Húsz éve senki nem hitte, hogy 15 évvel ezelőtt a független Magyar Köztársaság szabadon, demokratikusan választott parlamentje kormányprogramot vitat, és miniszterelnököt választ. Ünnepelni kellene, de nehezen megy. Nem csak azért, mert nehéz az ünneplés módját kitalálni, ha az egykor, az előtörténet idején a másik oldalon lévők, jelen esetben a rendszerváltást elutasítók vagy késve elfogadók jelenítik meg a közhatalmat. Így volt ez Horn Gyula miniszterelnöksége idején az '56-os megemlékezésekkel is. De - mint éppen a forradalom évfordulói jelzik - nem az MSZP-n múlik, hogy nem megy az ünneplés.
A felejtés évtizedei utáni újraélesztett '56-ból az utókornak maradt a nemes eszmék, a szabadság, a nemzeti szuverenitás kontinuitása, a heroikus felbuzdulás és a mártírok emlékezete - már annak a kisebbségnek, amelyet érdekelnek az ilyesmik vagy ezek ünnepségeken megjelenő földi másai. S persze itt vannak az egykori vélt nemzeti egység élő cáfolatai, az egyre csökkenő számú, köztünk élő ötvenhatosok. A demokratikus szocializmus, a semleges Magyarország, a munkás-önigazgatás ideája, '56 unikumai elfeledve nyugszanak.
A rendszerváltás évfordulóit nyilván nem a felejtés miatt nehéz ünnepelni. Az okokra utal, hogy a 15 év előtti domináns pártok, az MDF és az SZDSZ mára parlamenti értelemben szerény méretűvé zsugorodtak, mintegy jelezve, hogy az egykor hozzájuk kötődő álmok és remények (vagy a pártok politikája ez ügyben) a közönségnek nem jöttek be. Egykori szavazóik számottevő része most az MSZP-re és a Fideszre szavazna, de nem valószínű, hogy bennük egykori álmaik mai megvalósítóit találnák meg.
Az MSZP elfogadta, s az elmúlt 15 évben képviselte is a rendszerváltás eszményeit; a demokrácia és a piacgazdaság melletti elkötelezettsége megalapozottan nem kérdőjelezhető meg. azonban Az egykor az MDF-et, illetve SZDSZ-t választók közül azonban, aki szereti vagy választja őket, feltehetően nem ezt tartja a szocialisták legnagyobb erényének. Egyebek mellett inkább azt, hogy ők képesek megállítani a Fideszt.
*
A Fidesz vállaltan mást képvisel ma, mint 15 éve, s ezért alkalmas arra, hogy akik számára a nemzeti lelkesültség a mindenek előtt való - s egykor ezért szavaztak az MDF-re -, azok nagyobb része itt találja választott pártját. De a mai Fidesz autokrata vonásaiban, a parlamentáris rendszerrel, a piacgazdasággal szembeforduló populizmusában, elnökének az egykori Hazafias Népfrontba oltott tévéprédikátorra emlékeztető politikai ideáljában (Lazafias Pépfront - Petri György: Imrö bácsi szeniliáiból) meg a szőlősgazdai és a miniszterelnöki státust összevonó szokásában nem lehet felfedezni a rendszerváltó ideákat.
Hogy ki mit vizionált egykor rendszerváltás ürügyén, azt nehéz rekonstruálni. Mindenesetre ma még inkább áll, amit éppen 10 éve mondott e sorok szerzője az MSZP akkori frakcióvezetőjének: '89-90-ben a magyar társadalom többsége szocializmust akart kommunisták nélkül, s kapott kapitalizmust kommunistákkal. Persze, hogy nincs jókedv e hazában. Tíz éve még csak az MSZP előéletén köszörülhette az ember a nyelvét, ma már a Fidesz Kádárt idéző pépfrontos szövegeit inkább emlegetheti.
Nehéz ünnepelni, hiszen a társadalom jelentős része érzi úgy, hogy nincs mit. Az egykori ideákat sokan elfelejtették, mert a szabadság, függetlenség, Európa nem azt hozta a számukra, amit reméltek; így most nem fontos mindaz, ami 15 éve esetleg még az volt. S az sem feledhető, hogy a rendszerváltás iránti lelkesültség nálunk közel sem volt annyira általános, mint a magyarországi rendszernél brutálisabb többi volt szocialista országban. (Igaz, a csalódottság, nem utolsósorban éppen ezért, másutt sem kisebb.)
