Ez így komolytalan. Nagyon régóta már. Hogy mivel és mikor kezdődött? Témánk szerint - az euró bevezetése és a Brüsszelnek szeptember elsején leadandó magyar konvergenciaprogram (amely az euróbevezetés feltételeinek a megteremtését foglalja össze) - tekinthetjük kiindulópontnak a nagyobb pártok asszóit az uniós csatlakozásról. A sunyiságot, amivel a mainál jobb (és ugyancsak egy-két hétig élő) közvélemény-kutatási adatokért, pillanatnyi belpolitikai előnyökért összevissza kábították az embereket. A hazugság- és mellébeszélésözön skálája "az EU-ban nem lehet moslékkal etetni a disznót!" típusú emelkedett érveléstől kezdve az "unión kívül is van élet!" falusi virtuskodásán át az "EU-ból dől majd ide a lé, gyerekek!"-féle nagyzolásig terjedt.
Pedig egyszerűen és érthetően is lehetett volna beszélni: a belépéssel szerződést kötöttünk az EU-val, amely rögzíti jogainkat és kötelezettségeinket. Egyebek között azt is, hogy vállaljuk a közös valuta bevezetését - ami a mi érdekünk is. Az euróbevezetésnek világos feltételei vannak (az ún. maastrichti kritériumok, bővebben lásd Türelem a határon című írásunkat két héttel ezelőtt). Mi tehát az érdekünk? Az, hogy a kölcsönös előnyök reményében - és tudatában! - kötött szerződést betartsuk.
Ma is egyszerűen és érthetően kéne beszélni: a szerződést nem tartottuk be; azért nem, mert 2000 óta a kormányok rövid távú céljaikért, hatalmuk megtartásáért folyamatosan többet költöttek a megengedettnél, s eközben a polgári Magyarország erősödésének, a jóléti rendszerváltásnak vagy éppen a dübörgő gazdaságnak az illúziójával igyekeztek elfedni a valóságot. (De hiszen Gyurcsány Ferenc, sőt Medgyessy Péter is elismerte, hogy a jelenlegi helyzetért három kormány a felelős! Persze. De akkor kellett volna így gondolkodniuk, amikor még csak egy vagy két kormányra kellett mutogatni. A gödör alján a homlokra ütni, hogy "nocsak, hiszen a gödör alján vagyok!", ahhoz nem kellenek különleges képességek.)
Lapzártánk napján ismerteti Gyurcsány Ferenc a konvergenciaprogram tervezetét, amit aztán ötnapos társadalmi "vitára" bocsátanak, és amit a hozzászólásokra figyelemmel a hónap végén véglegesítenek, s postázzák Brüsszelbe. Az egyszerű és érthető beszéddel azonban továbbra is gond van: a múlt heti kiszivárogtatás (a program egy elővágott változatáról egyszerre fél tucat lap mondta büszkén, hogy "szerkesztőségünk birtokába jutott"), az azt követő nevetséges pénzügyminisztériumi nyilatkozat (miszerint a szakállamtitkár nem ismeri a dokumentumot) mindenre utal, csak nem egyértelműségre.
Nos, szerintünk a sok szám most arra utal, hogy az ún. maastrichti kritériumok közül kettővel fog Magyarország bűvészkedni: azzal, hogy az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát, meg azzal, hogy a költségvetési hiány nem lépheti túl a GDP 3 százalékát. Az előbbinél ugyanis van némi egérút: több is lehet az adósság 60 százaléknál, ha az az utolsó években csökkenő tendenciájú; így belefér akár a 70 is, ha előtte 73 meg 71 volt.
Az évek óta tartó politikai célú állami költekezés miatti hiányt (a bevétel és a kiadás negatív egyenlegét) többféleképpen lehet eltüntetni. Például szigorú, a kiadási és a bevételi oldalt egyidejűleg rendbetévő fiskális politikával, a pazarló struktúrákat átgondolt intézkedésekkel megváltoztató reformokkal. (Figyelem: az egészségügyi reform és az "átgondolt" jelző nem szinonimák!) Ha a "végső" tervezet (amiről e cikk írásakor mi semmit nem tudunk) és a kiszivárogtatott anyag jórészt ugyanaz, akkor nem erről van szó. Hiszen a kiadási oldalon a lefaragások korántsem olyan mértékűek, hogy elegendők volnának az egyensúly helyreállításához. Az okok persze politikaiak, de a helyzet nagyon is konkrét. Amit a bevételi oldal drasztikus (adó- és járulékemelések sora) növelése korántsem old meg.
Marad a másik út: alakítsuk hát át a hiányt adóssággá! Vegyünk föl hiteleket, az már annyiszor bevált! Mégpedig sokat, a költségvetési lukak tömködésére. Ám amivel nő az adósságállomány, és mivel a leminősítések után a korábbiaknál rosszabb kondíciók mellett kaphatunk kölcsönt, a kamatok újfent a költségvetést fogják terhelni. Jaj, majdnem elfeledtük: a megszorító csomagnak hála dől majd a sok adóforint, úgyhogy bírjuk a tempót; amit esetleg azzal is tudunk mérsékelni, hogy időben elhúzzuk a folyamatot.
Megjegyzendő, okoskodásunkban ellenzéki politikusok elemzéseire nem támaszkodhattunk, mert azok leragadtak a "hazudtak"-, "háborog a nép"-, "buktassunk csomagot!"-féle szómenéseknél. Csak a kiszivárogtatásokat vehettük figyelembe. Egyenes beszéd híján.
