikus rakétát indítani (nem is volt neki). George W. Busht nem a családi bosszú vezette, az USA nem az iraki olajért indította a háborút, és noha az adminisztrációnak megvoltak a maga jelöltjei, nem hoztak létre Amerika-barát bábkormányt.
Az iraki eseményekre az egész régió figyel. Ha beválik a demokratikus kísérlet, nem lehet tovább hivatkozni a helyi sajátosságokra, az eltérő modernizációs vagy fejlődési utakra. Most a világ is a térségre figyel. Az Egyesült Államok és az Európai Unió készen állt, hogy politikailag és gazdaságilag is reformok és reformerek mellé álljon. Az már a helyi viszonyokon és az általunk majd csak 10 év múlva felismert tényezőkön fog múlni, hogy valóban demokratizálódási hullám kezdődik-e el a Közel-Keleten, vagy csak újabb lelkes nekirugaszkodásról van szó, amely majd a rivaldafény csökkenésével eloszlik a minden hatást elnyelni képes arab rezsimek masszívságán.
A diktatúra felszámolása az előzetes félelmekkel szemben nem tette instabilabbá a térséget. Ahogy nem vált valósággá Irak erőszakos felbomlásának rémképe, úgy nem vonultak ki a szomszédos országok utcáira sem az erőszakos tüntetők sajtószabadságot, az emberi jogok nagyobb tiszteletben tartását követelve. Arra mégis fel kell készülni minden demokráciaszerető embernek itthon és Nyugaton, hogy ha a Közel-Keleten a politikai liberalizációt akarjuk elősegíteni, ott az több-kevesebb erőszakkal és instabilitással fog járni.