Másfél évtized túl rövid a hiteles, elfogulatlan értékeléshez. A visszatekintéskor mindenesetre két nagy hibát lehet és szokás is elkövetni. Hiba, ha valaki egykori reményeiből kiindulva csalódásai miatt, esetleg a politikai küzdelmek sebeit nyalogatva nem hajlandó elismerni a valódi teljesítményeket. De hiba az is, ha a megszépítő meszszeség távlatában az értékelés megfeledkezik a rendszerváltás utáni első kormány gyarlóságairól, rossz döntéseiről.
Aligha vitatható, hogy Antall József kormánya rendkívüli terhet vett a vállára, hiszen rá várt a rendszerváltás gyakorlati megvalósítása. Az örökségen és a transzformáció ma már jól ismert nehézségein túl a parlamenti politikai képlet önmagában is jelentős gondok okozójává vált. Antall ugyanis saját pártján belül és kívül is olyan koalíció élén állt, amelyben a nézetek kavalkádját képtelenség volt közös nevezőre hozni. Talán legnagyobb politikai teljesítménye éppen az volt, ami szerencsésebb esetben említést sem érdemelne: biztosítani tudta a kormányzáshoz szükséges parlamenti többséget. Ehhez persze kellett az, hogy Antall az MDF alapító atyáihoz, az éppen általa párttá tupírozott kereszténydemokrata párt, illetve a kisgazdák vezetőihez képest - akik igazi laikusok, amatőrök voltak - jól ismerte a politika technikáit, s a kamarillapolitikában kimondottan profinak mutatkozott.
Az első demokratikus kormány nagyobb részének alkalmatlanságán már az alakuláskor is jogosan köszörülte a nyelvét az egykori, megboldogult Fidesz. Ennél nagyobb baj volt, hogy igazolódni látszott az a rendszerváltást nem szeretők által képviselt nézet, miszerint az előző rezsim kádereinek nincs alternatívájuk. Egy-két tiszteletre méltó professzort nem számítva, Antall kabinetje jelentéktelen, szürke figurákból vagy éppen egzotikus, a politikai szürrealizmus hazai képviselőit megjelenítő alakokból állt - részben koalíciós kényszerből, részben Antall érthető elhatározása miatt, hogy korábbi MSZMP-tagot nem kívánt miniszterként látni, s nem utolsósorban azért, mert az MDF rendszerváltóiból is be kellett venni néhányat.
A miniszterelnök érdeklődésének, ismereteinek megfelelően történelmi analógiákban gondolkodott. A magyar politikai térképet nem annyira a nyolcvanas évek végére kialakult Magyarország társadalmi képlete, hanem elsősorban az 1945-47 közötti időszak alapján látta, így az akkori kisgazdapárthoz hasonló gyűjtőpártnak képzelte az MDF-et és a hárompárti koalíciót is. (Nyilván ezért nézte meg magának először a kisgazdákat 1989-ben, s maradt le az MDF alapításáról, sőt első hónapjairól is.) Úgy képzelte, megcsinálja azt, amit egyik példaképe, Adenauer, az első nyugatnémet kancellár (1949-63) elért: a jobboldali radikalizmust úgy integrálja egy kereszténydemokrata jellegű pártba, hogy szervezete közben szalonképes marad. Ez - szemben az egyidejű és utólagos értékelések egy részével - nem ellenzéke, a liberálisok és a szocialisták politikai machinációja, mesterséges hisztériája miatt sikerült csak provizórikusan. Egyrészt ahhoz, hogy az MDF egyben tartható legyen, sok engedmény s ezzel legitimáció is kellett a szélsőjobbnak. Másrészt nem kalkulált azzal, hogy a 90-es évek elejének magyar társadalma hogyan fogadja a rendszerváltás, a Horthy-korszak rehabilitációja és a jobboldali radikalizmus megjelenésének összefonódó hatásait.
Kétségtelen: Antall miniszterelnöksége idején közjogi kérdésekben jórészt célirányos tevékenységgel, más területeken sokszor rögtönzések, spontán változások eredményeként alakult ki az a politikai-gazdasági-közjogi rendszer, amely kisebb módosításokkal ugyan, de azóta is alapvetően meghatározza a harmadik magyar köztársaság politikai-társadalmi viszonyait.
Az első demokratikus választások nyomán hivatalba került kormány tevékenysége fordulatot hozott a külpolitikában is. A miniszterelnök itt, miként a közjogi kérdéseknél is (ellentétben a gazdasági és társadalompolitikai ügyeknél tapasztaltakkal), átlátva a teendőket, koncepciózusan irányított. Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből; negyvenévnyi megszállás után elhagyta területét az utolsó szovjet katona, és ezzel hazánk visszanyerte szuverenitását; az Ukrajnával kötött alapszerződéssel elindult a szomszédos országokhoz fűződő viszony rendezése; a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése az euroatlanti integráció minél gyorsabb megvalósítása lett. Tény: 15 éve, az első kormányprogram meghirdetésekor a külpolitika volt szinte az egyetlen szakpolitikai terület, ahol a teendőkben konszenzus mutatkozott a parlamenti pártok között.
