Szép kvászban van a magyar kormány, de mondhatnánk Magyarországot is. Az "orosz ügyek" feliratú fiókból eddig a következő - na, mik? - akták estek ki: a gázimport és a gázárképzés ügye, a Malév ügye, a Mol ügye, talán Paks ügye, no meg egy Putyin-fénykép, amin az orosz miniszterelnök a mutatóujját felemelve mosolyog: akartok a barátaim lenni, magyarok? Ráadásul ezen ügyek - amelyek listája biztos nem végleges, ha például igazak azok a pletykák, melyek szerint a francia metrókocsik helyett már izzítják az orosz szerelvényeket - még csak nem is kizárólag orosz-magyar relációban értelmezendők. A Malév ügye, de a gázimporté is ménage a trois - legalább hárman csináljuk, vagy inkább ketten csinálják velünk, és mi egyre kevésbé élvezzük. A közös továbbá ezen ügyekben, hogy egyenként is irgalmatlan mennyiségű pénzről van bennük szó; vagy a pénznél is többről. Arról, hogy ne legyen hideg. És hogy a legtöbbjükben nemhogy a szükségképpen alulinformált megfigyelő van elveszve, de, gyanítjuk, a magyar kormány is úgy érezheti magát, mint Alízka Csodaországban: időnként furcsa teremtményekkel találkozik, akik első hallásra hihetetlen, de később mégis igaznak bizonyuló dolgokat mondanak neki.
Például a Malév ügye pont így néz ki. Biztos jó ötletnek tűnt úgy 600 milliárd forintért eladni a Ferihegyi repteret (az angoloknak, akik aztán továbbadták az egyik legnagyobb németországi globális ingatlanfejlesztőnek, a Hochtiefnek), és közben eladni a stabilan veszteséges Malévot is az oroszoknak, hogy szenvedjenek vele ők tovább. De garanciát vállalni a reptér visszavásárlására arra az esetre, ha a reptéren az új fő tulajdonos nem tud eleget keresni, mert nem lesz forgalma, na, az már nem tűnik olyan jó ötletnek. Az előző kormánynak ezért kellett visszavásárolnia a Malévot az oroszoktól - mert ez még mindig olcsóbb, mint visszavásárolni a repteret a Hochtieftől, és az már csak a ráadás, hogy a Malév fiókjából is kiesett egy tízmilliárdos kormánygarancia. Mintha a kőleveses mese rossz véget ért volna: a belevalókat még csak-csak kicsaltuk a hülye falusiaktól, de végül nemcsak a levest ették meg ők, de a követ is letolnák a torkunkon.
Izgatottan várjuk a gázárjátszma fejleményeit is: mint tudjuk, Magyarország szükségleteinek közel 80 százalékát orosz importból fedezi, mely orosz importtal, a Gazprom gázával itthon nagyrészt a német energiamulti, az E.ON kereskedik: és mindkettő keresni akar. A magyar kormány meg azt szeretné, igen helyesen, hogy ne keressenek túl sokat: Bencsik János belgazdasági államtitkár a minap már ott tartott, hogy a gáznagykereskedőknek el lehet menni szépen haza - biztos azért, mert akkor két árrés helyett csak egy lesz. De ez sem lesz egy könnyű menet, például ki kéne az E.ON-t fizetni: és a magyar kormány itt is két fronton harcol. Aztán itt van a Mol meg a Szurgutnyeftyegaz ügye. Ha a Molnak továbbra is a régiós nagyvállalattá válás az ambíciója, ehhez a nagyjából ismeretlen hátterű, de sejthetően az orosz kormányhoz köthető ötödrész-tulajdonos nem a legjobb ajánlólevél; s az sem egy életbiztosítás, hogy a Szurgut tulajdonosai bőven rendelkezhetnek információkkal a vállalat legbelsőbb magánügyeiről. Ha pedig a kormány kivásárolni kívánná az oroszokat a nemzeti bajnokból, úgy 500 milliárd forintot kéne belehányni az üzletbe, ennyi pénz pedig nincs.
Hogy hogyan sikerült ezekbe a zsákutcákba belekormányozni magunkat, az érdekes, de momentán nem a legérdekesebb kérdés. Hanem kijönni hogy lehet belőlük? És a kijövés, az merre esedékes? Ezekben a partikban erős lap nincs a kormány kezében. (Esetleg elígérhetjük Paks bővítését az oroszoknak - de mit szólnak majd a franciák?) Orbán hátraarca az orosz viszonyban nyilván bizonyos exigenciák felismeréséből fakad; mely exigenciákat egyébként a kormányzás szellemi hátterének szorgalmas beszállítója, a Magyar Nemzet már évekkel ezelőtt tudomásul vette, s azóta is bőszen reklámozza az orosz barátság felette kívánatos voltát. Mégsem kéne annyira sietni. Tudjuk, hogy az unió sem makulátlan: ha egyszer majd lesz is közös energiapolitikája, még nincs; a tagállamok továbbra is inkább magánúton rendeznék energiaigényeiket, sokszor épp az oroszokkal boltolva. De ha Magyarország nem akar szép lassan elindulni a kelet felé vezető lejtőn, más választása aligha van, mint az unió adta, mégoly szerény lehetőségek kihasználása: esetleg e lehetőségek erőteljes forszírozása. Európaibbnak lenni az európaiaknál. Egy kis cső ide, egy kis cső oda. Egy nem túl erős, nem túl gazdag, nem túl fontos, és nem is túl ügyesen manőverező kis ká-európai országocskának ennyi jut: megpróbálhat elugrani a repülő pofonok elől. Az uniós elnökség pompás alkalom lehet e tornagyakorlat megkezdésére.