*
Ha valaki előveszi a 15 év előtti kormányprogramot, s ráadásul elolvassa az annak parlamenti vitájáról készült jegyzőkönyvet is, elképedhet, hogy milyen zavaros elképzelések s láthatóan már akkor is minden alapot nélkülöző optimizmus dúlt a kormányoldalon. Nem felejthető, hogy a korányprogramban a koalíciós kisgazdák igénye szerint szerepelt a '47-es birtokviszonyok visszaállítása, a szociális piacgazdaság, a gazdasági fellendülés cikluson belüli elindítása. A program egészében példát teremtett abban, hogy inkább kívánságokat és vágyakat sorolt, mintsem megoldási technikákat. Az első kormány vitte keresztül a parlamenten a kárpótlási törvényt, amelynek következményei máig ható károkat okoztak. Az a kormány volt az, amelyik a gazdasági-államháztartási reformnak az elvárhatónál jóval kevesebb lépését tette meg, a privatizáció terén messze nem hirdetett normái szerinti körültekintéssel járt el, s az is, amelyik hihetetlenül sokat költött a felelőtlen pénzügyi manőverek miatt szükségesnek látszó bankkonszolidációra.
Az is vitathatatlan - különösen, ha némely utódját nézzük -, hogy Antall József demokrataként elkötelezett volt a parlamentarizmus iránt. Ismerte és követte a parlamenti demokrácia hagyományait és játékszabályait. Szemben fideszes utódjával, aki a megnyilvánulások médiahatására koncentrálva a populizmus útját választotta, s koloncnak tekinti a parlamentarizmust, Antall nem volt fogékony az ún. médiademokráciák eszközrendszerére. Ám az, hogy komolyan vette a parlamenti demokráciát, nem jelentette azt, hogy ne ment volna bele parlamenten kívüli, az ottani logikát átlépő politikai játszmákba, amelyek egyébként szokványosak a politikai kultúrájukban mintának tekintett világban is. A leglátványosabb ezek közül a kormányzás előfeltételeként az SZDSZ-szel kötött úgynevezett paktum volt, amivel kész helyzet elé állította saját pártját és koalíciós partnereit. Tudta ugyanis: ha előzetes beleegyezést keres, soha nem értik meg, s még kevésbé fogadják el, miért szükséges e különmegállapodás. (Mint ahogy egyébként az egykori médiumok nagyobb része sem értette, s többségük - nem megátalkodottságból, hanem - a tudatlanság, illetve a pártpolitika és a parlamentarizmus iránt már akkor is meglévő ab ovo bizalmatlanság és ellenszenv alapján ítélt.)
Merőben más tartalmú, de jellegében hasonló akció volt a Fidesszel kötött székházügylet is, amire a Fidesz majdnem ráment a következő választáson. Az Antall pártjáról, az MDF-ről addigra kialakult képbe viszont már belefért a piszkos üzletelés, nekik már nem ártott - igaz, nem tette elkerülhetővé a párt későbbi anyagi csődjét sem. Az árnyaltabb értékeléshez az is hozzátartozik, hogy Antall volt az első miniszterelnök, aki az előző rendszer politikai rendőrségének ügynökügyeit nem oldotta meg, sőt: politikai küzdelmeihez is használta. És ő volt az első azon miniszterelnökök sorában is, aki a médiát rendszabályozni, fegyelmezni akarta, s a kormánytól, pártoktól való függetlenség követelményét nem vette komolyan. (Az sem menti, hogy mindezekben versenyképes volt utódai többsége, s ők sem akarták az ügynökügyet megnyugtatóan lezárni.)
Tizenöt évvel ezelőtt még úgy tűnt, a magyar társadalom jelentős részének és a parlamenti pártoknak van közös eszményük, ami a politikai vitáknak is megszabja a keretét. Ma ilyen eszmények, ha egyáltalán léteznek, meglehetősen képlékenyek, homályos kontúrúak. Érdemes megismételni: húsz éve senki nem hitte, hogy 15 évvel ezelőtt a független Magyar Köztársaság szabadon, demokratikusan választott parlamentje kormányprogramot vitat és miniszterelnököt választ. Miért ne hihetnénk, hogy meghaladjuk mai viszonyainkat, s a demokratikus rendszer megrázkódtatása nélkül képessé válik a magyar társadalom túlnyomó része - beleértve az érdemi politikai erőket is - arra, hogy a természetes nézetkülönbségekkel együtt közös eszményeket is kövessen?
